Jády Mónika
A szüleimnek köszönhetem, hogy zenész lettem
Nevét mindenhol, ahol magyarul beszélnek, ismerik. S nem
csak ott. Szarka Tamás – tiszta hangú énekes, briliáns hegedűs, zeneszerző
és dalszövegíró, szabadszájú költő. A sokak által kedvelt Ghymes együttes
szólistájával beszélgettünk.
– Több hangszeren játszol. Családi örökségként kaptad a zenei
tehetséget?
– Anyai nagyapám híres hegedűs volt. A szüleim engem először zongorára
írattak be Galántára. Ám az előkészítő év után az igazgatónő megkérdezte:
nem lenne-e kedve a gyereknek a hegedűhöz, mert túl sok a zongorista, neki
meg, ugye, a nagyapja hegedűs. Így lettem hegedűs. Pár évvel később Gyula
bátyám elkezdett gitározni, és megtanultam tőle az első akkordokat. Így jött
hozzá a koboz és más pengetős hangszerek. A billentyűsek viszont kimaradtak
az életemből.
– Hogyan teltek a diákéveid?
– Szülőfalumban, Királyréven voltam kisiskolás, aztán Nádszegre,
majd nyolcadikból a galántai gimnáziumba kerültem. Ott épp „nyugdíjba
ment” egy prímás, mert 18 éves lett, így a helyébe léphettem.
Gyakorlatilag ’78-tól állok színpadon. A gimi esztrádcsoportjával bejártuk
a környéket, és Magyarországra is eljutottunk. Népzenét is játszottunk
– meg persze a Homokórát is. A gimi után Nyitrára készültem főiskolára,
de első nekifutásra nem vettek fel. Egy évig dolgoztam az asztalosműhelyben
apunál Galántán. Másodszorra már felvettek. Aztán főiskolásként Gyulával
megalapítottuk a Ghymes együttest.
– Pedagógiát tanultál. Eredetileg is ez volt a vágyad?
– Szívem szerint újságíróira jelentkeztem volna, de el sem indultam,
mert eltanácsoltak. Ezután döntöttem a tanítóképző mellett. Édesanyám
pedagógus, és akkor a bátyám már oda járt. Miután elvégeztem a főiskolát,
egy évet Nádszegen tanítottam, egy évet pedig Galántán. Itt osztályfőnök
voltam, negyedikeseket kaptam, akik csillogó szemekkel fogadtak. A kollégák
– idősebb pedagógusok voltak – segítettek. Aztán a Ghymessel státuszt
kaptunk – és el kellett hagyni a pedagógiát. Péntek-szombat-vasárnap előadásaink
voltak, nem tudtuk volna a kettőt együtt csinálni. Választani kellett, és
mi választottunk.
– Jó választás volt.
–
Évről évre jobban éreztük magunkat. Meg az egész Ghymest. Azt csináltuk,
és a mai napig azt csináljuk, amit szeretünk. Panaszra nincs okunk. Nálunk
egyébként is van egy mondás: aki panaszkodik, attól el kell venni.
Megjelentek az első lemezek, jött a táncház mozgalom. Hosszú évekig voltak
állandó táncházaink Nyitrán, Pozsonyban. Ezen tánckart kísértünk, aztán
elkezdtünk koncertezni. Volt olyan turnénk is, hogy három nap alatt öt országban
játszottunk. Portugáliában héthetes turné, 32 előadással. Akkor fordult
igazán komolyra a dolog, amikor elkezdtünk zenét írni, s hozzá verseket. A
zenéket mindig Gyula meg én írtuk, a verseket jómagam. Ekkor lettünk igazán
eredetiek. Ekkor értek minket utol az első nagyobb sikerek is Magyarországon.
A 2000-es évek elején a Budapesti Kongresszusi Központban játszottunk,
mostanra pedig már kétszer megtöltöttük az Arénát.
– Jobbnál jobb kritikákat, megtisztelő díjakat kaptok. Mit jelent ez
számodra?
–
Olyan szépeket mondanak nekünk, hogy az ember győz nem odafigyelni, nehogy többnek
képzelje magát, mint ami. Semmiképpen nem szeretném magam
kevesebbnek sem képzelni, mint amennyi vagyok, mert az is hiba. Rájöttem
erre is. Mostanra már – és ennek nagyon örülök – el tudom magam
helyezni oda, ahol nagyjából vagyok. Ez hosszú évekig nem sikerült. Ott
voltam, de nemigen vizsgáltam, ki az, aki én vagyok. Mostanra már helyükre
kerültek a dolgok. Ehhez el kellett telnie negyed századnak. Meg kellett élni.
De ez így van rendjén, gondolom én.
– A zenekar a 26. évében van.
–
26 év önmagában még nem erény. Nálam, mondjuk, az, de a széles közönség
szemében nem mindig. Hiszen vannak percemberek, akik olyan nagyot szólnak,
mint a 40 éves zenekarok. Mint szinte minden zenekarnál, nálunk is voltak
tagcserék. A mag – bátyám és én – viszont mindig maradt, ezért homogén
a zene, a szövegek és az előadásmód. Már nagyon sokan kérdezték, mi a
Ghymes titka, mi a titka annak, hogy ekkora szeretetet kapunk, hogy ki tudtunk lépni
a világba, hogy a Magyar Örökség része lettünk. Mi a csoda titka? Persze,
a csoda attól is az, hogy nem megfejthető, de lényege, ha rólam van szó:
hogy milyen zenét írok, milyen verset, hogy adom elő, s tudom-e, akarom-e elég
soká tenni.
– Zenei pályafutásod során hazai és külföldi színházaknak is írtál
zenét.
– Még a 90-es évek közepén dolgoztam a Komáromi Szabadtéri Színházzal,
később a pozsonyi Nová Scéna is felkért egy munkára, A cigánytábor az égbe
megy című darabhoz. 2006-ban pedig megkeresett a Komáromi Jókai Színház
igazgatója, Tóth Tibor a Vérnásszal. S több lett ebből, mint zeneszerzés.
Görög László, a darab rendezője kérte, hogy énekeljek legalább a bemutatón.
Végül én lettem a Hold, kb. 30 előadásra. Csodálatos élmény volt számomra,
hogy bejutottam a színház kulisszái mögé. Addig mint zenész csak saját
magamat adtam. A Jókai Színházban fantasztikus emberek dolgoznak. Ez nagyon jó
ház!
– Az Üvegtigris 2 zenéjét szintén Te szerezted. Hol ért a filmes felkérés?
– Rudolf Péterrel, a film rendezőjével már régebben kapcsolatban
voltunk. Mikor megjelent az Anonymus című szólólemezem, felhívott, hogy ez
őt úgy eltalálta, hogy dolgozzunk együtt. Nagyon érdekes világ az is. A
zeneszerző csak akkor lép be, amikor már mindent leforgattak, és már vágnak.
Egyszer belenéztem a forgatásba, aztán megkaptam a részben megvágott
anyagot. De voltak más filmek is, ahol már dolgoztam – a Getno például.
– Legújabb albumotok, az Álombálom nagyrészt a Benyovszky című
szabadtéri produkcióból született, amelynek zeneszerzője és társrendezője
voltál.
–
Két és fél évvel ezelőtt a 4. Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatónője
keresett meg minket azzal, hogy a nemzetközi néptáncfesztivál gálájának
adjuk valamilyen ruhát. Beugrott, hogy van egy élettörténet, amely nagyon
nemzetközi, de mégis magyar. Benyovszky Móric nagy világjáró volt, és sok
mindenben megelőzte a korát. Színpadra tettük a történetét 300 táncossal,
nemzetközi csapattal. Voltak ott felvidéki, francia, szlovák, lengyel, orosz,
afrikai, és természetesen magyar csoportok. Többnyire ebből született a legújabb
Ghymes-album is. Rátóti Zoltán volt az egyik Benyovszky, én a másik, és
volt egy táncos Benyovszky is: a három főszereplő mesélte el a történetet.
A produkciót a Duna Tv is közvetítette.
– Először dolgoztatok együtt nemzetközi csapattal?
– ’89-ben indult a VENTS D’EST (Keleti szél), ez egy nemzetközi
csapat volt szintén, Miquéu Montanaro francia zenész és zeneszerző vezetésével.
A magyarországi Vujicsics együttes és a Ghymes adta az alapját, de
csatlakozhattak mások is. Franciaországban mi adtuk a gálát egy nemzetközi
néptáncfesztiválon: befogadtuk az összes zenészt, aki ott volt, a világ összes
tájáról.
– Gyereklemezeket is készítettetek. Honnan jött az ötlet?
– Leginkább Gyula forszírozta. Két gyereklemezünk jelent meg: a mai
napig játsszuk ezeket a dalokat. Különleges alkalom találkozni a gyerekekkel
a színpadon, mert feljönnek hozzánk, és velünk énekelnek. A pedagógusok
sokat használják a felvételeinket. Magyarországon a Bennünk van a kutya vére
című albumunkat az oktatásügyi minisztérium segédanyaggá választotta.
Tudatosan csináltuk – erős oktató-nevelő jelleggel. Nagyon sokan vannak,
akik anno még ott ültek az első gyerekkoncertjeinken, ma pedig már ők hozzák
a gyerekeiket a koncertekre. A gyerek nem kis felnőtt. Nagyon sok mindennel
„meg kell kínálni”. Rengeteg emberrel találkoztam, akik már felnőttkorukban
szerettek volna megtanulni zenélni, de akkor azt már az izmok és más dolgok
nem engedik, hogy a hangszerhez közel kerüljenek. Sok ember van, aki kijárja
a zeneiskolát, és aztán életében nem nyúl a hangszerhez. Mégis sok
mindent kap tőle. Azt még senkitől nem hallottam, hogy 40 évesen sajnálta
volna azt, hogy zeneiskolába járt gyerekkorában. Azt viszont már soktól
hallottam: milyen kár, hogy nem járt. –
Verseket, novellákat is írsz. Egy hangoskönyved is megjelent, Anonymus címmel.
– Verseket
hamarabb írtam, mint zenét. A kettő csak később jött össze, amikor szöveget
kellett énekelni a megírt zenéinkre. Karácsonyi koncertjeinkre mindig elhívtunk
egy neves színészt vendégnek. Novelláim nagy része ezért karácsonyi. A
hangoskönyv azért jutott eszembe, mert manapság az emberek rengeteget ülnek
a volán mögött. A legnevesebb színészeket kértem fel a közreműködésre,
köztük Törőcsik Marit. Erre nagyon büszke vagyok. Aztán egy színésznagyság
megbetegedett – s ekkor én mint szerző felmondtam az egyik verset. A legtöbb
versem nyomtatásban is megjelent. Németre is lefordították írásaimat, és
most készül a szlovák fordítás.
– Sokfelé jártatok a világban. Hol részesültetek a legszívélyesebb
fogadtatásban?
– Mindenhol szeretettel találkoztunk. A zenénk, mivel a népzenéből
indult, meglehetősen egyetemes. Sokan kíváncsiak, mit éneklünk olyan hévvel.
Voltak olyan szlovák rajongóink, akik ez miatt elkezdtek magyarul tanulni. Ez
büszkeséggel tölt el. A legkedvesebb külföldi országok Magyarország és
Románia, hisz ott értik, amit éneklünk. Olyan szeretettel halmoznak el
Magyarországon és Erdélyben is, hogy nem is érzem külföldinek magam. Sokan
azt is gondolják, amíg nem ismerik meg a zenekart, hogy magyarországiak
vagyunk. A társaság persze vegyes, zenészeink egy része magyarországi. De
most többségben vagyunk felvidékiek, és a szellemiség is innen van. Van,
hogy megkérdezik, miért nem költözünk Budapestre. Rövidebb ideig talán
ott tudnék élni a munka miatt, de nekem a Mátyusföld a hazám. Ott érzem
magam otthon.
– Mik a terveitek az elkövetkező évekre?
– Sokan azt tartják: most, a csúcson kell abbahagyni. Ám a mi életünk
a zenéről szól. Belefogunk a következő 25 évbe, játszunk tovább. Idén
nem tervezünk kiadni új anyagot – de jövőre már igen. Telik a naptárunk
erre az évre, és már a jövő évre is. Kis csoda az is, amikor leutazunk 300
km-t egy városkába, és ott már kéthárom héttel a koncert előtt eladták
az összes jegyet. Ez egy ünnep nekik, és nekünk is az, hogy elhívtak,
szeretettel fogadnak. Látom, hallom, hogy a közönség a zenénk hatása alá
kerül. Arra az időre és utána egy darabig jobban érzik magukat. Ez elég
kell hogy legyen.
– Köszönöm a beszélgetést!