Pedagógusként kifogtam egy olyan osztályt, ahol sok volt az egyke. Amikor családrajzot kellett készíteni (amelyen, ugye, a szülők plusz a gyerekek szerepelnek), az egykék kivétel nélkül odarajzoltak valaki mást is. Volt, hogy egy unokatestvért, egy nagypapát, esetleg egy kiskutyát. Komoly következtetést egy osztálynyi gyerekből persze nem lehet levonni, de későbbiekben is feltűnt, hogy: mindig szükség van egy HARMADIKRA.

Nálunk otthon mindig volt elég gyerek. Hárman voltunk testvérek, ám a lakásunk nem volt túl nagy, ezért néha civakodtunk. Ráadásként hat első unokatestvérrel is büszkélkedhettünk. Az alapiskolás barátnőm, aki velem ellentétben kertes házban lakott, szintén egy volt a három testvér közül (én itthon a legkisebb voltam, ő pedig a legidősebb). Sok különleges állatkájuk volt, ezért mindig tőlük merítettem ötletet, hogy milyen állatot kérjek szülinapomra. Érdekes, hogy később az egész család rajongani kezdett az aktuális tengerimalacért vagy zebrapintyért. Szóval, hasonlóan éltünk, mint a szeleburdi család egy 1981-es filmben. Kis túlzással pedig úgy, mint Gerard Durrell a Családom és egyéb állatfajták című könyvének szereplői. (Aki nem ismeri a műveket, annak érdemes pótolni, mert nagyon humorosak.)

Első lányom születése után hónapokba telt, mire újra felvettem a kapcsolatot a régi barátnőmmel, aki szintén friss anyuka volt. Épp időben találtunk egymásra, mert már azon a ponton voltam, hogy vadidegen babakocsis anyukákat fogok leszólítani, annyira vágytam arra, hogy egy felnőttel is szót váltsak. A családban ugyanis nem volt kismama rajtam kívül. Ugye, az oviban is egész nap együtt van a sok gyerek, mégis azzal nyaggatják az értük érkező szülőt, hogy: „Ugye, átjöhet hozzánk Timike?”, „Ugye, nem megyünk mindjárt haza?” Egész nap gyerekek közt vannak, és mégis… Talán ugyanazért kuncsorognak a barát után, mint amiért anno én vágytam egy felnőttel beszélgetésre. Mert most is együtt vagyunk a munkában, mégis jólesik lazítani egy csésze tea mellett. És ami nekünk egy kis trécselés, az a gyerekeknek a közös rollerezés vagy a fogócska. 

Ezt azonban nehéz kivitelezni, ha közel s távol nincs más gyerek. Honnan kerítsünk mi, szülők gyereket, ha nincs testvér? Ekkor jön az, hogy otthon maradunk a fenekünkön, a gyerek meg nekiáll tabletezni. Esetleg mi magunk állunk a csúszda mellé, ám fél óra múlva már unjuk az egészet, mert fáradtak vagyunk az egész napi munka után, és haza akarunk menni. 

Világos, hogy kell a másik gyerek (több szempontból is). Természetesen sok mindentől függ, hogy az ember lánya és fia hány gyereket vállal: függ az egészségi állapottól, anyagi helyzettől, családi mintától és a többi. Ám a döntést a kényelem vagy a divat is befolyásolhatja. A divat diktálja, hogy tabletet adjunk a gyerkőc kezébe, ezért kötelező ma már a trambulin a kertben – és ezért szülünk csak egy vagy két gyermeket. Ma a kétgyermekes család dívik, s ezt a mintát erősítik a filmek és a reklámok is. Amint az első gyerek totyogni kezd, érkezik a kérdés, hogy mikor jön a kistesó. A kistestvér megérkezésével aztán beáll a rend. A terv teljesítve. Az egy kevés, a három már sok. A harmadik (urambocsá, negyedik!) gyermekkel letérünk a kitaposott ösvényről. Ahhoz, hogy valaki több gyermeket vállaljon – a több alatt azt értem, hogy egynél többet –, szerintem az kell, hogy a nő tényleg szeressen anya lenni. Szeresse a várandós állapotot is, és azt is, ami utána jön. Így van ezzel három beszélgetőtársam, Szabina, Szilvia és Martina is, akik háromgyerekes anyukák. A harmincas éveik elején járnak, és maguk is testvérek közt nőttek fel. Szilvia és Martina öttagú, Szabina négytagú családból érkezik. Az első kérdésem az volt hozzájuk, hogy ők vajon hogyan élték meg azt, hogy testvérek közt nőttek fel. Mi volt benne a pozitívum (netán negatívum)? 

Szabina (gyermekek: Bíborka 5 éves, Barnika 2 és fél éves, Zselyke 8 hónapos): – Jó volt, hogy mindig volt kivel játszani vagy épp vitatkozni. Sőt, akár verekedni is, hisz a kötekedést is meg kell tapasztalni. Ez is formálja az embert. 

Szilvia (gyermekek: Málna 10 éves, Hajni 8 éves, Panka másfél éves): – A nagy korkülönbség miatt mi inkább az unokatestvérekkel voltunk összenőve. Ők is hárman voltak, így mindegyikünk a hasonló korú unokatestvérével játszott a legtöbbet. Volt kivel megosztani örömet, bánatot. 

Martina (gyermekek: Bálint 6, Peti 4, Máté 9 hónapos): – Én eleinte sokat segítettem anyukámnak a két öcsém nevelgetésében, akik hét és nyolc évvel fiatalabbak nálam. Később azonban játszópajtások lettünk. Sosem unatkoztunk: én voltam a „tanító néni” vagy a „főnök”. Most, hogy már nagyok, jól elvannak a gyerekeimmel. 

Gyerekként vagy kamaszként hány gyereket képzeltetek el magatoknak? 

Szabina: – Mindig három gyereket akartam! Van egy érdekes történetem erről: mikor megszületett a második baba, Barnika, időnként az volt az érzésem, hogy hiányzik még egy gyerek. Vagy épp azt álmodtam, hogy eltűnt a harmadik gyerekünk, és keresem a házban. Nem telt bele sok idő, megint várandós lettem, és megszületett Zselyke. Úgy érzem, ezzel bezárult egy kör, így vagyunk teljesek. 

Szilvia: – Gyerekként is két vagy három gyereket terveztem, illetve képzeltem el. 

Martina: – Én úgy terveztem, két gyerekem lesz, ám csak miután elvégeztem az egyetemet, és körbenéztem kicsit a világban. Hála istennek, nem így történt. 

Menet közben voltak olyan pillanatok, amikor úgy gondoltátok, egy gyerek is elég lesz?

Szabina: – Ha Zselyke lett volna a második baba, talán nincs is a harmadik (nevet). Az első kislány, Bíborka elég nehéz eset volt. Hasfájás, nehéz fogzás. Ezzel ellentétben Barnika igazi mintababa. Tényleg, a mai napig könnyű dolgom van vele. Így aztán bevállaltuk a harmadikat. Zselyke sokat sírdogál, rengeteget van kézben. Ám ez is érdekes és szép dolog, hogy ahány gyerek, annyiféle karakter. 

Szilvia: – Az első lányom után mindjárt tudtam, hogy még egy gyereket akarok. A második lány után aztán volt bennem kis bizonytalanság, hisz sok energiát követelt a két pici. Vártunk egy kicsit, ám végül győzött a vágy a gyermek után. Így megszületett Panni. A férjem még negyediket is vállalna (nevet). 

Martina: – A mai napig emlékszem, ahogy a párom ezt mondja: „Nekem két éven belül gyerekem születik, igyekezz, hogy te legyél az anyja!” Persze, csak viccelt, de végül valóság lett belőle. 23 évesen megszültem első fiunkat. Párom egyke, ezért kezdettől fogva nagycsaládot tervezett. Az első két lurkó után én már akartam egy kis szünetet, de Mátécska jönni akart, Isten ajándékaként. 

Miben különböznek a háromgyerekes hétköznapok a kétgyerekesektől? 

Szabina: – Amíg terhes voltam Zselykével, szó szerint rettegtem, hogy a rendszer most majd felborul. Mert mihez kezdek majd három gyerekkel?! Aztán szépen beállt. Eleinte az altatások kaotikusak voltak. Azok már két gyerekkel is nehézkesek voltak, és amint megérkezett Zselyke, egy idő után még egyszerűbb lett, mint volt azelőtt bármikor is. Elkezdtem őket egyszerre altatni. Most már ott tartok, ha az egyik elmegy a nagyszülőkhöz, kettővel már fél kézzel elbírok. Ha egy is hiányzik, úgy érzem, üres a ház. 

Szilvia: – Nekem semmivel sem nehezebb, hisz a két nagyobb lány már sulis. Ők már önállóak. Sőt, besegítenek a kicsivel. Az esti rituálékban a férjem is aktívan részt vesz. 

Martina: – Három gyereknél egy picivel több ruhát kell mosni, egy picivel több játék van szétdobálva. Egyébként kicsire nem adok, nem fájdítom a fejemet felesleges dolgokkal. 

Szerintetek, ha nagyobbacskák lesznek, milyen élete lesz a három tesónak?

Szabina: – Mivel a korkülönbség nem nagy a gyerekek között, sok közös témájuk lesz majd. Több testvér jobban számíthat egymásra. 

Szilvia: – A két lánynál kisebb a korkülönbség, ők egy húron pendülnek. Persze van köztük versengés, de ez testvéreknél természetes. A kistestvért nagyon szeretik, ő még jobban összekovácsolja a családot. 

Martina: – Az első fiú nagyon kitartó, addig dolgozik valamin, amíg meg nem oldja. A második kis vadóc, de azt meg kell jegyeznem, hogy nagyon sokat tanul a nagyobbtól, hamarabb kezdett el járni, hamarabb szokott le a pelusról. A legkisebb nyugodt baba: ha tele a pocak, és üres a pelus, nincs vele gond. Nagyon szeretik egymást. Néha résen is kell lenni, mert Máté még pici, és a szeretet is tud fájni, ha kelleténél jobban megszorongatják egymást (nevet). 

Melyek a legkedvencebb pillanatok a gyerekekkel?

Szabina: – Amikor közösen játszanak. Néha az ajtó mögül leselkedem, és úgy örülök nekik! Barni például eleve gondoskodó, puszit ad reggel Zselykének: ez nagy öröm egy anyának. Sőt, Bíborka és Barni mintha jobban kijönnének egymással, mióta lett egy kistesójuk. 

Szilvia: – Számomra azok a legszebb pillanatok, amikor örülnek valaminek, amikor tetten érhető a boldogságuk. Szeretem, mikor elmélyülten játszanak: ilyenkor agyonpuszilgatom őket. 

Martina: – A legszebb az a tiszta szeretet, amivel az ilyen kis lények szeretni tudnak. Mindig engem hívnak, ha baj van, most még én vagyok nekik az erő. Biztatom őket, hogy oldják meg a problémákat egyedül, mert jó látni, amikor talpraesettek. Igazából könyvet tudnék írni a vicces hétköznapokról. Egyik nap telitömik fűvel a cipőjüket, és úgy futkosnak, nekem meg fő a fejem, hogyan jön ki majd a folt a zoknijukból…

Mik az egyértelmű nehézségek?

Szabina: – Talán az, hogy sokkal korábban kell kelni, hogy mindent győzzek, mert, ugye, hosszabbak a rituálék: öltöztetés, etetés, hiszen még kicsik. De a többit meg lehet szokni. 

Szilvia: – Mivel én most napközben egy gyerekkel vagyok otthon, így nem is tudok olyat mondani, ami három gyerekkel nehezebb volna, mint kettővel.

Martina: – Nagyobb a ricsaj, olykor a káosz. 

Az anyagi nehézségek mikor jelentkeznek? Mennyivel megterhelőbb a három gyerek?

Szabina: – Most, hogy még kicsik, szerintem szinte semennyire. Ruhák és egyéb kellékek már megvannak. 

Szilvia: – Iskolás korban már érezni a többletterheket, vagy például a nyaralások alkalmával (több belépőjegy és a többi). 

Martina: – Nagyobb autót vettünk. Így hirtelen ez jut eszembe.

Hogy álltok az én-idővel, a hobbikkal?

Szabina: – Énekkart vezetek, és Ringató foglalkozásokat tartok. Szükségem van a feltöltődésre. Ám azt meg kell említenem, hogy maximálisan számíthatok a nagyszülőkre és a férjemre. Másként ez nem menne.

Szilvia: – Nekem nem igazán van időm magamra. A másik oldalon azt szeretem a legjobban, ha mind az öten együtt vagyunk. Az én életemet kitölti a család. Persze a két nagyobb lánnyal néha leválunk, például elmegyünk síelni. Ilyenkor a kicsi a nagyszülőkkel van. 

Martina: – Dolgozó anyuka vagyok, segítek a páromnak a vállalkozásban, és szeretném befejezni az egyetemet. Anyukám és a családom nagyon sokat segít, nélkülük a felét sem győzném. Azért igyekszem művelődni, olvasni, igaz, hogy hat hónapomba telt kiolvasni a Jane Eyre-t, de sikerült. Kikapcsolódni úgy tudunk, hogy bepakoljuk a bőröndöket, és elmegyünk. Bárhová. 

Rezümé
MIÉRT JÓ A TÖBB GYEREK?
Ha a családban több gyerek van – akár testvérek, akár unokatestvérek –, akkor több lehetőség van kortársakkal játszani. Nem kell a gyerekünknek játszótársat keresni. Általában az első gyermek érkezése a legstresszesebb. A második gyermeknél már lazábbak vagyunk, a harmadiknál meg már igazán rutinosak. Tehát ha túl vagyunk a nehezén, igazán kár megtorpanni. Bár egy háromgyerekes anyuka leterheltnek érzi magát, a beszélgetés végén azért kibújik a szög a zsákból: nincs náluk lenőtt hajfesték, pörögnek ezerrel, és igen, hobbijaik is vannak. A kisgyermekes anyukák elkezdenek kézimunkázni, dekupázsolni, macaront sütni és a többi. Ezzel a tevékenykedéssel töltik fel energiatartalékaikat. A dolgozó kisgyermekes anyukáknak pedig mindig van segítségük, másként nem is győznék (rokoni vagy bébiszitter). A legfontosabb pedig: éteri boldogságot érzünk, amikor gyermekünket önfeledten játszani látjuk a testvéreivel. Ez az igazi „flow”. Tehát éljenek a testvérek, az unokatestvérek és a szomszéd gyerekek, hisz a vidám gyerekkorhoz ők elengedhetetlenek!

Csáky Julianna (Ipolyság)