Anami egy dunaszerdahelyi lány, aki tíz éve Londonban él, és blogot vezet, ahol nem csupán a divattrendekről ír, hanem a pánikbetegségéről is. Egy lány, aki a saját útját járja, és az ilyen ritka, mint a fehér holló. (anamiblog.com)

Pápay Annamária (34), vagy ahogy többen ismerik, Anami tíz éve él Londonban.
Blogja letisztult, a finom és ízléses londoni divatot és dizájnt hivatott bemutatni, mellette olyan inspiráló nőket mutat meg a világnak, mint amilyen ő maga. Nem csupán igéző kék szeme és bájos mosolya, őszinte szavai is azt bizonyítják, hogy a világ és London igenis él, és tele van szépséggel. Ahogy ő is. Ismerjük meg Anamit!

Hogy kerültél ki Londonba?

– Az egyetem ideje alatt az egyik barátnőmmel többször kimentünk kis brigádmunkára, végül én kint ragadtam. Pont akkor végeztem politológián, előtte pedig lakberendezést tanultam két évig. Kint, Londonban szintén találtam egy szakot, amelyik lakberendezéssel foglalkozott. Azt mondtam, hogy igen, nekem ez kell! Ezt követően pedig mindig volt valami, ami miatt maradtam: először az egyetem miatt, amit itt már munka mellett végeztem, aztán elkezdtem dolgozni a szakmában, majd kiköltözött utánam a férjem...

– Egy szlovák és egy nyugati felsőoktatási intézményben tanultál. Gondolom, vannak különbségek...

– Hatalmas különbségek vannak! Amikor itt jártam egyetemre, az osztály nagy része megfizette a diplomáját. A professzorok pedig elérhetetlenek voltak. Csak akkor beszéltek velünk, ha időpontot egyeztettünk. Senkit nem érdekelt, kivel mi van. Ott kint, Londonban viszont mindenkinek volt egy mentora. Ha elakadtam, a tanárok segítettek, mert értünk voltak, s azért, hogy a lehető legjobbat kihozzák belőlünk. 

Most mivel foglalkozol?

– Szabadúszó vagyok. „Content creator”, ami tartalomkészítőt jelent. Cikkeket írok, tehát a szó szoros értelmében tartalmakat gyártok, mellette pedig „life coaching”-ot tanulok. Ez utóbbi nem életvezetési tanácsadás, mert én nem adok tanácsot. Én csak kérdezek, nem mondom meg senkinek, hogy mit csináljon. A coach segít neked felismerni, hogy hol tartasz, és azt is, hogy hova szeretnél eljutni.

Ez a munka kitölti a mindennapjaidat?

– Igen! Nagyon jó, hogy én dönthetem el, hogy mikor mit csinálok. Persze, ez sokszor azt jelenti, hogy egyfolytában dolgozom. Mindig van valami, ami inspirál, történettöredékekkel van tele a fejem... 

Mióta blogolsz?

– Az egyetem során intenzív kreatív munkában volt részünk. Utána úgy éreztem, hogy ezt folytatni kéne. A blog lett az, ami megadta nekem ezt az érzést. Egy éve kezdtem el vele igazán foglalkozni, akkorra érett meg bennem, hogy most mit akarok vele. Egyébként ez egy életmódblog, de sokat írok dizájnról és a divatról is. Plusz a mentális egészséggel is foglalkozom, és erős nőket mutatok be, mert számomra fontos a nőiségünk ünneplése. Igyekszem olyan platformmá alakítani a blogomat, ahol együtt tudunk nőni és erősödni. 

Csak angolul írsz?

– Jelenleg csak angolul. Írtam magyarul is, de sok időmet elvette a duplicitás. Fájt a szívem, amikor választani kellett, mert sokan olvastak innen is. Ha több időm lesz, vagy lesz egy asszisztensem, akkor lesz magyar tartalom is. 

– Volt egy elég nehéz időszak az életedben, amikor pánikbetegséggel, majd depresszióval küzdöttél. Mesélnél nekünk erről?

– Az első pánikrohamom 12 éve volt: éjszaka kimentem a mosdóba, és egyszer csak azt éreztem, hogy rosszul vagyok, ver a szívem, izzadok, és mindjárt elájulok. Másnap elmentem orvoshoz. Két hónap kivizsgálásokkal telt, majd visszaküldtek a körzeti orvoshoz, aki azt mondta: „Annácska, maga menjen el pszichológushoz!” Akkor tudtam meg, hogy létezik olyan, hogy pánikbetegség. Abszolváltam egy hat hónapos terápiát, jobban lettem, majd kiköltöztem Londonba. Egy év után megint kezdődtek a rohamok...

A pánikbetegséget a szorongáshoz hasonlóan kell elképzelni?

– A pánikbetegségnek olyan tünetei vannak, mint a szívrohamnak. Azt érzed, hogy most itt véged van. Ha otthon vagy, az a jobbik eset. Igazából arról van szó, hogy a szervezetednek rossz a riasztórendszere. Olyan helyzetekben is riaszt, amikor nem kéne. Leegyszerűsítve: olyan ez, mint amikor ősemberek voltunk, és a mamut elől kellett futnunk. A szervezet jelez, a szív elkezd gyorsabban verni, kiüríti a gyomrodat, hogy máshová vigye az energiát. Ám most már nem kell a mamut elől futni, és valamiért mégis jön a riasztás az agyban, pedig nincs is valóságalapja.

Mi az, ami kiváltja?

– Ennek lelki, kémiai és fiziológiai oka is lehet. Egyszerűen felbomlik a kémiai egyensúly az agyban, de sok esetben egy autoimmun betegség van a háttérben, amit nem kezeltek. A pánikbetegek szociálisan is leépülnek. Ez azt jelenti, hogy elkezdünk félni olyan helyzetekben, amelyekben már volt pánikrohamunk, és inkább otthon maradunk, mert mi van, ha megint előjön. Nálam depresszió következett utána. 

Nálad mi váltotta ki a pánikbetegséget?

– Sok mindent elnyomtam magamban, érzéseket, konfliktusokat. Azt éreztem, hogy beszűkült a világ, szeretnék lépni, de nem tudom, hogyan és merre. Az első pánikrohamom idején épp befejeztem az egyetemet. Az államvizsga után egy hónappal történt. Ha sokáig tartós stresszhelyzetben van az ember, kimeríti a szervezetét. Mondod magadnak, hogy menni kell, és mész, csinálod. A szervezet nem áll le. Amikor már megvolt az államvizsga, akkor úgy éreztem, hogy oké, most már végre kiengedhetjük a feszültséget. S akkor történt... Ez olyan, mint amikor elmész nyaralni, és hirtelen lázas leszel. Amíg munkába kell menni, addig tartod magadat, majd mikor leengedsz, azonnal megbetegszel.

Mi segített a gyógyulásban?

– Mindig azt mondom, hogy igazából csak te tudsz magadon segíteni. Van gyógyszer, terapeuta, partner. Ám csakis te tudod magadnak azt a segítséget megadni, amire szükséged van. Nálam nyolc évig tartott, végül depressziós lettem, aztán jött a szorongás. A pánikrohamok nem voltak gyakoriak, a depresszió viszont megmaradt. Volt, hogy gyógyszert is szedtem, aztán részt vettem kognitív viselkedésterápián. Jelenleg is terápiában vagyok. Ahogy oldani kezded az ügyeidet, valahogy megváltozik a szemléleted. Én sem úgy gyógyultam meg, hogy felkeltem egy reggel, és már nem voltam pánikbeteg. A gyógyulás folyamatos tanulást és odafigyelést jelent.

Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, ennek véget kell vetni?

– Munkába menten, és a metrón pánikrohamot kaptam. Még annyira képes voltam, hogy kiszálljak, felmentem a mozgólépcsőn, és szóltam az első szembejövőnek, hogy rosszul vagyok. Mentőt hívtak, a férjemet pedig elhívták a munkából. A pánikroham maximum 20-25 percig tart. Mire mindenki odaért, már jobban voltam. Viszont nagyon ciki volt, hogy mindenki engem néz, majd elvisznek hordágyon. A kórházban öt órát vártam, mire kivizsgáltak, végül hazaengedtek. Akkor azt mondtam, hogy így nem folytatódhat tovább. 

Ez mit jelentett?

– Böngésztem a Google-on, keresgéltem, ekkor találtam rá Csölle Rita barátnőmre is. Végre volt valaki, akivel tudtam erről beszélni! Ha elkezdtem egy mondatot, be tudta fejezni. Közben a blogon is elkezdtem erről többet írni. Ekkor már nem érdekelt, hogy ki mit mond, mert segíteni akartam másokon is. Azt éreztem, hogy igenis fontos beszélni a mentális egészségünkről. Sokszor megkaptam: Biztos csak unatkozol, sok időd van gondolkodni... Meg: Neked mindened megvan, olyan szép vagy! Egyébként a párom is nagy segítség volt. Sokszor kóválygott velem az éjszaka közepén a friss levegőn, amikor éppen egy pánikrohamból próbáltam kijönni. Ő csak egy bizonyos pontig képes megérteni, hogy éppen mi történik velem. Hála az égnek! Hiszen ő nem beteg. És nekünk sem szabad teljesen a másik vállára átrakni a problémáinkat. Nem várhatjuk el a másiktól, hogy megmentsen minket – néha saját magunktól sem.

Hol ismerkedtetek meg a férjeddel?

– Már húszévesen ismertük egymást. Akkor jártunk egy keveset, majd szakítottunk. Nyolc éve ismét találkoztunk, azóta egy pár vagyunk. Egy-két hónapig éltünk távkapcsolatban, majd kijött utánam. Bizony, most van három éve, hogy összeházasodtunk. Kint élünk, de azért járunk haza a szülőkhöz és a párom fiához. Ők is gyakran ellátogatnak hozzánk.

A szülők nem hiányolnak titeket? Hiszen a szülő legnagyobb fájdalma, mikor a gyerek elmegy messzire...

– Most már egyszerű, hogy itt van a Facebook, a Skype, a Facetime. A legnagyobb kommentelő az Anami blogon egyébként a papa és a mama! Ám azért érzem, hogy már nem vagyok benne a mindennapjaikban. 

Milyen Londonban élni? Soha nem volt olyan érzésed, hogy kész, vége, hazajövök?

– Londonban gyors élet van. Ott egy nap alatt több minden történik, mint itthon egy hét alatt – és nem a politikai vagy gazdasági eseményekre gondolok. Kiállítások, koncertek vannak, rengeteg impulzus és inspiráció éri az embert. Azt szoktam mondani, hogy London feltölt, de le is húz. Sokáig tartott otthon érezni magam. A honvágyam még évekig erős volt. 

Mi az, ami hiányzik Londonból?

– A friss levegő és a falusi élet bája. Van nekünk Vajkán egy kis házikónk: imádom! Igaz, a negyednek, ahol Londonban élünk, kisvárosi fílingje van, de nekem hiányzik a kapcsolat a természettel. Hiányzik az egyszerűség, hogy kimehetek mezítláb az udvarra, és a szomszéd nem lát rám még három oldalról. London szűk prés tud lenni, míg itt, nálunk még vannak szabad terek. Ha hazajövünk, és tyúkszarszag van, én annak nagyon tudok örülni! Vajkán érzem a Duna illatát, hallom a tücsköket, felnézek az égre, és csodálom, hogy mennyi csillag van rajta. 

Ha valaki elmegy egy más országba, nyitottabb lesz, toleránsabb. Ez talán azért is van, mert a saját országunk bajain annyi sokat tudunk bosszankodni, más országban ez már nem fáj annyira, mert nem a miénk. Te hogy látod magadat?

– Amikor kimentem, kedves voltam, de azért... Szóval, mi innen, a volt keleti blokkból néha nagyon arrogánsak és agresszívak tudunk lenni. Egymás ellen megyünk, és igen, sokszor irigyek vagyunk. Valamiért ilyen lett a szlovák, a magyar és a szlovákiai magyar mentalitás. Ezt le kellett magamról koptatni, ami eltartott kis ideig. Megtanultam, hogy lehet kedvesebben is. Ma már másképp indítok egy beszélgetést, ha bemegyek a bankba vagy az étterembe.

Hogy telik egy napod?

– A reggeli rituáléba tartozik a mosakodás, a reggeli és a meditáció. Egy-két hete pedig igyekszem kimenni a parkba sétálni egyet, mielőtt leülök a géphez. Kilenctől ötig dolgozom: vagy a bloggal foglalkozom, vagy tanulok, vagy találkozom a kliensekkel. A napi 24 órából majdnem hetet blogolással töltök. Fotózok, interjút készítek, írok, közben főzök, mosok és takarítok. Szombatonként egy showroomban, bemutatóteremben dolgozom Chelsea-ben, ahol luxus lámpatesteket árulunk. Mellette egy angol srácnak, aki most nyit üzletet, segítek brandet építeni. Mindamellett odafigyelek arra, hogy mit eszem, úgyhogy én főzök. Na persze a férjem is besegít. Nálunk nincs olyan, hogy férfi-női munka. 

Apropó, egyenjogúság! Kint, Londonban jobban lehet érezni ezek hátszelét, igaz?

– Igen, erősebb kint a feminizmus. Bár ez még mindig egy szitokszó, mert azt gondolják, hogy ha feminista vagy, akkor leszbikus vagy, szőrös a lábad, és utálod a férfiakat. Én azt szeretném, ha a nők és a férfiak egyenlők lennének. Fontosnak tartom, hogy mi, nők, segítsük egymást. Londonban több megmozdulás van, ami arról szól, hogy: Mi, nők, együtt! Ez nem azt jelenti, hogy a férfiak ellen vagyunk. Valamiért vagyunk, és nem valami ellen. 

Milyen pluszt adott neked a külföldi élet?

– London segített nekem abban, hogy el tudjam helyezni magam a világban. Pozsonyban hülye magyar voltam, Magyarországon nem voltam elég magyar, Londonban meg: ez kit érdekel?! Gyere, gyere! „You are welcome” (Légy üdvözölve)! Ott bárki lehetek. Ez egy másik perspektívát adott nekem.

Londonban dizájn- és divatberkekben is dolgozol. Milyenek a tapasztalataid?

– Egyrészt azt mondom, hogy sznob világ! Másrészt: nagyon jó kis projekteket indítottak be. Gondolok itt a környezetvédelemre a divatban. Már a divatban is fontos a környezetbarát anyagok használata. Plusz a vintage és a retró: az most nagyon menő. Nagy kultúrája van a charity shopnak: ahelyett, hogy kidobnád a ruhádat, elviszed a boltba, és mások is örülhetnek neki. London multikulturális város, ahol sok más véleménnyel és nézőponttal találkozik az ember. Éppen ezért nem érzem azt, hogy valami fekete és fehér, hanem hogy többszólamú. 

A szabadidődet mivel töltöd?

– Esténként közös programokat igyekszünk szervezni a férjemmel: edzünk, filmeket nézünk, vagy koncertre járunk. Bár nekem az is elég, hogy csak elindulok, és útközben belefutok három galériába. Nézem a várost, az építészetet, ahogy az egyes stílusok találkoznak, a viktoriánus és az art deco a György korabelivel. 

Tervek a jövőt illetően?

– A tervem egyrészt az, hogy beinduljon a blog, és minden összeforrjon. Továbbá egy olyan szervezet megalapítása, ahol másokkal karöltve tudok segíteni.

Gondolom, sokszor megkérdezik tőled, s most én is felteszem a nagy kérdést: haza fogtok jönni, vagy kint...?

– Volt úgy, hogy hazajövünk, de mégsem jöttünk. Ezzel már nem foglalkozunk, mert ott kint zajlik az életünk. Jó lenne, ha itt is és ott is lenne egy házikónk, ami csak a miénk. Itthon is és otthon is, bár a nyugdíjaséveinket azért itthon képzelem el.

Derzsi Bernadett
Fotó: 
M.V. Photography
Nicole Engelmann Photography

ANAMI
ANAMI
Sok helyen sokszor elmondtam már, hogy az ősz nekem a szívem csücske. Többek között azért is, mert Londonban ilyenkor zajlik igazán a divat- és dizájnélet. Az ősz itt szinte csak erről szól: először a divathéten inspirálódhat az ember, majd a londoni dizájnfesztivál kínál végtelen lehetőséget a kreativitás felfedezésére.
ANAMI
Számomra az egyik legemlékezetesebb a londoni dizájnközpont által rendezett FOCUS/17 volt, mely közvetlen betekintést nyújtott több mint 120 showroom és 600 világmárka világába, ezenkívül pedig egy blogversenyt is szerveztek, melynek én lettem a győztese. A koncepciója a „360 fokos dizájnvízió” volt, a központot csodaszép viráginstallációkkal díszítették.
ANAMI
PIKNIK A HYDE PARKBAN. Anami második alkalommal szervezett egy olyan találkozót, ahol inspiráló, Angliában élő magyar nők oszthatták meg egymással az életüket és tapasztalataikat. Nem kellett hozzá más, csak egy pléd, egy elemózsiás kosár, no meg sok-sok izgalmas női téma.
ANAMI
ANAMI
ANAMI
KARNEVÁL LESZ. Az Anami blogon extravagáns sminktippeket találhatunk, nemcsak külföldi, hanem hazai sminkmesterektől is: vagány strasszköves és igazán merész, szikrázó szem- és arcfestést, farsangi vagy épp halloweeni hangulatban Varga Lívia (Liv´s Visage) ajánlásával.
ANAMI
NATÚR ARCFESTÉS. Szépségápolás felsőfokon! A divat és a dizájn mellett végtelen egyszerű, mégis hihetetlenül fontos bőrápolási tippek várják a nőket. Könnyen alkalmazható, natúr smink a mindennapokban, nemcsak angol, hanem magyar nyelven is!