Mindenki kíváncsi arra, mi történik egy aukció kulisszái mögött. Mindenki ismeri a filmbéli jelenetet, mikor a licit után leüt a kalapács. Ám milyen út vezet odáig? Virág Judit műkereskedőt kérdeztük, akinek budapesti galériáját nálunk is sokan ismerik. Ő rengeteget tett azért, hogy felismerjük: a magyar festészet csodálatos.

Tizenhét éves koromra – töpreng el Judit – már pontosan tudtam, hogy művészettörténész szeretnék lenni. Apám kutatóorvos volt, sok híres írót vendégül látott. Mivel családunk egyik ága Franciaországban él, sikerült kijutnom Párizsba. S ezzel minden fontos dolog megtörtént velem, ami egy fiatallal csak megtörténhet. 

Mára a művészettörténet divatszakká vált. Gondolom, a nyolcvanas években könnyebb volt elhelyezkedni vele?

– Sokkal. Nem volt túlképzés. Engem akkoriban a városépítészet érdekelt, és a Kiscelli Múzeumban helyezkedtem el. A következő tíz évben ledoktoráltam, letettem két nyelvvizsgát, és megszületett a három lányom, akikkel otthon maradtam. Később a múzeumi munka már nem igazán okozott örömet. Ekkor a Műgyűjtők Galériájában helyezkedtem el BECSÜSKÉNT. Hatalmas kihívás volt, mivel az egyetemen nem oktatták sem azt, hogy egy kép miért ér annyit, amennyit, sem azt, hogy hogyan lehet meghatározni az eredetiséget. Ezért beszereztem harminc évre visszamenőleg a Bizományi Áruház katalógusait, és esténként igyekeztem memorizálni, hogy mit mennyiért adtak el. Próbáltam eligazodni a festők, árak dzsungelében. 

Ekkor robbant be a neve aukcióvezetőként. Akkoriban ilyen képzés sem létezett. Nem félt a „bukástól”? 

– Amikor anno a főnöknőmmel elhatároztuk, hogy aukciót szervezünk, naivan azt gondoltuk, hogy egyszerű lesz. A cél előtt szembesültünk a nagy kérdéssel: ki fogja ezt az egészet levezényelni? És akkor a sors megkegyelmezett. Betoppant az egyik állandó vásárlónk, Jean-Claude Anaf, aki az egyik lyoni aukciósház tulajdonosa. Elpanaszoltam neki, hogy milyen bajban vagyunk, mire gálánsan felajánlotta, hogy elvállalja az aukció levezetését. Én tolmácsoltam: hihetetlen, sorsfordító élmény volt. A harmincadik tétel környékén, miközben az oxigénhiánytól az ájulás kerülgetett – akkor még nem tudtam, hogy csak hasi légzés mellett lehet egy levegővétellel végigvezényelni egy licitet –, már biztos voltam benne, hogy én ezt szeretném megtanulni. Végül kiutaztam Lyonba. Életem első árverésén olyan lámpalázas voltam, hogy visszafelé kezdtem árverezni, vagyis lefelé vittem az árakat. Kádár János hagyatékának a kétnapos árverése után kezdtem csak bízni magamban. 

Azt hiszem itt, ezen a ponton a legtöbb ember hátradőlne a karosszékében. Ön viszont fejest ugrott a bizonytalanba... 

– Tudtam, ha előbbre akarok jutni, akkor a saját lábamra kell állnom. Kölcsönkértem százezer forintot, és belevágtam. Felcsaptam „tálcás” műkereskedőnek. Az ilyen nagyítóval és kislámpával a kezében jár-kel. Szombati napokon már hajnalban az Ecseri piacon voltam, havonta egyszer pedig mentem a pécsi vásárra. Kemény évek voltak. Megesett, hogy melléfogtam. Nem sokszor, mert akkoriban még kevesebb hamisítvány volt a műkincspiacon. Ám ezek a kudarcok vittek előre. Aztán egyszer vettem egy koszos zsánerjelenetet, amelyen még a szignó sem látszott. A tisztítás után kiderült, hogy az egyik leghíresebb 19. századi osztrák festő festette. Az árából visszafizettem a kölcsönt, és ettől kezdve nagyjából sínen voltam. Ekkor kaptam egy hívást, hogy egy zentai család szeretné eladni a Zsolnay-gyűjteményét. Szinte azonnal jelentkezett rá egy vevő, Törő István, aki azóta már a férjem és az üzlettársam. Igazából ő volt az, aki mert nagyot álmodni. Az első galériánk alig negyven négyzetméteres volt, innen-onnan szedtük össze rá a vételárat.

Hamisítványokról beszélt: az ember azt gondolná, hogy csak a híres képeket hamisítják. 

– Soha nem volt a műtárgypiacon annyi hamis festmény, mint most! Egy mondás szerint: „Corot nagyjából háromezer képet festett. Ebből ötezer az Egyesült Államokban található.” A hazai hamisítók persze nincsenek olyan tudással „megáldva”, mint Han van Meegeren, aki komoly kémiai kísérleteket folytatva, éveken át kereste a megfelelő festékeket, mielőtt nekifogott a Vermeer-képek hamisításának. A legtöbb hamisító elemi hibákon bukik el. Régi vászon-és vakkeret helyett újat használnak, nem stimmel a festék felhordásának sorrendje, nem figyelnek arra, hogy melyik korszakban mivel festettek. Gyakori hiba, hogy másik oldalra teszik a szignót, mint ahová a mester szokta, esetleg lehagyják az évszámot, vagy hibásan írják oda a nevet. Márffy Ödön egyik képét a hamisító pontos i-vel szignózta. Elképesztő szarvashibákkal találkozunk. A régi hamisítványok sokkal színvonalasabbak voltak. Jobbak. 

A Virág Judit Galéria első árverésén rekordösszegért kelt el az egyik Rippl-Rónai kép... 

– Amikor 1998-ban elhatároztuk, hogy árverést szervezünk, elkezdődött egy ellendrukk. Mi ugyanis a neves aukciósházak, a Christie‘s és a Sotheby‘s példáját követve kezdtünk építkezni. Rippl-Rónai Zorka kékköves gyűrűvel című képe 3,5 milliós kikiáltási árról indult, és egy gigászi licitharc végén 21 millióért kelt el. Egyszer sikerülhet, de másodszor már nem! – mondta a konkurencia. Ehhez képest ma az ötvenötödik árverésünknél tartunk! Mi csak eredetvizsgálati igazolással és ár-visszatérítési garanciával adunk el képet. Munkácsy Poros út című képe a szenvedélyes gyűjtőként ismert Vida Jenőé volt, akit annak ellenére, hogy felsőházi tag volt, elhurcoltak Auschwitzba. A műtárgyait a villáját elfoglaló SS parancsnok utasítására Németországba vitték. A négy Munkácsy kép azonban, melyeket Vida korábban kölcsönadott a Szépművészeti Múzeumnak, idővel a Nemzeti Galéria állományába került. Itt látták meg az Argentínából hazalátogató örökösök, akik hosszas pereskedés után visszakapták a képeket. De mivel azok „védettek” voltak, és nem vihették ki az országból, mi árvereztük el őket. Sajnos, egyre kevesebb a jó licit, a magyar műtárgyállomány véges. Pokoli harcot kell vívni egy-egy jobb képért. 

Akkor most jól jönne, ha Vaszary János Halászat a Balatonon című festménye után, melynek a múlt évben bukkantak a nyomára, végre megtalálnák az elvesztett pannót, a Víz alatti világot! 

– Igen-igen! Bár azt eladni nem lehetne, mivel a magyar állam tulajdona. Ám vinne kis pezsgést a műtárgypiacra. Sokáig azt hitték, hogy a kép megsemmisült, de a keszthelyi levéltárban sikerült olyan dokumentumokra bukkannom, melyek szerint még 1959-ben megvolt. Igazából egy nyolcméteres festményről beszélünk, ami valószínűleg egy raktár mélyén porosodik összetekerve. Folytatjuk a kutatást. Ezt imádom a legjobban! Ám sok olyan kép van, amit keresnek. Az egyik, kilencven éve elveszett alkotást, Berény Róbert Alvó nő vázával című képét – melyet hetven millió forintért árvereztünk ki – a Stuart Little, kisegér című filmben fedezték fel. A „képvadászathoz” a szisztematikus nyomozáson kívül kell szerencse is. Fantasztikus kollégáim vannak, akik rengeteg terhet levesznek a vállamról. Ám azért már lassan szeretnék „kihátrálni” a galériából, és átadni a lányomnak, aki szintén művészettörténész. Úgy érzem, én már megtettem a magamét a magyar festészetért. 

Janković Nóra

Eltűnt képek nyomában
Rippl-Rónai József: Lazarine és Anella
Eltűnt képek nyomában
Virág Judit