A fürge lábú gömörsídi palóclány pacsirtahangját a Fölszállott a páva televíziós versenyből ismerhetjük. Nem, nem akar énekes lenni, csak dalolgat vígan. A neve: Benko Fruzsina Borbála.

– 23 éves vagyok – kezdi komolyan a bemutatkozást. – A szüleim hagyománytisztelők, ifjú koruk óta táncolnak, énekelnek, emellett a tojásírást, a gyöngyfűzést, a lopótökkészítést, a gyékényezést és a csipkeverést művelik. Csipkét apukám ver, mert a Gömörben az a férfiak dolga volt. Ez mind belém ivódott. 

Fruzsi gyermekkora óta versenyről versenyre járt, számos díjjal tett arról tanúbizonyságot, hogy le tudja nyűgözni a közönségét. Végzős gimnazistaként 2012-ben került be először a Fölszállott a páva tehetségkutató versenybe, majd 2014-ben.

– Miskolcon végeztem, radiográfus képalkotó diagnosztika szakon. A szakmám közel áll hozzám, szeretek segíteni az embereken. Legapróbbként is próbáltam mindenkiről gondoskodni. Persze, ennek nem sok köze van az énekléshez. Ám az éneklés számomra csak hobbi. Úgy éreztem, ha ezt választanám hivatásnak, hamar ráunnék. Eleinte nem rajongtam annyira a népdalért, hiszen otthon teljesen befonta az életemet. Ma már hálás vagyok érte, de lázadó tiniként más műfajok is megkísértettek. Iskolás koromban vettem részt először népdalversenyen, anyum szervezte a Hallottad-e hírét? regionális palóc népdalversenyt. Mikor elkerültem egyetemre, mindenhol a bulis, diszkós zenék szóltak. S ekkor jött a fordulat: a hosszú heti tanulások után, mikor végre hazaértem, és otthon megszólalt a népzene, jót tett a lelkemnek. Átálltam. 

– Soha nem álmodoztál arról, hogy majd egyszer Szvorák Katiként állsz ki a színpadra, s híres népdalénekes leszel?

– Nem mondom, hogy nem vonz a színpad. Ám én nem végeztem zeneakadémiát, nem vagyok profi, és nem képezem a hangomat. Én főleg uborkaszedés, babfosztás közben énekelek. A népdal kifejezi azt, amit érzek, ezért is olyan csodálatos. Bármelyik hangulatomra találok egy dalt, amelyik elmondja, hogy épp mi lakozik bennem. Én vagyok az a lány, akinek mindenről eszébe jut egy dal. 

– Kétszer is beneveztél a Fölszállott a páva népzenei vetélkedőbe. Milyen volt élő közvetítésben énekelni?

– Izgalmas. Nem az én ötletem volt a jelentkezés, a szervezőségben volt egy-két ismerős, akik ösztönöztek. Számomra egyszerre volt kihívás és próbatétel, bár nem azzal neveztem be, hogy mindenáron megnyerem a versenyt. Jó érzés tölt el, hogy olyan híres népdalénekesek és szaktekintélyek, mint Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Zsuráfszky Zoltán vagy honfitársam, az ugyancsak palócföldi származású népzenekutató, Agócs Gergely értékelték a produkciómat. A neves népdalénekes, Navratil Andrea volt a felkészítőm a verseny alatt. Ő az egyik példaképem, aki felnyitotta a szememet, s új irányt mutatott az éneklésben. Jólesett, hogy annyian szurkoltak nekem a tévékészülékek előtt.

– Honnan a szép hangod?

– A genetikának köszönhető. Anyuval mindig énekeltünk. Ő nagyidai származású, és hosszú volt az út hazáig. Apa vezette az autót, én, a nővérem meg anyum közben dalolásztunk. Ez az élmény örökre bennem maradt. A versenyekre édesanyám készített fel, még a Pávára is. Zeneiskolába jártam, hegedültem. Később a Dűvő zenekar oszlopos tagjához, Hrúz Dénes prímáshoz jártam át Salgótarjánba tíz évig népzenét tanulni. A losonci Folk LC zenekarban a Bolyós családdal zenéltem pár évig, bár ott inkább csak énekeltem. Otthon elmütyürkézek még a hegedűn, nem hagyom, hogy a húrjait belepje a por. Ha kalotaszegi legényest hallok, akkor magam előtt látom a húrokat, hogyan kell lefogni az akkordokat. 

– Megszámoltad már valaha, mennyi népdalt ismersz?

– Sose számoltam meg. Nem tudom. 

– Van-e kedvenc dalod?

– Minden tájegység dalait szeretem, de a zoboraljai és magyarbődi dalok állnak hozzám a legközelebb. Mivel anyum keleti, tőle annak a tájegységnek a dalait is megtanultam. A füleki Rakonca Néptáncegyüttesben is táncoltam. Ott is sok dalt tanultam.

– A szüleid pedagógusok, és népi mesterségeket űznek. Besegítesz nekik?

– Mozgékonyabb vagyok annál, hogy órákig gyöngyöt fűzzek. Eltanultam, de nincs hozzá türelmem. Nem tudok egy helyen megülni. Viszont elkísérem őket a kiállításokra és a vásárokra. A tojásírással pedig úgy vagyok, hogy húsvétra készítek néhányat, hogy ne anyukám tojásait adjam szét a locsolóknak. Ám az enyéim könnyen felismerhetők, mivel elég görbe vonalakat húzok. A csipkeverést is kipróbáltam, apum megtanította az alapokat, pár könyvjelzőt készítettem, de nincs olyan ügyes kezem, mint neki. Úgy tartom, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. A palócságomra azonban rendkívül büszke vagyok, ha népi mesterséget nem is tudok.

– Mennyire szoktad meg a városi életet? Ha nem Miskolcon, akkor Budapesten, s ha ott nem, akkor valahol úton lehet téged megtalálni...

– Szobatársam édesapja mondta rólam, hogy többet utazom, mint Willy Fog 80 nap alatt összesen. Arról szól az életem, hogy utazom jobbról balra. A várost pár napig megtűröm, de hozzá vagyok szokva az udvarhoz, a gyomláláshoz, borsópucoláshoz. Az erdő pedig a mindenem. Szeretem a madárcsicsergést. Vissza is szoktam csicseregni nekik! A nővéremmel, míg itthon lakott, sokszor csak ültünk a fűben, és énekeltünk. A természetben és a templomban pihenek meg a leginkább. Most a munkakeresés fázisában vagyok, mert mindenképpen otthon szeretnék elhelyezkedni. Tudom, sok izgalmas dolog vár még rám!

Varga Henrietta

Fruzsina, aki vígan dalol