A szombat reggeli napsugarak álmosan nyújtózkodtak egyet, majd kilestek a felhőablakon. Odakint még mozdulatlan volt a világ, ráérősen ébredezett a város. Bogi is legszívesebben visszatért volna, legalább még egy kis hunyásnyi időre, abba a mostanra szertefoszlott álomvilágba, ahonnét az ablak alatt illatozó hatalmas orgonabokor biztonságot nyújtó ágai közt tanyázó rigó csábító trillázása, az öreg diófa ágain hintázó vadgalambok szerelmes turbékolása, a hatodik emeleti szomszéd kutyájának kanos vonyítása és a felette lakó porszívójának zúgása űzte ki. „Még mindig jobb, mint a vasárnapi össznépi húsklopfolás és falfúrás” – sóhajtott fel, miközben az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. Még hat óra sincs. Magára húzta a szívecskés paplant, és olyan erősen hunyta le a szemét, hogy az már fájt, de hiába, csak homályos sárga foltokat, repedezett pókhálókat látott, őt sehol, tudta, már hiába erőlködik, nem is fogja visszakapni, nem is fogja újra érezni az álombéli kellemes borzongást: „Szállj be” – parancsolt rá a jóképű férfi, a fekete autó nyitott ajtaja felé tuszkolva őt. Testét elöntötte a jeges félelem, sikoltani, menekülni szeretett volna, egészen addig, amíg meg nem csapta őt a férfi ismerős, tömjén- és narancsvirágillata, és egyszeriben biztos volt benne, egyszer már találkoztak, valahol, valamikor, életeken át. A puha, pazar bőrülés melegsége csak még inkább felhevítette izgalomtól felforrósodott testét. Torka kiszáradt, gyomra remegett, mégsem félelmet, hanem ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kinyújtsa a karját, és szemérmetlen kíváncsisággal végighúzza ujjait a kormányt lazán szorító ujjakon, az erős karon, az izmos vállon, a feszülő combon, de nem mozdult, ahogy most sem, a szívecskés takaró fogságában, miközben fájdalmasan vágyott a férfi ölelésére, egy ölelésre, csak szorította össze combjait, szemérmesen, saját árnyéktalan árnyékát ölelve. Az autó hirtelen lekanyarodott az útról, ismeretlenné vált a táj, már csak ketten maradtak, ő és a férfi, Ádám és Éva. Ahogy a férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, megcsapta őt a virágzó fák szerelemillata. „Gyere” – intett a szemével, és ő, mint akit megbabonáztak, követte őt a puha, nedves domboldalon lefelé, már látta a közeli folyó kék szalagját, amikor megbotlott, és térdre esett. A férfi visszalépett, mellé ereszkedett, majd mélyen a szemébe nézve végighúzta hüvelykujját reszkető ajkán. „Most bármit… bármit megtehetnék veled” – hangsúlyozta, miközben mutatóujjával lassan, óvatosan végigsimította ajka belső felét, majd felbátorodva a „tornác” felé vette az irányt, mire ő ösztönösen végighúzta rajta a nyelvét, s ahogy az ízlelőbimbói meg-megakadtak az ismeretlen bőrön, a kemény ujjperceken, egész testén végigfutott az érzéki, mocskos, testi vágy. Tudta, bármit megtehet vele, nem fog tiltakozni. Nem, mert egész teste elgyengült, légzése felszínessé vált, pupillái kitágultak, és már nem tudott semmi másra gondolni, mint arra a megrendítő testi gyönyörre, amit a férfi csókja, ölelése, tenyerének érintése ígért… De hiába, hiszen ahogy örökre elvesznek a tegnapok, a kimondatlan szavak, a soha be nem váltott ígéretek, úgy tűnnek el az ébredéssel véglegesen az álmok is. 

Keletlenül kikászálódott az ágyból. Ahogy a meleg paplan alatt felforrósodott, meztelen talpa a hűvös padlóhoz ért, megborzongott. Nem bánta. Megérdemli. Kudarcot vallott. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam megváltoztatni Gábort?! Ha szeretett volna, akkor nem csap be, nem okoz fájdalmat. Vajon találkozok még az életben olyan férfival, aki feltételek és elvárások nélkül lesz képes szeretni engem? Családostul, csomagostul?! Nem. Nincs ilyen pasi. „Jaj, Bogika, meg kell ismerned a fiam új kollégáját, a biztonsági őrünk unokaöccsét, a zöldséges keresztfiát, a postás másodszülöttjét, a pizzafutár mostohaapját, a lemezlovas nagypapáját….” Persze, mindegyik családcentrikus, intelligens, művelt, jól nevelt, segítőkész és hihetetlenül jóképű volt. Legalábbis az elvakult barátok meg a rokonok szerint. Valóságban azonban kivel hoztak össze?! Egy még nálam is alacsonyabb, Napóleon-szindrómás halbiológussal, aki egész este a kínai magyar busák természetes és mesterséges szaporodásáról tartott jórészt latin nyelvű előadást, egy (egyébként tényleg jóképű) informatikussal, akinek minden pórusából áradt az áporodott nikotinszag, és az ingén annyi hamu égette lyuk volt, mint egy békebeli szúnyoghálón. Aztán jött az edzőterem-tulajdonos, aki szemrehányó tekintettel számolgatta a Cézár salátám kalóriáit, és folyamatosan a karizmaim, vállizmaim, nyakizmaim tónusának feszesítési tervét ecsetelte. Szegényt talán nem kellett volna szó nélkül faképnél hagynom. Bár a sors gyorsan visszaadta, hiszen a természetvédő pasi, ha jól emlékszem, Vilinek hívták, meg tőlem menekült el azon nyomban, ahogy kijelentettem, nem szülök neki négy-öt gyereket. Még a számlát is nekem kellett kifizetnem. Elég volt! Csak ne lennék mindenre ennyire egyedül! 

Feltette a kávét, majd bement a fürdőszobába. Hosszasan nézte a tükörben a napról napra idegenebbnek tűnő, szomorú arcot, a mélyen ülő bánatárkok közt keserűen legörbülő szájat és a riasztóan mélabús barna szemeket. Hirtelen olyan kedvetlennek érezte magát, mintha nem egy viszonylag nyugalmas hétvége várna rá, hanem a századik szülinapja, rokoni népvándorlással, polgármesteri köszöntővel és hajnalig tartó hacacáréval. Már csak pár gondolat választotta el attól, hogy belesüppedjen, az önsajnálat legmélyebb bugyrába, amikor megszólalt a telefonja. Nézte a villogó képernyőt, a volt férje nevét, és hirtelen olyan szorítást érzett a gyomrában, mintha vasököllel szorították volna össze. 

– Jó reggelt, remélem, nem ébresztettelek fel! Mókuska, azért hívlak, mert ma nem tudok elmenni Matyiért! Tényleg, nagyon-nagyon bánt, el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, de kiugrott a térdem. Komolyan! Be sem tudom hajlítani! Így mégsem ülhetek kocsiba! – hadart el mindent egy szuszra, abban a reményben, hogy minél előbb felmentést, megbocsátást vagy legalább egy kis sajnálatot kap, de tévedett. Nem is kicsit.

– Gábor, először is, már ezerszer megmondtam neked, hogy többé nem vagyok sem a mókuskád, sem a nyuszikád, sem a kapcarongyod. Másodszor, nem hiszem el egy szavadat sem. Ahogy nem hittem el azt sem az elmúlt két hónapban, hogy lelopták a kocsidról a kereket, lezárták a faluból kivezető utakat, ellopták a pénztárcádat a jogsiddal, betoppant a soha nem látott keresztanyád, ledőlt a kéményetek, kiszáradt a kutatok… és még nem tudom, mi mindennel hozakodtál elő! Szerinted mit mondjak majd Matyinak? Hogy elvitték az apját az ufók?! Mert az is hihetőbb lenne, mint a te kis meséid! 

– Nyuszikám, higgadj le, nem értem, miért kell mindjárt felkapnod a vizet! Majd a jövő hétvégén elmegyek érte. Ígérem! Komolyan! Pár nap ide vagy oda… nem nagy dolog! 

– Neked nem, te szarházi! Egész életedben csak magadra gondoltál! Ahogy soha nem gondoltál rám, nem törődtél velem, úgy most fütyülsz a saját gyerekedre is! Van neked egyáltalán szíved?! Egy fiúgyereknek szüksége van az apjára is! Akármilyen is! Bezzeg a lotyódra van időd! Azt hiszed, nem tudom?! – emelte fel hisztérikusan a hangját Bogi. 

– Nem tudom, miről beszélsz. Nekem nincs senkim. Különben is nem én akartam válni! Neked nem volt jó semmi. A kákán is csomót kerestél. És ahogy látom, semmit sem változtál – mentegetőzött a férfi. 

– Akkor kérdezd meg az anyádat! És ő majd szépen elmagyarázza neked, ki is az a „bezzeg Almácska”! És egyúttal megkérdezheted tőle azt is, miképpen lehetséges, hogy még mindig nem tűnt fel neki, hogy a drágalátos Gabcsikája egy léha, megrögzött hazudozó! 

– Cicukám, csak nem féltékeny vagy?!

– Menj a pokolba! Csak előbb sürgősen küldd el a múlt havi gyerektartást, az év végi osztálykirándulás árával együtt! Kérlek! – csuklott el a hangja. – A jövő hét végéig be kell fizetni a pénzt! Kérlek! 

– Persze, persze. Még ma átutalom! Komolyan! 

– Bárcsak képes lennék hinni neked! De már azt sem tudom elhinni neked, ha levegőt veszel. Sajnálom! Szia – nyomta meg a piros gombot a telefonján, még mielőtt a másik bármit is felhozhatott volna védelmére, majd a készüléket fásultan a kávésbögre mellé ejtette. 

– Mami, te sírsz? – hallotta meg kisfia álomtól rekedt, aggódó hangját a háta mögött. Ahogy felé fordult, és meglátta Matyi kócos, világosbarna fürtjeit, az alvástól kipirosodott arcocskáját, elöntötte a szívét a végtelen anyai szeretet lelket melengető hulláma. 

– Nem, csak valami a szemembe ment – nyugtatta meg, miközben gyengéden belepuszilt Matyi sűrű hajába. – Mit szeretne reggelire az én kis hercegem? – nézett a kisfia szemébe, miközben megigazgatta rajta a pizsamát. 

– Nem reggelizhetnék inkább apával? – nézett rá kérdő tekintettel Matyi. 

– Matyikám, sajnos apádnak megint kiugrott az a fránya térde. Tudod, a bal. Emlékszel. A múltkor sem tudott miatta járni. 

– Ma sem tud járni? 

– Nem. De ha akarod, felhívhatod telefonon – próbálkozott jobb kedvre deríteni a sírással küszködő gyereket. – Mondd csak, mit szólnál hozzá, ha reggelire csinálnék neked tejberizst. Van itthon csoki is. Meg pár szem eper is. Aztán elviszlek magammal a munkába. Megnézheted, hogyan varázsol a mami egy átlagos néniből királylányt! Na, mit szólsz hozzá?

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

– Már láttam, hogyan lesz valakiből menyasszony. Nem érdekel. Apa azt mondta, ma elvisz hamburgerezni, utána meg moziba. A Bébi úrra! Megígérte. Én apát akarom! – eredtek el Matyi könnyei. 

– Tudom, kicsim, de ő most nem tud járni. Emlékszel, amikor elestél a bicóval, és megütötted a térded, neked is nagyon fájt. De jövő szombatra már biztosan meggyógyul. Addig be kell érned velem – húzta magához a kisembert. – És tudod mit? Munka után először megtömjük a pocidat egy extrafinom hamburgerrel, aztán irány a mozi. És kapsz pattogatott kukoricát is! – igyekezett minél lelkesebbnek látszani, miközben azon töprengett, hogy miképpen tudná a következő héten behozni ezt a váratlan kiadást. 

– Nagyot? 

– Nagyot! De most igyekeznünk kell, különben elkésünk! – törölte le öregujjával az utolsó eltévedt könnycseppet Matyi arcáról. 

Végül a napjuk a vártnál sokkal jobban alakult, mint azt Bogi remélte. A menyasszony annyira el volt ragadtatva a frizurájától, hogy jóval több borravalót adott az átlagosnál, a moziban pedig találkoztak az unokatestvérével, aki ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az ő belépőjegyüket is. „Ha nem jön semmi közbe, akkor a jövő héten talán tudok végre venni Matyinak egy új kabátot tavaszra. Nő, mint a gomba” – nézett büszkén a tévé előtt ücsörgő kiselsősre. 

– Mami, csinálsz palacsintát?

– Matyikám, most? Nem lehet holnap? – kérdezett vissza fáradtan Bogi, de ahogy kimondta, már el is uralkodott lelkében a bűntudat: „Milyen anya vagyok én?!”

– Nem tudom, van-e még lekvárunk. Mostanában nem hoztam a nagyitól. Kakaós jó lesz? 

– Az jó. És tejet is kérek hozzá – adta le a rendelést a hétéves. 

Miközben édes palacsintaillat töltötte be a konyha levegőjét, Bogi teljesen belemerült kedvenc beszélgetős műsora hallgatásába. 

– Mamiiii! Kopognak! – kiabálta Matyi, miközben zsebében a reménnyel, talán mostanra mégiscsak meggyógyult az apja lába, az a fránya bal, szaladt az ajtó felé. – Matyi! Sipirc az útból! – tolta kedvesen félre Bogi örökösen izgága csemetéjét. 

A tágra nyitott ajtó résében egy jóképű férfi állt egy rá kísértetiesen hasonlító, megszeppent, kócos kislánnyal, akire minden ruhadarab olyan hevenyészve, elnagyoltan volt feladva, mintha apa és lánya az utolsó pillanatban menekült volna el az évszázad vihara elől. Bogi csak nézte őket, pontosabban a férfit, és zavarában csak tátogott, mint a partra vetett hal. Nem… nem...

– Jó estét! Ne haragudjon, hogy zavarom, de nagy bajban vagyok! – hadarta idegesen a férfi. – Az imént rendeltek be munkába, mert a szomszéd városban ég a bútorgyár, és a helyi kollégák egyedül nem tudják megfékezni a tüzet. Azonnal indulnom kell. A szüleim meg egy jó órányira laknak. És magán kívül még nem ismerek itt senkit. Még új lakók vagyunk. Nem vigyázna, kérem, addig a kislányomra? Jó gyerek! Nagyon jó! – bizonygatta, miközben gyengéden a karjába kapta a kétségbeesett kislányt, aki olyan szorosan, mintha soha többé nem akarná elengedni, kapaszkodott belé, miközben halkan, alig halhatóan sírdogált. 

– Igen… nem… de hát nem is ismerjük egymást… meg azt sem tudom, hogy hívják… nem hiszem, hogy jó ötlet…

– Mami, valami nagyon füstöl a konyhában! – használta ki a pillanatnyi csendet Matyi a nagy bejelentésre. 

– Basszuskulcs, a palacsinta! – rohant Bogi a konyha felé, nyomában egy sármos tűzoltóval és két összezavarodott gyerekkel. 

– Ahogy látom, most rám máshol nagyobb szükség van! És még egyszer köszönöm, hogy vigyáz Fannira. Itt hagyom a lakáskulcsot a biztonság kedvéért. Samutól nem kell félnie! Csak a szája nagy! – magyarázta Boginak sietve, majd még mielőtt bármi értelmeset tudott volna neki válaszolni, két nagy cuppanós puszival elköszönt Fannitól, és kettesével szedve a lépcsőket, eltűnt a májusi estében. 

–  Vacsizunk? – méregette a krokodilkönnyeket hullató Fannit a szeme sarkából Matyi. 

– Izé… hát… mindjárt… – makogta Bogi kétségbeesetten. Sejtelme sem volt, hogyan fogja megvigasztalni szegény kislányt. Végül egy nagy bögre habos kakaóval és egy hosszú esti mese ígéretével könnyebben elterelte Fanni figyelmét, mint azt remélte. 

Ültek pici nappali kanapéján, jobbján az egyre fancsalibb képet vágó Matyi, balján az egyre álmosabban pislogó Fanni, nem is sejtve, hogy amikor a mese utolsó sora véget ér, az ő életük közös sorssá válik. 

– Gyere, Fanni, most elmegyünk zuhanyozni, aztán zsupsz az ágyba, és mire felébredsz, itt lesz az apukád! Addig meg a kis hableány vigyázza majd az álmodat – csukta be a könyvet Bogi fáradtan. Fanni, mintha csak erre várt volna, azonnal nyűgös sírásba tört ki. – Haza akajok menni, apát akajom, meg Samut! – szaladt a lakásajtóhoz. 

– Most még egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, még nálunk kell maradnod! Hidd el, nemsokára itt lesz az apukád! 

– Hacsak nem lesz valami baja! – szúrta közbe Matyi, akiben hirtelen felébredt a kisördög. 

– Matyiiii! Légy szíves, keresd meg azt a sárga plüsskacsát, amit Moncsitól kaptál. 

– Nem tudom, hol van. – vonogatta a vállát Matyi. 

– Gondoltam, azért is mondtam, hogy keresd meg! Na, indulj! Légy szíves! – szólt rá szokatlanul határozott hangon Bogi. 

Öt perccel Fanni a plüssmukit szorongatva, szívet tépő zokogásba tört ki: – Samu sír, Samut akajom! Samu….

– Fannika, apukád azt mondta, Samuval nem kell foglalkozni. Egyébként ki az a Samu?! 

– Ő – mutatott a plafon felé. – Sír. Samuuuuu! – zokogott hisztérikusan.

– Jaj, csak add, Uram, hogy ne Samu legyen a vonító kutya?! – rimánkodott magában Bogi, miközben felmentek Fanniék lakásába. Az ajtóban egy fekete szőrpamacs fogadta őket. Vakkantott párat, majd boldogan elkezdett felugrálni Fannira. 

– Egyszer mentek eloltani Samu anyukáját, mert tüzelt. De Samut apa hazahozta. Nekem – magyarázta olyan komoly arccal a pöttöm kislány, hogy Bogi elnevette magát. Nézte a puli, tacskó, denevér, bagoly és mi ki tudja milyen ősökkel rendelkező kiskutya és Fanni örömét, és ellágyult szívvel csak ennyit mondott: – Hozd gyorsan a pizsamádat, meg Samut, és menjünk. Matyi vár minket! 

Óvatosan, lábujjhegyen osont be a hálószobába. Matyi és Fanni, aki nem akart új barátja nélkül aludni, békésen szuszogtak a nagy franciaágyban. Samu a lábuknál éberen vigyázta álmukat. – Minden rendben, aludjál! – simogatta meg a buksiját a kiskutyának, aki mintha csak megértette volna, ásított egyet, és lecsukta két kis gombszemét. 

Sötét, mély éjszaka, Samu izgatott ugatása riasztotta fel. Ahogy a kanapén alvástól elgémberedett tagokkal elindult ajtót nyitni, majdnem átesett az örömtáncot lejtő Samun. – Csönd, ne ugass! – próbálta megfegyelmezni Samut. 

– Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig elmaradtam. Remélem, Fanni nem okozott sok gondot! Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg. Tényleg nagyon köszönöm! – mentegetőzött, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét Bogiról. 

– Ugyan már, szóra sem érdemes. Minden a legnagyobb rendben volt – mosolygott vissza. – Biztosan éhes. Melegíthetek pár palacsintát? Esetleg kér egy pohár bort? – kérdezte, csak hogy zavarát leplezze. 

– Nincs ahhoz túl későn? Vagy inkább túl korán? 

– Szerintem magára fér. 

– Csak ha velem tart – lépett közelebb Bogihoz.

– Hát… végül is… miért ne – lépett a hűtőszekrény felé. Elővette a palacsintákat és a bort. – Csak vörös van itthon. Nem igazán illik hozzá…

– Nekem tökéletes. Kinyitom – ahogy összeért a kezük az üvegnyitó felett, Bogi testén áramütésként futott végig a vágy. 

– Egészségedre!

– Egészségedre! – koccant össze a két pohár, találkozott a két szempár, és közelített egymáshoz a két test. – Az este azt mondtad, rajtam kívül nem ismersz senkit! Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna – kortyolt bele az édes nedűbe. 

– Láttalak az erkélyről, sárkányt eregettetek a kisfiaddal. Egy pillanatra szétbomlott a hajad, és belekapott a szél, te meg csak kacagtál rajta… – törölt le a hüvelykujjával Bogi szája széléről egy csillogó borcseppet. 

– Figyeltél? – kérdezte az izgalomtól szaggatott hangon. 

– Csodáltalak – arcuk bizalmas közelségbe került, ajkaik összetalálkoztak. Bogit megcsapta az ismerős illat, tömjén és narancsvirág, és már nem volt visszaút, a lét olyan síkjára lépett, ahol már nem számít a józan ész, ahol már semmi más nem számít, csak a testet-lelket eluraló zsigeri vágy. A férfi olyan szorosan ölelte magához, hogy a nadrág durva szövetén, a hálóinge lágy anyagán keresztül is érezték egymás testének feszülő, türelmetlen izgalmát, de kezeik megtorpantak félelmükben, ki ettől, ki attól, álomtól és felébredéstől. Vérük azonban egyre hevesebben lüktetett, pulzált, áramlott, dobogott a fülükben, szívükben, ereikben, égető hiánnyal küszködő testükben, legapróbb sejtjükben is beindítva a mohó ösztönöket. Már nem engedhették el egymást. Egymás szenvedélyének rabjai és játékszerei voltak. Bogi lábai úgy elgyengültek, ahogy a férfi hűvös tenyere és forró nyelve egyre érzékibb és érzékibb területeket barangolt be testén, le egészen a has enyhe domborulatán, az ágyék keskeny vonalán át, a szeméremdomb melegéig, hogy kénytelen volt erősen belekapaszkodni a nehéz asztal szélébe. „Megőrülök tőled! Kívánlak!” – futottak végig hallójáratán a férfi forró szavai. Egyszerre érezte meg a sima tölgyfalap és a férfi keménységét. Egyszerre, azonos ritmusra mozdult a két test, egymásba csókolva a kapkodva megszerzett levegőt, míg eggyé nem váltak a pillanatnyi megsemmisülés testet-lelket megrendítő gyönyörében. 

– Menjünk aludni! – súgta a férfi Bogi fülébe. 

– De hová? A gyerekek vannak az ágyamban. Meg Samu. – Akkor rakjunk fészket a nappaliban. És turbékoljunk. Mint a galambok. Tudtad, hogy ők is egy életre választanak párt? •

Írta munkatársunk: Janković Nóra

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg

Új Nő csapata
Cookies