Nemrég rájöttem arra, hogy tulajdonképpen miért is utálom annyira a sportközvetítéseket.  Bevillant egy emlékkép a nagybátyámról, aki Hrabal szószátyár, igencsak hangos Pepin bácsikájára emlékeztetett. Kizárólag akkor derült fel az ábrázata, ha feltűnést kelthetett a jelenlétével, és minden körülötte forgott. A mi családunkban nem is próbálták csitítgatni, mint ahogy Hrabal történetében tette Francin, amikor a sörgyári értekezletről berontott a konyhába, és rárivallt Pepinre. Aki persze mindent tagadott, és esetlenül megjegyezte, hogy na, hiszen nem is ő hangoskodott, hanem: „Valaki itten, bennem.” 

Az én termetes bácsikám rendszerint úgy toppant be a családi rendezvényekre, hogy lenyomta a kilincset, és jókorát kurjantott az előszobában. A harsány és heves rokoni üdvözlés után rugalmas léptekkel odanyargalt a tévéhez, és mindig talált valamilyen fontos sporteseményt, jéghokimérkőzést, focit, teniszt vagy vízipólómeccset, amit feltétlenül látnia kellett. A közvetítéseket olyan hangerővel hallgatta, hogy az ünnepi asztalnál ülők végül már csak jelbeszéddel értekezhettek. 

A mi Pepin bácsink akkor jutott eszembe, amikor a férjem beült a hűs nappaliba, és bekapcsolta a legfrissebb sportadót, ahol most már reggeltől estig nézheti a meccseket. Talán éppen a múltbéli emlékek miatt űzettem ki verbénás verandámra, amikor meghallottam a trombitákat, a sípszót és a meccseket kísérő füttykoncertet. Sem zenével, sem edénycsörömpöléssel nem sikerült kiűzni a házból a nem kívánt zenebonát. Így hát befészkeltem magam a fűzfán lógó hintába, ott próbáltam vadászni a csendre... Hiába! Az utca végén lévő sportpályán megkezdődött a fiatal focipalánták edzése, és legnagyobb bosszúságomra még a madárházban ülő nimfapapagáj is a sípszót utánozta. Magamhoz hívtam hát két derék kutyámat, majd nyúlcipőt húztam, és ELINALTAM az erdőbe. Úgy döntöttem, eme csendes és magányos sporttal tiltakozom. A két ismerős futószakasz után elhagytam a falu repcesárga határát, átnyergeltem az érsekújvári töltésre, mely a Nyitra folyót karolja át. Igencsak kellemes látványt nyújtott a sziklák közé ékelődött farönkön gyöngyöző vízesés. A szép idő kicsalogatta a horgászokat, gombamód ültek terepszínű zsebibabanadrágjaikban a bokrok tövében, és hangosan bömböltették rádiójukat. Ekkor már olyan érzésem volt, mintha a harangvirágok tölcséréből visszhangozna felém a világ valamennyi sportmérkőzése – s ez újabb legyőzendő kilométerekre serkentett... A kilencedik kilométer után előkotortam a maroktelefont a futónadrág rejtett zsebéből, és az egyik szomszédos községből felhívtam a férjemet, hogy jöjjön el értem. Hazafutni az iszonyatos hőségben már nem volt erőm, holott jól tudtam, tizenkét kilométernyi kocsiút választ el egymástól. A hepehupás töltésen mégsem gurulhat utánam. 

Jött, és megitatott engem, majd a kutyákat. A négylábúak fáradtságtól kóvályogva dőltek be a csomagtartóba. Sofőröm bekapcsolta a rádiót, és én immáron szó nélkül tűrtem, hogy lelkes sportkommentátorok összegezzék az aznapi sporteseményeket. Háttérzenének harsonák és tülkök szóltak… 

Pepin bácsinak biztosan tetszett volna.

Száz Ildikó

Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!
LÁNYOK, RÉGI OLVASÓK, JÖVŐBELI MUNKATÁRSAK, KÜLDJETEK EGY JÓ ÍRÁST, SZÖSSZENETET, S MI ITT MEGJELENTETJÜK!

Új Nő csapata
Cookies