Kevesen tudják, hogy a ballagás szokása a selmecbányai diákéletből származik, és az UNESCO „védett hagyományok” jegyzékébe is bekerült. A „Ballag már a vén diák” kezdetű diáknóta is Selmecről terjedt el a világba.
„Csütörtökön tanítás után felkerekedtünk, hogy elballagjunk az osztályfőnökhöz. A fiúk fogták az osztálytablót, hogy majd útközben leadjuk valamelyik kirakatba. Közben páran gyorsan beszaladtak a sarki kisboltba, és egy üveg fernettel tértek vissza. Ügyesen körbement az üveg: a 18 nagy hangra vágyó kisember hamar kiürítette. S útnak indultunk az osztályfőnökünkhöz, pár perc múlva már a „Ballag már a vén diáktól” harsogott az utca. Hangosak és feltűnőek voltunk, és nagyon élveztük, hogy hangosak vagyunk és feltűnőek...” Hasonló szellemben zajlik minden iskolában immár sok-sok éve a rongyosballagás. Ez a szokás is Selmecbányáról ered.
Valétálás Selmecbányán
A Selmecbányán tanuló akadémisták
A selmeci diákhagyományok eredete a Selmecbányán 1735-ben alapított Bányászati Tanintézet (később Akadémia) hallgatóihoz köthetők. Egész Európából érkeztek diákok az akadémiára tanulni. Selmecen nem volt még kollégium sem (nem is lett soha), a régi diákok teljes egészében magukra és egymásra voltak utalva. Az idősebbek segítették az újonnan érkezőket, ha azok érdemesnek bizonyultak a támogatásra. Az idősebbek próbára is tették az újoncokat: ebből lett a mai balekoktatás. A rítusokat részben a céhek alakították ki, részben pedig a diákok találták ki azokat. A külföldről jött diákok is hozzáadtak új elemeket, de a meghatározó a magyar és a német diákok találékonysága volt. (Érdekesség: a hagyományok az intézmény Sopronba, majd Miskolcra költözése után is fennmaradtak, és a mai napig élnek a soproni, miskolci egyetemisták körében.)
A selmeci diákok komoly célokkal társaságokat alapítottak, diáktanácsot, diákköröket szerveztek, ahol a diákság problémáit beszélték meg. Bálokat, összejöveteleket szerveztek, elhunyt társaik temetésének lebonyolításáról is gondoskodtak. Ezek a szokások elkülönülést jelentettek a többiektől, ám a selmeci akadémisták nagy tekintélyre tettek szert a városban. Az 1870-es években rendelet tiltotta meg a német diákszokásokra emlékeztető szokások gyakorlását (ez a „magyarizálás” buzgó korszakára esett), és teátrálisan eltemették. A régi szokások és diáknóták azonban fennmaradtak. Megalakult a magyar Ifjúsági Kör. Zászlójuk is volt: nemzeti színű selyem, közepén a bányász- és erdészcímerekkel, aranyfonállal bordó bársony alapon hímezve. A zászlón a felirat: „Tetteitek zengjék a haza dicső nevét!”
A zászlóra kötött kék szalagon „Szerencse fel!”, a piros szalagon pedig „Erdész, üdv!” felírás olvasható. Igazság szerint az Ifjúsági Kör alakította ki azokat a szokásokat, amelyeket ma selmeci hagyományoknak nevezünk.
Az egyetemre frissen bekerülő hallgatók voltak a pogányok. A balekoktatáson és -keresztelésen átesettek a balekok, a legalább harmadik éve az egyetemen tanuló, a selmeci hagyományok szellemében megkeresztelkedett hallgatók firmának számítottak. Meghatározott idő után veteránná váltak a hallgatók. Aki tanulmányai végeztével elhagyta a campus területét, filiszterré vált. Selmecen a hagyományok része volt a szakestélyek látogatása, ahol a szakhoz illő „szent italt”, sört vagy bort, és zsíros kenyeret fogyasztottak. Speciális szakestélynek számított többek között a balekkeresztelő, a szalagtűző és a valétáló.
A selmeci Akadémia megalapítása utáni első évek diákdalairól nincsenek adatok. Az első gyűjtemény 1826-ban jelent meg Carl Stegmayer gyűjtésében. Az elkövetkező években további daloskönyvek jelentek meg, ezekben szerepelt néhány ma is énekelt dal. Ilyen például a Ballag már a vén diák: ez a nóta Selmecről terjedt el egész Európában. A magyar nyelvű oktatás bevezetése után elkezdték az eredetileg német szövegű dalok magyarra fordítását.
Valétálás
A valétálás kifejezés a latin „Valete!” szóból származik, melynek „Éljetek boldogul!” a jelentése. A „valete” egy útra bocsátó áldás. A végzős évfolyamok ezzel vesznek végső búcsút az egyetemtől. A ballagások a selmecbányai valétálásra vezethetők vissza.
A ballagást a legkorosabb végzős diák vezette egy hosszú botra kötött tölgycsokorral, mögötte a veteránok – annyi keskeny zöld szalaggal a kalapjukon, ahány szemeszterrel megtoldották tanulmányaikat –, majd a valetánsok. A ballagó felvonulás idővel bohókás karnevállal egészült ki.
Este, sötétedéskor kezdődött a búcsúztatás az egyetemen: a „szalamander”, amikor is a végzősök bányászlámpákkal és fáklyákkal, énekelve vonultak végig a belvárosban. A házak ablakaiban égő gyertyákkal búcsúztak a polgárok a végzős egyetemistáktól.
Ando Krisztina (Új Nő):
Pár évig Alsóbodokon tanítottam, a magán-szakközépiskolában. Tudni kell, hogy a diákság zöme itt kollégista. Egy érdekes szokás dívik az iskolában: a rongyosballagás. Hagyományosan a ballagás előtti délutánra szervezik. Máig örülök, hogy a részese lehettem. Ilyenkor a tanári kar a kollégium udvarán egy kellemes pikniken vendégeli meg a ballagó osztályt. Mi, tanárok mindig előre megbeszéltük, ki mivel készüljön, és már csak a helyszínen találkoztunk. Mindig nagyon jó volt a hangulat! A diákokat itt nem kötötte az iskolai rendtartás, lazán és felszabadultan beszélgettek. Az igazgató úr a végén mindig feltette a nagy kérdést: hogyan látjátok magatokat tíz év múlva? Nagyon érdekes válaszok születtek.
