Október 22. a dadogás elfogadásának világnapja. Éppen ezért szeretném elmesélni annak történetét, hogy beszédhibám ellenére hogyan tudtam többször is kiállni a nagyközönség elé, s milyen út vezetett odáig, hogy megbékéljek ezzel a kiszámíthatatlan, lelki eredetű zavarommal.
Barátnőmmel négy évig éltünk távkapcsolatban. Tavaly aztán ez a – sok szempontból érdekes – időszak véget ért. Összeköltöztünk, s az első közös albérletünkben végre megkezdődhetett közös életünk.
Tegnap éjjel boldogan száguldottam az autópályán a schwechati reptér felé, a lányom jelezte érkezését. Közben elgondolkodtam arról, amiről ez az írás is szól, vagyis hogyan neveltem fel a fiaimat. Jobban mondva: hogyan sikerült felnevelnem három fiút az egy szem lányom mellett?
Szükség van-e vallásra egy olyan korban, amikor minden tudás elfér a zsebünkben? S vajon szükség van-e Istenre egy olyan világban, ahol lassan mi, emberek félistenek módjára élünk?
Miközben egyre több helyen kacérkodnak a négynapos munkahét gondolatával, sokan a szabadidejükben is megállás nélkül robotolnak, s hirdetik a kemény munka mindenhatóságát, mígnem teljesen kiégnek. Valóban ez lenne a boldog és sikeres élet titka?
A címadó mondat egy öntelt és nagyképű kijelentésnek tűnhet, ám valójában egy nagyszerű felismerés, amely egyszerre bontja le a tehetség és a zsenialitás mítoszát, illetve ösztönöz az alkotásra. Most saját tapasztalataimon keresztül igyekszem megtalálni a választ kérdésre: számít-e a tehetség?
"…Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki — ég se zeng — föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért"