Élünk együtt, néha egymás mellett, hosszú éveken át. A napjainknak megvan a maguk megszokott ritmusa, életünk egy vágányon halad. A mondatainknak a megszokott forgatókönyve – gépies. Már nincsenek nagy meglepetések, nagy csalódások, nagy fájdalmak. Csak valamiféle lágy, békés összetartozás. És akkor, egyszer csak azon kapjuk magunkat, valami hiányzik. Hiányzik a kezdeti lángolás, a tűz, a pillangó a gyomrunkban, valami, amitől mámoros szombatként élhetnénk meg még a nemszeretem hétfőt is. És elkezdünk várni, reménykedni, hogy egy szép napon ránk talál a boldogság kék madara. De vajon vissza lehet hozni, újra lehet élni ezt a kezdeti, elementáris boldogságot? – tesszük fel a kérdést dr. C. Molnár Emma párkapcsolati szakértőnek.
– Nem, mert a boldogság: ajándék. Az életnek egy olyan kivételes pillanata, amikor az ember lelkileg kinyílik, s egy pillanatra eggyé olvad a másikkal, a pipacsos mezővel vagy éppen a naplementével. Hiába is akarja valaki az így kialakult belső boldogságélményt még egyszer újraélni. Nem lehet. Egyszeri. Hiába megy ki másnap is a pipacsos a mezőre, hiába kémleli az eget.
– Időközben nemcsak a „díszlet”, hanem mi magunk is változunk.
– A másik ember nem bennem van, hanem rajtam kívül. A másik embert napról napra újra kell tanulni, újra fel kell fedezni! És tudni kell, hogy a másik embernek is vannak fáradt napjai. Ezzel szemben a legtöbben azt hiszik (és ebben a nők ÉLEN JÁRÓK), hogy a FÉRFI minden reakciójának róluk kellene szólni. Nagyon sok olyan párral találkoztam, ahol a nő már az ablakból lesi, milyen arccal jön be a férfi a garázsajtón. S ha annak borús az arca, akkor leolvassa róla, hogy nem szereti őt. S ettől kialakul benne a szorongás. Már nem megelőzni próbálja a veszekedést, hanem elébe megy, hiszen „úgyis veszekedni fognak”. És a kákán is csomót keres. Például „Mi bajod van? Miért nem mondod meg, hogy mi a bajod? Nekem elmondhatnád, hogy mi a bajod!” típusú mondatokkal kezdi bombázni a párját. És ha a férfi azt válaszolja, hogy „Nincs, aranyom, semmi bajom”, akkor a nő felcsattan: „Ez nem igaz, én látom rajtad…” És már kezdődik is a „látnoksági” történet. Az önbeteljesítő prófécia. Olyan, mintha az lenne a valóság, AMI A FEJÜNKBEN VAN. Tény, hogy a valóság felismerése nagy dilemma. Az ember elméje arra való, hogy megismerje az objektív valóságot. A valóságot, ami rajta kívül van. Csak ennek a külső valóságnak a belsővé tétele erőfeszítést igényel. Érdekes módon a gyerekeknek ez nem okoz gondot: ők szeretik felfedezni a valóságot. És ettől olyan vidámak, jókedvűek és energikusak. Ők még meg akarják ismerni a világot, aminek a részesei, nem pedig unott képpel bólogatnak: „Ja, tavasz van.” Ha elveszítjük a felfedező énünket, akkor nem tudunk rácsodálkozni a másik emberre. Mi, felnőttek inkább tudni akarjuk, mi van a másikkal – és nem felfedezni akarjuk őt. S ezért aztán ellaposodik a kapcsolatunk.
– Vagyis: életbe lép a nagy csapda, amikor elkezdjük számon kérni a másiktól, hogy nem követi a mi gondolatiságunkat...
– Sajnos, a fejekbe befészkelte magát a „Hollywood-effektus”. Az emberek a saját életüket a FILMÉLMÉNYEKHEZ viszonyítják. Vágycsaládokban élünk. A lány kiábrándul, mert a fiú csak cukrászdában várja, s nem álomkocsival viszi vacsorázni. Mikor pedig összeházasodnak, akkor sem a valósággal mérik az életüket. Valami miatt a hétköznapok kényszerré válnak – fel kell kelni, munkába kell menni, be kell fizetni a gázszámlát. A KAPCSOLAT ÉPÍTÉSE helyett elkezdődik egyfajta projektteljesítés. S a pár ezentúl csak az unalmi részt, a feladatokat próbálja berakni az életébe. Pedig az ember úgy van megalkotva, hogy semmi más nem tud neki igazi örömet nyújtani, csak az, amit éppen „csinál”. És sajnos, a mi világunk pont az ellenkezőjét, a FELADATON TÚL LEVÉS örömét hangsúlyozza. Csakhogy így élményszegénnyé válik az életük. És a párok ezért várnak. Karácsonyra, szabadságra, házassági évfordulóra, csodára. Valamire, ami kárpótolja őket, és akkor végre majd örülni fognak valaminek... És sokan nem élnek, hanem egy életen át várnak. Várják Hollywoodot!
– A hollywoodi filmekben ilyenkor többnyire felbukkan egy romantikus hős, aki kiszabadítja a szegény nőt szürke életéből és a figyelmetlen férj karmaiból.
– Igen, többnyire megjelenik a nevető harmadik – és kialakul a TITKOS kapcsolat, az „együk meg egymást” tragédiájával egyetemben. Hiszen amikor az ember éhes, nem áll neki szépen megteríteni, képes állva, dobozból is enni. Ugyanez történik itt is. A férfinak nő-, a nőnek férfiszükséglete van. A pillanatnyi mámor után megjelenik a lelkiismeret-furdalás: „Mit tettem?” De mivel az élmény a „harmadikhoz” kötődik, nincs visszaút. A férfi vagy nő egy boldogságkereső, kielégületlen állapotában találja magát. A végén elválnak, és létrejön egy újabb, sérülésekkel teli pachwork család. S az álomhercegnőből és az álomlovagból ÚJRA hétköznapi ember lesz. És ismét ott állnak, egymást nézegetve, s azon keseregve: hol vannak a régi élmények? Hova tűnt a romantika?
– A rohanó hétköznapokban, mikor tele a fejünk a család, a munka gondjával, már nincs időnk kedvességeken törni a fejünket – ápolni az intimitást, mint a kezdetekben.
– Az emberek azt gondolják, hogy az intimitás egy édes csoda. Habcsók. Pedig nem az. Mikor valaki csak a hétköznapi szürkeséget látja, és emiatt okkal, ok nélkül csak veszekedik, sőt dulakodik – az is egy intim viszony. Csak éppen keserű, mert hiányzik belőle a tisztelet, mikor a másikat és magamat a közös cselekvések örömével élem meg. Az az érdekes, hogy a felek általában a trágár intimitások után elszégyellik magukat, bocsánatot kérnek, biztosítják egymást szeretetükről. S így kialakul egyfajta hamis összetartozás-élmény. Ezt az intimitást senki mással nem tudják megélni, mint azzal, akit valamikor szerettek. Nem véletlenül mondja Radnóti a Szerelmi ciklus 1927-28-ból című versében, hogy „Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek.”
– Hogy lehet megállni ezen a lejtőn?
– Sehogy! Nem kell rálépni erre az útra. Az élet nem arról szól, hogy állandó izgalomban éljünk. Az élet arról szól, hogy „csináljuk”. A „csinálás” pedig egy szándékos, tudatos, célorientált emberi cselekvés. Az ember örömanyagcserére szakosodott, de az öröm nem lehet öncélú. CSAK A MÁSIKKAL együttműködésben élhetem át. A női lét örömét például nem élhetem át nők között, de egy férfival átélhetem, és persze fordítva.
– Sok nő mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő igenis erős, neki nincs szüksége férfira, és még akkor sem szívesen bízza rá az apára a háztartást vagy a „gyereket”, mikor már a végkimerülés szélén áll.
– Mert az emberek feladatokban gondolkodnak! Csak arról feledkeznek meg, hogy az életnek is vannak feladatai, nem csak a mindennapoknak. Ezek közül egyik a férfi-nő kiegészítő viszony megteremtése. Sok nő szinte eszközként, inszeminátorként használja a férfit. A nyolcvanas évek végén H. Sas Judit szociológus folytatott egy nagyon fontos kutatást. Különböző társadalmi rétegekhez tartozó családok nőtagjaival és a leszármazotti sornak megfelelő utódokkal – dédnagyanyától a dédunokáig – készített mélyinterjú-vizsgálatokat. A kérdés az volt: Hogyan illeszkedik az életébe, mit jelent a számára a férj és a gyerek? Érdekes, hogy a dédnagymama, nagymama társadalmi rétegtől függetlenül azt mondta: „Nagyon szerettem Lajost. Idővel összeházasodtunk, és miután összetartoztunk, megszülettek a gyerekeink.” Nem boldog akart lenni! Életszövetséget akart! Ezzel szemben mit válaszolt a dédunoka? „Már nagyon akartam gyereket, férjhez mentem Lajoshoz.” És ez a nagy különbség! Ha ma megkérdezek egy nőt, hogy szeret-e családanya lenni, rám néz, és nem is érti a kérdést. Azt a fajta visszatükröződést, hogy a családban ő a melegséget, biztonságot nyújtó kemence, ma egyre kevesebb nő ismeri. Kevesebb, mert ahelyett, hogy a jelen örömeit élnék meg, állandóan a boldogság kék madarát kergetik. Kipipálandó feladatból áll az életük: nagyesküvő, költséges nászút, lakás, autó, majd egy újabb álom, a ház, a gyerek.
– Ha két ember már eljut addig, akár többször is, hogy azt mondja, vége, van értelme az újrakezdésnek?
– Azt hinni, hogy az élet jelentős kapcsolatai véget érhetnek a sír előtt, puszta önámítás. Mindenki ismer olyan párokat, amelyek miután elváltak, a gyerekeiken keresztül folytatják ádáz küzdelmüket – míg vagy a gyerek, vagy ők maguk bele nem rokkannak. A múltnak annyi haszna van, amennyi tanulsága a jövőben. Aki nem tanul a kapcsolati hibáiból, az az új „áldozattal” is ugyanazokba a hibákba fog esni. És egész életében majd abban reménykedik, hogy a következő kapcsolata majd talán jobb lesz. Lehet, hogy jobb lesz, de csak az elején! Mert ahogy egy kínai közmondás mondja: „ A kapcsolatoknak az a bajuk, hogy nem a végén kezdődnek”. Viszont ha jó úton haladunk, életünk különböző szakaszaiban IGENIS felcsillanhat a kezdeti egymásra csodálkozás élménye. Lehet, hogy ehhez kettesben el kell menni valahová, kiszakadni a megszokott hétköznapokból, de az is lehet, hogy az élmény egész egyszerűen egy hétköznapi történetben fog felbukkanni. A lényeg, hogy együtt kell „csinálni” valamit. A jól működő kapcsolat gondozása ugyanolyan munka, mint a kiskert gondozása.
– Igen, csak néha megrekedünk, ugyanazokba a játszmákba menekülünk körbe-körbe, és nem találják a kiutat. Ön A NŐ EZER ARCA kapcsolatelemző és -fejlesztő központban tevékenykedik. Milyen gondokkal jönnek ide a párok?
– Nem egymást kellene „nevelgetni, irányítgatni”, hanem önmagunkat. Ebből a szempontból a nők érzelmi prizmája jóval szélesebb – és ezért kiszolgáltatottabbak. Mi itt az elakadások feloldására az aktív analízises pszichoterápia módszerét alkalmazzuk. A jó az, ha minden életszakaszt a maga szépségében tudunk megélni. Óvodásként nem kell egyetemistának lenni, felnőtt fejjel gügyögni, felnőttkorban bakfisnak kinézni. Sajnos, egy olyan kultúrában élünk, amelyik felmagasztalja a fiatalságot – és szégyenletesnek tartja az öregedést. Ez a mentális olló azt hozza létre, hogy hatvanéves hippiket látunk, és csecsemőket tologató ötvenéves apákat! Az örök fiatalság ESZMÉNYE összecseng azzal, hogy a kapcsolatunk és a szerelmünk is fiatal kell legyen! Azokra pedig, akik több évtizedes kapcsolatban élnek, úgy nézünk, mintha valami kimosolyogni való, ritka betegségben szenvednének. Pedig nincs szebb annál, amit Robert Burns is megírt csodás versében: John Anderson, szívem, John/kezdetben, valaha/hajad koromsötét volt/s a homlokod sima./Ráncos ma homlokod, John,/hajad leng deresen,/de áldás ősz fejedre,/John Anderson, szívem./John Anderson, szívem, John,/együtt vágtunk a hegynek,/volt víg napunk elég, John,/szép emlék két öregnek./Lefelé ballagunk már/kéz-kézben csöndesen,/s lent együtt pihenünk majd,/John Anderson, szívem.
Janković Nóra
