Póda Erzsébet

Elégedetten — egyedül

Lassan hozzá kell szoknunk a gondolathoz: a változások korát éljük. A változások velejárója, hogy ami tegnap még érvényes volt, az mára értelmét veszíti. Be kell látnunk, hogy a hagyományos család mellett (apa, anya, gyerekek) megjelent a színen az egytagú (esetleg kéttagú) családmodell is, tehát a szinglijelenség.

Mostanában történik valami, hiszen soha még ennyi válással végződő házasságot nem jegyeztek, mint napjainkban. És egyre többen választják az egyedüllétet, divatos néven a szingli életmódot. Ma már nagyobb az egyén autonóm joga, mint eddig bármikor. Az írott és íratlan törvények labirintusában végre megnyílt számára egy kis ösvény, amelyen kedvére sétálgathat. Persze, még mindig bizonyos korlátokon belül, ám a kis ösvény sok új kalanddal kecsegtet, és az ember szívesen indul felfedezőútra. Most kipróbálja a szingliséget.
Senki sem lehet biztos abban, hogy soha nem kóstol bele ebbe az új „modellbe“. A fiatal és idősebb nők sem tudhatják előre, hogy mi következik. Semmire nincs garancia, főleg az együtt, békében megélt öregkorra nem. A tisztességben, szeretetben leélt húsz, harminc, negyven év nem jelenti azt, hogy holnap esetleg nem maradunk egyedül. Egyre többen bontják fel házasságukat az idősebb generációi tagjai közül. A negyven-, ötven-, sőt hatvanéves tehetősebb férfiak könnyű helyzetben vannak, hiszen térülnek-fordulnak, s máris ott díszeleg oldalukon új párjuk: egy fiatal nő. Nem ilyen egyszerű az elvált (vagy özvegy) nők helyzete. Ők hiába keresik az új szerelmet, hiszen a korban hozzájuk illő férfiak figyelmét a náluk sokkal fiatalabb nők kötik le.
A lényeg: önként vagy önhibáján kívül egyre több nő él egyedül. Egyedül élnek az özvegy nők, mivel a férfiak még mindig korábban halnak. Egyedül élnek az elvált nők, közülük sokan egy vagy két gyerekkel. Nincs sok esélyük a komoly párkapcsolatra, ugyanis a férfiak irtóznak a kötelességvállalástól, nem fűlik a foguk idegen fiókák neveléséhez. Egyedül élnek azok a nők is, akik, igaz, már elmúltak harmincévesek, de még nem találták meg a nagy Őt. Ők nem elégednek meg az ápolatlan szakmunkással vagy azzal a férfival, aki a randevú napján hagymát eszik, sört rendel és böfög, esetleg unalmas történeteket mesél vagy minden sztorijának önmaga a főhőse — mellesleg pedig büdös zokniban jár. Egyedül élnek azok a nők, akik megelégednének ugyan a fent említett férfitípussal, de nem tudni, miért, még ilyen sem akad az útjukba. (Ők nem hiszik ugyan, de ezért örülniük kéne.)
És ezeknek a nőknek majdnem mindegyike kesereg, vagy szenved a magány érzésétől.

Az alábbiakban megszólaló, névtelenségbe burkolózó riportalanyaink többségének azonban nincs rossz érzése az egyedülléttől.
A nagyon csinos és nagyon okos Szilvia már elmúlt harminc, és egyedül él. Nem zavarja, hogy még nem volt komolyabb párkapcsolata, környezetét viszont annál inkább, főleg az édesanyját. — Nem értem, anyu miért csinál ebből olyan nagy ügyet — mondja mosolyogva. — Tanítónő vagyok, így a munkám a hobbim is, mert nagyon szeretem a gyerekeket. És nem vágyok se férj, se család után. Nagyon jól elboldogulok egyedül is. Napközben dolgozom, este pedig megpihenek. Hétvégén meg a szünetekben múzeumokba, kiállításokra, moziba, színházba járok. Néha a barátnőimmel vagy anyukámmal, de van úgy, hogy egyedül. Szeretem a csöndet, és szeretek egyedül lenni. Ennyi az egész.
A szintén harmincas Lívi a szüleivel él. Neki sem a férfihiány okoz gondot, hanem az, hogy állandóan azzal üldözik, mikor megy már végre férjhez. — Hiába mondogatom a szüleimnek, hogy egyszerűen még nem találtam meg az igazit — mondja. — Voltak fiúim, de egyiktől sem kaptam meg azt, amit elvártam, és nem is a férfi életem központi témája. Van munkám, amely örömet okoz, jó barátaim, barátnőim is vannak, ám néha hetekig nem jön hozzám senki. De nem esek pánikba. Ha egyedül vagyok, olvasgatok, nyelvet tanulok vagy festek, csak úgy, kedvtelésből. Úgy érzem, ha az van a sors nagykönyvébe számomra megírva, hogy rátalálok az igazira, akkor biztosan megjelenik az életemben. Ha meg nem, azt is elfogadom.
Marika nemrég töltötte be a huszonhatot, ő sem aggódik a férjhezmenetel miatt. — Sok barátnőm pánikol, mert nincs komoly kapcsolata, vagy mert a srácának eszébe se jut, hogy megnősüljön — meséli. — Én nem töröm magam ilyeneken. Igaz, ha babakocsit látok, nekem is megdobban a szívem, és szeretnék kisbabát, de majd később, amikor érettnek fogom érezni magam az anyaságra. Egyelőre a munkám érdekel a legjobban. Szeretnék egy kis pénzt keresni, talpra állni, és csak aztán gondolkodom el azon, hogyan tovább. Nemrég szakítottam a fiúmmal, akivel három évig jártam. Az utóbbi egy évben csak abból állt a kapcsolatunk, hogy ő parancsolgatott nekem, én meg kiszolgáltam. Szerintem a házasság távolról sem olyan, mint a lakodalmas menet.
Judit majdnem negyven. Harminchárom évesen szülte meg a kislányát, de sosem élt házasságban, csak néhányszor rövid párkapcsolatban. — Úgy érzem, nekem így is teljes az életem — vallja. — A kapcsolataim mind kudarcba fulladtak. Nem utálom a férfiakat, időnként viszonyaim is vannak, de nem vágyok házasságra. Jobban érzem magam egyedül. Szeretem saját magam irányítani az életemet, mert szeretem a kihívásokat. Gyereket nevelek, dolgozom, szabadidőmben tornázok, olvasok, szórakozom. Nekem így jó.
A harmincéves Ági azon lamentál, milyen értelmetlen az élete. Van ugyan szakmája, munkája, jó fizetése és lakása is, de nincs senki, akiről esténként hazatérve gondoskodhatna. — A barátnőim mind férjes asszonyok. Semmiben sem különbek, mint én, nekik mégis sikerült. Nekem miért kell egyedül lennem, mikor annyira vágyom egy családra?! — kesereg. Ágit is arra szocializálták, mint a legtöbb nőt: a nő sorsa a férfi meg a család. Ki tudja, miért nem gondolkodik el Ági azon, hogy férjezett barátnői közül az egyik már elvált, a másikat megcsalja a férje, a harmadik pedig a férje helyett a kollégájába szerelmes.

A nők többsége alaptalan félelmeket érez: fél a magánytól, az egyedülléttől, az önálló döntéstől és még tucatnyi dologtól. Ezekből a félelmekből ered, hogy félelmetes dolgokat tűrnek el, csak hogy ne kelljen félniük! A kérdésre, hogy miért viselik el csaló, hazudós, zsarnok, erőszakos, szexmániás, pszichopata férjüket, visszakérdeznek: mit tehetnének, mihez kezdenének egyedül? Tehát könyveljük el: a fent említett nők mindennél jobban félnek az egyedülléttől.
Sok nő, hogy ne legyen magányos, lemond saját belső szabadságáról, sőt emberi méltóságáról is. Lemond a vágyairól, álmairól, terveiről. Aztán egész életében valamiféle méltó jutalom, de legalábbis dicséret után áhítozik. Jutalom pedig nincs — csak az a magány, amit azért kap, mert foggal-körömmel harcol az ellen, hogy magányos legyen. Mindez pedig a benne túltengő alaptalan önbizalomhiány miatt van így!
Ráadásul az egyedüllétről is téves elképzelései vannak. A magánytól félő nők körül sokszor népes embertömeg forog. Magányos, akinek se szomszédja, se kutyája, se macskája. Magányos, akinek se családja, se barátja. Magányos, akit nem szeretnek, és aki senkit sem szeret. De nem lehet magányos az, akit szerető, törődő családtagok, rokonok, barátok, munkatársak vesznek körül. Jócskán élnek közöttünk olyanok, akik a szakítás, válás vagy sikertelen társkeresési kísérleteik után bezárkóznak, örök vesztesnek érzik magukat, keserűek, boldogtalanok. Pedig nem kéne kínlódniuk, mert az élet így vagy úgy, de szép. Csak nyitottnak kell lennünk az élet dolgai, szépségei iránt. Meg kell becsülnünk azt, amink van: hogy szerető családtagok, megértő barátok, kedves ismerősök vesznek körül bennünket. Hogy egészségesek vagyunk, van munkánk és tető a fejünk felett. Ha unatkozunk egyedül, foglaljuk el magunkat! Keressünk magunknak hobbit, elfoglaltságot, és ne kínozzuk magunkat azzal, hogy epekedve várjuk az almásderes lovon érkező, sehol sem létező hercegfit. Az epekedéstől csak megkeseredünk, de ha nyitott szemmel járjuk a világot, akkor előbb-utóbb megtaláljuk a hozzánk illő társat, vagy ha őt nem, akkor életünk értelmét.
(Szakemberek nemrég felmérést készítettek azok között a negyven- és hatvanöt éves nők között, akik egyedül, család nélkül élnek. Az eredmény: a szingliként élő nők sokkal elégedettebbek, kiegyensúlyozottabbak, testileg és lelkileg egészségesebbek, mint elvált vagy özvegy kortársaik.)

Szociológusok, sőt társadalomkutatók foglalkoznak az egyedül élés, a szinglijelenség vizsgálatával, amely tájainkon még eléggé újszerűnek számít. Gyerekeiket egyedül nevelő anyák már régóta élnek közöttünk, de az egyedül élő vagy egy gyermek felnevelését önállóan vállaló nők száma csak mostanában kezdett szaporodni. Valószínűleg azért, mert a nők lassan öntudatra ébrednek, és azt merik tenni, amihez kedvet éreznek. Már nem akarnak tizenévesen férjhez menni, sok gyereket szülni. Végre mernek szabad akaratukból dönteni, sőt bátran vállalják döntéseik következményét. Dolgoznak, szórakoznak, törődnek önmagukkal, testükkel, lelkükkel — egyszóval ők is teljes értékű életet akarnak élni.
A férfiközpontú társadalom közvéleményalakító eszközei, persze, mindent megtesznek a szingli nők lejáratása érdekében. A sajtó gúnyos írásokat közöl, a szingliket vénlányoknak nevezi, számon kéri a nőktől a szülési kedv csökkenését, és igyekszik meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a nők, bizony, rossz úton járnak. A valóságban csak az a baj, hogy a nők azt teszik, amit a férfiak: lassan kezükbe veszik saját életük irányítását. A férfiak is ezt tették évezredeken át: dolgoztak, hogy lelkük nemesedjen, harcoltak, hogy kiéljék az agressziójukat, politizáltak, hogy csillapítsák hataloméhségüket, szórakoztak, hogy kikapcsolódjanak, és megcsalták a feleségüket a maguk örömére. Azzal, hogy megnősültek, családot alapítottak, még nem zárták el magukat a közösség, a külvilág elől, mint tették ezt a nőkkel.
A szingli megjelenése nem azt jelenti, hogy lejárt volna a hagyományos családmodell ideje, hanem azt, hogy a nő — először a történelem folyamán — teljes értékű és nem másodrendű emberként akar élni, aki abszolút felelősséget vállal a saját életéért. És azt is, hogy a nők számára is megadatik végre a választási lehetőség: férjhez megy, ha úgy látja jónak, és szingli marad, ha azt akarja.
És végül egy jó tanács azoknak a nőknek, akik mindenáron férjhez akarnak menni: ne aggodalmaskodjanak, ne türelmetlenkedjenek, és ne elégedjenek meg az első útjukba tévedő férfival. Töltsék be az életükben lévő, férfihiányból eredő ideiglenes űrt valami értelmes dologgal. Amint ezt megteszik, minden nagyobb erőfeszítés nélkül besétál életükbe a várva várt nagy Ő.