A nők azt gondolják, hogy a férfi a szakítás után hatalmas habzsidőzsibe kezd. Klubokba jár, és két kanállal falja az életet és a lányokat. Tévedés! Ha egy igazán jó kapcsolat ért véget, a férfi ugyanúgy képes „belehalni” a fájdalomba egy kicsikét...

Macsók vagyunk
Persze hogy nem fogunk mindenki előtt pityeregni azért, mert életünk szerelme éppen elhagyott minket. Szűkszavúan válaszolunk minden kérdésre, miközben majd meg őrülünk a fájdalomtól. Ilyenkor mi is ugyanazokat a stádiumokat járjuk végig, mint feltehetőleg a nők. Csak mi, férfiak nem mutatjuk ki mindezt, mert hát azért mi mégiscsak büszkébbek vagyunk ennél! Meg amúgy is: ki szeretne állandóan egy síró és nyafogó férfit vigasztalni?

Az első néhány hét
Először is igyekszünk elfogadni, hogy kész, vége, ennyi volt a szerelmes életünk. Utána felmérjük, hogy mekkora kupi van körülöttünk, mert egy ideje már a zoknikat sem dobjuk be a szennyesbe. Majd megsokszorozódnak a pizzásdobozok és a sörösüvegek. Előkerülnek a videojátékok, jönnek-mennek a haverok, az űr viszont ugyanúgy ott tátong bennünk. És idő kell neki... Nem szívesen beszélünk ilyenkor rólatok, nem akarjuk tudni, kivel és hol voltatok, hogy kinek a zsebkendőjével itattátok fel könnyeiteket! Egyébként, szerintem, manapság a nők azok, akik előbb felejtenek egy züllött éjszakában férfiak karjaiban, mint mi...

Nincs SMS, nincs hívás
Az egyes stádiumokhoz hozzátartozik az is, hogy az egyik fél elgyengül, és felteszi a legegyszerűbb, és mégis legfájóbb kérdést: Hogy vagy? Ekkor jutnak eszünkbe a szavak a szakításnál, hogy egy időre hagyjuk békén egymást. De tényleg hagyjuk békén egymást, ha már így elfajultak a dolgok! Ne legyen SMS, ne legyen hívás. Mi nem akarjuk látni az Insta-sztorikat és a fészbukfalat, mi történik épp veletek, és hol vagytok. Szóval: nem vagyunk vevők arra, mit posztoltatok éppen, amit feltehetőleg direkt toltok az orrunk alá... Köszi, de egy ideig tényleg nem kérünk belőle(tek)!

„Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád...”
Pár hónap után, amikor újra kimászunk a kuckónkból, naná, hogy összefutunk veletek valahol. Ekkor lehet felmérni igazán, kinek hogy megy a sora a szakítás után. S ha felfedezitek egy halvány nyomát is annak, hogy mi azért nem vagyunk olyan szuperül, ti máris sokkal jobban érzitek magatokat valamiért. Ekkor töritek össze másodszor is a szívünk. 

Az utolsó stádium: valamit tenni kell!
Mire végre összekanalazzuk magunkat, és rendet teszünk magunk körül, biztosan újra felbukkantok az életünkben. Bár ekkor mi már megtettünk jó néhány lépcsőfokot: gyúrni kezdünk, a főzéssel kacérkodunk, rendet vágunk magunk körül. Nevetséges, de ezt halljuk vissza a legtöbbször: Jót tett neki XY! Még főzni is megtanult! Egy fenét! A szakítás tett jót nekünk! Hogy egyedül maradtunk, hogy végigzongoráztunk a fájdalom mélységein, és végre talpra álltunk. S akkor, amikor ismét találkozunk, ti csábító mosollyal néztek ránk. Újra! Újra és újra! S az ész megáll, mert már egy kis pirulásból, mosolyból felfedezzük, hogy ismét vissza akartok minket szerezni magatoknak... S még csodálkoztok, hogy nem értünk titeket?!

Melletted is változhattam volna!
Hogy újrakezdenénk-e veletek? Igen. Ennek ellenére nem fogjuk! Óriási akaraterő kell hozzá, mert szerelmesek voltunk, de nem akarjuk azt hallani: Látod, már főzni is megtanultál! Látod, megy ez neked nélkülem is! És tényleg látjuk, hogy megy ez nekünk egyedül is. Vagy olyannal, aki már valóban értékelni fogja mindezt. Mi pedig köszönjük szépen nektek, hogy hozzásegítettetek bennünket a fejlődéshez. S ezt most nem bunkóságból írom, de tényleg nem... Mert mehetett volna együtt is a változás, de valamiért nekünk kettőnknek, valljuk be, nem ment.

Kerekes Áron