K. Cséfalvay Eszter

Provence-i VERŐFÉNY

 Napjainkban újra divatba jött Provance — az ottani lassan csordogáló „vidéki“ élet, a provance-i konyha és lakáskultúra. A világ minden tájáról özönlenek ide a stressztől megcsömörlött városlakók, és felújítják, nyaralókká bővítik a vidéki kúriákat és gazdasági épületeket. A fő vonzerőt a kellemes éghajlat adja, továbbá a szőlőskertek, az olaj- és ciprusligetek vad- és nemesített virágokkal, fűszernövényekkel, levendulamezőkkel — és sötét ciprusokkal, amelyek összefogják a „kompozíciót“. A házak többsége masszív helyi kőből épült, színük lágy okker vagy púderszerű rózsaszín az elmaradhatatlan levendulakék spalettákkal.

Véget ért az Új Nő idei nagy körutazása. A derűsen tűző provence- i nap, a napraforgók, a búzamezők, a Van Gogh-i élénksárga és azúrkék, a római kor körszínházai s a Pont du Gard magasba törő boltívei... hozzá az Azúr-part mélykékje, a bájos öblök, Monte-Carlo pompája, Arles kék zsalugáteres házai szerepeltek a programunkban. Sokat vártunk, és sokat kaptunk. Csak másképpen, mint ahogy elterveztük.
 Első állomásunk Milánó, a csodás! Vasárnap reggel a város utcái még üresen konganak. Az autóbuszról leszállva elindulunk a világ egyik legnagyobb gótikus katedrálisa, a dóm felé. Hamarosan elérjük az irdatlan nagy teret. A Duomo ott emelkedik hatalmasan a túlsó végén — tetőtől talpig zsákvászonba vonva! Micsoda csalódás! Ezernyi rózsaszín tornyocskát akartunk csodálni, hangya- létünket érezni a szédítő falak tövében... Kárpótlásul megkaptuk a belső templomtér látványát a hatalmas oszlopokkal és a tető támpilléreivel. A Visconti hercegi család kezdte el a templom építését a 14. században, és kései utóduk, Luchino Visconti filmrendező is visszatért ide: 1960-ban itt forgatta a Rocco és fivérei kulcsjelenetét Annie Girardot-val és Alain Delonnal. Láttuk a Viktor Emánuel Galéria elegáns belső tereit, majd elzarándokoltunk a híres Scala meglepően kicsi épületéhez. Alig hihető, hogy elfér benne a világ egyik legnagyobb színpada!
 Majd több órát utaztunk le a tengerpartra. San Remo kissé kopottnak hatott, de tengerpartja igazi olasz tengerpart volt: gyönyörű, virágokkal teli. Az olasz táncdalfesztivál palotáját is megtaláltuk. Egy-két fénykép, és már mentünk is tovább szálláshelyünk, Nizza felé.
 Nyaktörő utakon: Viadukt és alagút, viadukt és alagút... De nem ám akármilyen viaduktok, hanem több kilométer hosszúak, óriási gólyalábakon állók és szépen elhajlók, hogy oldalról is láthassuk, milyen magasan járunk. S mivel az Alpok a tengerből nő ki, az utak pedig a hegyoldalba épültek, lent iszonyú mélységben párállott a tenger. A félelmetes Menton-alagutat viszont elkerültük. Estére értünk Nizzába, és a többfogásos vacsora feledtette az izgalmakat. Fáradtan aludtunk el. Hiszen majd holnap! Jön Monaco, Monte-Carlo!
 Mikor felébredtem, még sötét volt. Alhatunk még egy kicsit, gondoltam. Szerencsére megnéztem az órát. Fél hét! Kint fújt a szél, zuhogott az eső. Te jó ég! Hogy lesz ebből városnézés?! A pechsorozat Monacóban folytatódott.
 Nem szerettek bennünket az istenek, ugyanis a város a Grand Prix-re készült: Rainier herceg kívánságára a palota zárva volt. Csalódottak voltunk, csorgott nyakunkba az eső, cipőnk átázott! Az Oceanográfiai Múzeumban vigasztalódott csoportunk egyik fele, kisvonatra ülve várost nézett a másik. Délután Nizzában már olykor-olykor kisütött a nap. Sétáltunk az óvárosban, a Promenade des Anglais-n, és a hatalmasan csapkodó hullámok mögött az azúrkék színt kutatta tekintetünk. Mindhiába.
 Grasse, a parfümváros. A képeslapok hatalmas levendulamezőket, rózsakerteket mutattak. Grasse a francia parfümgyártás központja. Mi az illat palackba mentését láthattuk, korhű öreg gyárat, ahol hatalmas tartályokban főzték a virágszirmot, keverték az illatokat. Az eredmény kis üvegcsés parfüm, szórópalackos kölnivíz, parfümszappan és egyéb piperecikk lett, kiállítva a széles asztalokon. Ajándékvásárlás lázában égett a csoport, számolt a pénztárgép, tárca nem maradt bezárva. Frézia, bergamott, ilang-ilang, rózsa és levendula illata szállt a levegőben, és zsebünkben tovább illatoztak azok a kis papírcsíkok, amelyeken a gyár alkalmazottja prezentálta az illatokat. Ide még egyszer visszajövünk!
 Délután Cannes-ban is cseperésző eső fogadott bennünket, ám nedvesen is gyönyörűek a Croisette fényűző palotái, a telepített, pompás pálmasorok. Hol tartják a filmfesztivál vetítéseit, hol a Fesztiválpalota? Épp az orrunk előtt. Ott a híres vörös szőnyeg (előző nap ért véget az arany pálmás fesztivál, ahol az ötvenes években az isteni Lollo és a felfutóban levő Sophia Loren vívta párharcát). Mostanában új sztárgeneráció, Nicole Kidman, Jeremy Irons, Quentin Tarantino, Bruce Willis koptatja a vörös szőnyeget.
 St. Raphaelre nem sok idő jut, csak a tengerpartját csodáljuk meg.
 If vára a csúcs! Marseille szép szálláshellyel és tiszta idővel fogadott bennünket. Újra reménykedtünk, hogy megjavul az idő. Másnap reggel ragyogóan sütött a nap, Aix-en-Provence-ban, a valaha önálló Provence fővárosában, ebben a festői, kisvárosnak ható nagyvárosban kezdődött a program. A körforgalmú téren az óriási szökőkút csobogtatja a hűs vizet, mögötte többsoros, széles platánsor leveleivel játszik árnyék-fény játékot a kora nyári nap. A Cours Mirabeau visz be a régi városba. Bandukolunk a kacskaringós utcákon a középkori házak között, mindenütt ráérő emberek a bájos délelőttön. Tengernyi kis üzlet és a Városháza mellett elhaladva a St. Sauveur-székesegyházhoz érünk, hogy gyönyörködjünk ódon falaiban. A főhajóból, a bejáratnál jobbra, apró kőtárba vezet a lépcső. Időtlen arcú szép öregasszony prospektusokat ad mosolyogva. Aztán rámutat egy jelentéktelen lengőajtóra. Kinyitom, és váratlanul feltárul a kolostor oszlopos kerengője, a béke szigete. Egyedül vagyok, hallgatom a csendet. Nem igaz, hogy Marseille mocskos (műanyagzsákokban gyűjtik a szemetet), sőt a régi kikötő egyenesen gyönyörű! Hatalmas kapu nyílik itt a világra. A kikötő bejáratánál két tekintélyes katonai erődítmény, a Fort St. Jean és a Fort St. Nicolas áll. A város maga hatalmas gyűjtőtégely. Sok az arab, a fekete és mindenfajta nemzet fia. Délben hajóra szállunk. A cél If vára, ahol az idősebb Dumas látta Monte-Cristót. A sziget olyan pici, hogy szinte csak az erődítmény fér el rajta. De micsoda erődítmény! Magasan terpeszkedik a csillogó tengerből kiemelkedő sziklán, és ma már, a szabadság mámorító ízét élvezve, nehéz elképzelni, hogy 1528-tól kezdve évszázadokon keresztül hány rab reményei haltak meg itt örökre.
 A hajókirándulás után megtekintjük a város felett magasodó, a tengerészek zarándokhelyeként számon tartott templomot, a Notre-Dame de la Garde-bazilikát, amelynek tornyán Boldogasszony vakítóra aranyozott szobra tárja ki karját a hazatérők felé. A kilátás leírhatatlanul szép, jól zárja a sikeres napot.
 A 6. napon kezdődnek a csodák. Itt a csütörtök, megyünk Orange-ba. Ez a város Provence északi kapuja, méltó rá, hogy  nevét jól megjegyezzük. Itt látható az az Amfiteátrum, amelyhez hasonlót hiába keresnénk. A helyet a rómaiak a veterán harcosok számára virágzó várossá építették. E tündöklő korszak emléke az antik római színház. Csalóka építmény, ugyanis a város felől csak egy több emelet magasságú, alig díszített fal látszik, amely mögött viszont hatalmas színházi nézőtér és színpad szolgálja ma is eredeti célját. Megmaradtak az öltözők, a díszlettárak és egyéb helyiségek is. A színház lábánál vidám forgalom — piacozik Orange lakossága!
 Déli verőfényben indulunk Nimes felé. Útba ejtjük kirándulásunk legfőbb látványosságát, a páratlan Pont du Gard-t, a világörökség részeként számon tartott római kori akvaduktot. Mélyen lent csörgedezik a Gardon folyó, fölötte két hegybe kapaszkodva ível a háromszintes híd. Hát itt igazán elakad a lélegzet! Az építmény magassága 49 m, az alsó szint boltívei alatt átjutunk a másik oldalra. Onnan már egy kis kapaszkodó, és betekinthetünk a legfelső szint belsejében húzódó árokba, amelyen keresztül valamikor a tiszta forrásvíz csobogott Nimes városába.
 Nimes-ben valódi spanyol hangulat fogad bennünket. Az aréna körüli kis kávéházakban izgatott férfiak gyülekeznek: két óra múlva kezdődik a bikaviadal. Az aréna mögött a viadalban szereplő lovak szállítókocsijai parkolnak, s aki nem indult városnézésre, láthatta, amint a halálra ítélt bikákat a küzdőtérre terelték. Mi inkább megkeressük a Maison carrée-t, a rómaiak által épített, csodálatosan arányos, 30 korinthoszi oszloppal övezett görög templomot.
 És eljött az utolsó nap! Arles legfontosabb látnivalója az aréna, amely szinte azonos Nimes arénájával. Csodálatos, hogy az arles-i nép úgy használja a kétezer éves építményt, mint mi itthon a kultúrházat: fesztiválok és egyéb rendezvények színhelyéül szolgál. Nem messze tőle látható az ókori amfiteátrum, amelyet csak a buszból csodálhattunk meg épen maradt színpada 2 szép korinthoszi oszlopával, amelyeket „két özvegy“-nek neveznek. Siettünk a kora középkori építészet legszebb provence- i emlékéhez, a 11-12. században épült St. Trophime-székesegyházhoz, amelyben érdekesen keveredik a román és a gótikus stílus. A mellette álló kolostorépület egyidős a templommal. Egy kis szabad időt is kaptunk Arles-ban, végigsétáltunk a kézművespiacon, ahol a helybeli (világhírű!) fazekasok állítják ki cserépedényeiket. A tálakon, poharakon, teáskannákon gyönyörű növénymotívumokat láttunk. A cserép színezése egészen más, mint nálunk (olajzöld, kék és napsárga), formáik ötletesek és gyönyörűek. A város parkjai üdék, minden csupa virág, dús mediterrán tobzódás.
 Délután Avignon, a pápaváros következett. Útközben elhaladunk Franciaország leghíresebb tájvédelmi körzete, a Camargue- nak nevezett mocsárvidék mellett, ahol vadon élő bikák, a híres fehér lovak, sok száz ritka madárfaj, köztük a flamingók élnek. Avignon a 14. században hét évtizeden át a pápák városa volt. Ez az időszak páratlan virágzást hozott a városnak. Ekkor épült a város legnevezetesebb épülete, a Pápai palota, amely a kor egyik legnagyobb palotája lett. Két részből áll, az egyszerűbb Régi palotából és a díszesebb, gótikus Új palotából. A hatalmas belső udvarban ma színielőadásokat tartanak. Az erődítményszerű épületben annak idején önellátásra rendezkedtek be. Külön érdekesség a konyha, a kincseskamrában még pénzérmét is vertek. A kerengő fölött emelkedő tetőfolyosóról szép látvány nyílik a városra.
 Reggel már Olaszországban járunk, délre pedig elértük az olasz-osztrák határt. Két órát töltöttünk Tarvisióban, a híres bőrpiacon. Pontosan este kilenckor érkeztünk haza. Most már csak annyi dolgunk van, hogy rendszerezzük és jól elraktározzuk az emlékeinket — egészen a következő kirándulásig. Az úti cél októberben: Róma!