Ültek a kikötői kávéház teraszán, mint három év óta mindig. A kora tavaszi szél játszott a folyó csilingelő hullámaival, a túloldalon pattogtak a rügyek az ágakon a fényes napsütésben. Reményekkel teli és vidám volt a délelőtt, asztalukon a kávéscsészék már üresen álltak.

– Fél év nem nagy idő. Egykettőre eltelik, és újra itthon leszek – mondta a lány.

A férfi a távolba nézett.

– Azután minden folytatódik úgy, mint eddig – mondta újra a lány.

– Nem folytatódik – válaszolta vontatottan a férfi. A szavak nehezen gördültek a ragyogó napsütésben. – Lányom született.

A szél hirtelen megállt, és a lány levegő után kapott. Azután szó nélkül felállt, és cipőjének kopogása elhalt a macskaköveken.

*

A vendégházban a lány kétágyas szobát kapott fönt az első emeleten, a folyosó végében. Szobája sarokszoba volt, szemben egy folyóirat kéthelyiséges szerkesztőségével, és ez valamelyest nagyvilági hangulatot teremtett, megtörve az ilyen helyeken uralkodó szabályszerűséget. 

Kicsomagolt, és úgy-ahogy berendezkedett az egyszerű szobában. Egy kis fürdőszoba tartozott hozzá. Volt egy benyíló is a fürdőszoba mellett, ott kapott helyet a gardróbszekrény. Egész élhető helynek látszott. 

Lement a társalgóba. Délután volt, csak a portás néni ült a lépcsővel szemben nyíló portán. Helyes kis szoba volt, tárt ajtóval, az íróasztal mellett két szék állt, le lehetett ülni beszélgetni. A társalgóban tévé is volt, és aki unatkozott, nézhette. 

Beköszönt a portás néninek, azután kiment a városba. Meleg áprilisi nap volt, a nagyváros lüktetett a délutáni csúcsforgalomhoz közeledve. A járdákon hömpölygött a tömeg, az úttesten zsúfolódtak az autók, vonat zakatolt a közelben, teljes volt a hangzavar.  

Egy órát mászkált, szétnézett a szállása környékén, aztán visszament a vendégházba. A társalgóban már be volt kapcsolva a tévé, egy srác ült előtte, hangverseny-közvetítést nézett. A lány fölment a szobájába, hogy végiggondolja, milyen tennivalói lesznek.

*

Másnap délelőtt bement a szerkesztőségbe, ahol dolgoznia kellett. Kapott egy kéziratot, azt olvasgatta, jelölgette egész délelőtt. A délutánja szabad volt, hazament, és leült a társalgóban tévézni. 

Egy hónap telt el az ösztöndíjból, de a mardosó emlék eleven maradt. Légüres térben élt ebben az idegen városban, mégis jobb volt itt, mint otthon. Itt minden új volt, gyógyított. Járta a várost, látnivaló akadt bőven. Volt várostérképe, előre kinézte magának, mit akar meglátogatni, azután felült a trolira vagy a metróra, és már meg is érkezett. 

A város felett hatalmas vár állt, úgy tervezte, hogy megnézi. Vasárnap volt, a város reggeli ejtőzéssel lélegzett a tiszta melegben, gyér volt a forgalom is. A portás néni bent ült a portán, egyedül, reggel nyolc óra volt. A lány betelepedett hozzá pár percre, elmondta a napi tervét. Nem vette észre, hogy a háta mögött áll valaki a portásfülke ajtajában. Az egyik vendég fiú volt, aki első nap a társalgóban a hangversenyt nézte. Amikor meghallotta, miről van szó, megszólalt:

– Szívesen elkísérlek, ha megengeded.

A lány fejében felgyulladt a vészt jelző piros lámpa. Látni sem akart senkit. Most mi legyen? Semmi nem jutott eszébe, amivel elutasíthatta volna a fiút. De udvariatlan sem akart lenni, ráadásul a portás néni is megszólalt:

– Persze, menjetek együtt, nézzetek szét a várdombon.

*

Nem volt mit tenni, elindultak. Előbb végigsétáltak a folyóparton, a fiú elmondta, hogy macedón, adjunktus az egyetemen, zeneelmélettel foglalkozik. Meg azt, hogy az édesanyja magyar. 

Megnézték a várat, az óvárosban a házak alatti pincerendszert, beültek egy régi stílusú étterembe ebédelni, aztán a várdomb parkjában üldögéltek egy padon. Kellemes, nyugodt nap volt, későn mentek haza, amikor a városban már égtek az esti fények, és aki tehette, levegőzött a csendes, kora nyári estében.

A lány nem volt fáradt. Maga is csodálkozott, hogy a hosszú hetek fájdalma után szinte felüdítette ez a kirándulós nap.

*

A lány váratlan útitársának augusztus végéig tartott az ösztöndíja. Magányos fiú volt, nemigen járt szórakozni a vendégház többi lakójával. Másnap délután bekopogott a lányhoz.  

– Nincs kedved eljönni holnap az uszodába? – kérdezte.

– Az uszodába? Ott rengeteg az ember.

– Nem baj, korán reggel megyünk. Hétkor beszólok érted.

Valóban kevesen voltak az uszodában, csak néhány idősebb ember ült a medence szélén. A fiú nagy karcsapásokkal úszott, lubickolt a hűvös vízben, akár egy delfin, eltűnt a felszín alatt, majd fölbukkant a lány előtt, fölemelte a víz színére, tolta maga előtt, elengedte, újra fölkapta, játszott, mint egy kisgyerek, nem lehetett haragudni rá. Vidám reggel volt, a nap sugarai átszűrődtek a medence mögött álló fák zöld levelein, halkan susogott a szél, varázslatos óra volt. 

*

A lány kapott kölcsönbe egy laptopot a kiadó szerkesztőségétől, hogy el tudja kezdeni a saját fordítását, amit magával hozott otthonról. Délután, miután hazaért, ezen dolgozott, este meg általában feljött hozzá a fiú, hogy sétáljanak egyet a hűvösödő városban. 

A cukrászdák kis teraszokat nyitottak a járdán, ott üldögéltek a vendégek. Fagylaltoztak, kávéztak a fonott fotelokban az apró asztalok mellett. Csodálatos süteményeket lehetett enni ezekben a cukrászdákban, és milyen jólesett a hideg narancslé! A csendes fiúról kiderült, hogy közvetlen és kedves, és hogy mennyire örül, hogy itt lehet. Elmondta, hogy megpróbálja meghosszabbíttatni az ösztöndíját, hogy ne kelljen nyár végén hazamennie, maradhasson még egy-két hónapot.

A lány meglepetten tapasztalta, hogy ettől a fiútól nem idegenkedik, mint általában a férfiaktól. Nem volt tolakodó, nem tett kétértelmű megjegyzéseket, mint a többi srác. Kötetlenül lehetett beszélgetni vele, egyszerűen jól érezte magát a társaságában.

*

A lány egyik éjjel kopogásra ébredt, és már nyílt is az ajtó. A fiú araszolt be rajta a sötétben, és végignyúlt a lány mellett az ágyon:

– Szörnyű álmom volt. Otthon jártam, te is ott voltál velem, és hatalmas tűz keletkezett a szüleim házában. Mindenki bennégett, te is, nem tudtalak kimenteni. Aztán fölébredtem, de percekig nem tudtam, hol vagyok, ébren vagyok-e. Rettenetes volt.

– Gyorsan villanyt kellett volna gyújtanod.

– Gyújtottam, de hiába. Nagy hatású álom volt. Ne haragudj, hogy fölébresztettelek.

– Nem baj. Majd mondok neked egy mesét, mint a kishúgomnak szoktam, amikor nem tudott elaludni. 

– Mesélni akarsz nekem?

– Miért ne. Ismered a kecskemamás mesét? A kecskemama elmegy a városba, és otthon hagyja a hét kisgidáját. A farkas kiszimatolja, hogy a gidák egyedül vannak, és már feni a fogát a zsenge gidahúsra. Bekopog az ajtón, és a gyanútlan kisgidák beengedik. Akkor kiderül a farkas szándéka, és a kisgidák menekülnek. Az egyik elbújik az ágy alá, a másik az almáriumba, a harmadik a faliórába, a negyedik… 

Azt már nem lehetett tudni, hogy hová, mert mind a ketten elaludtak. Amikor reggel a lány fölébredt, már egyedül volt, a fiú régen elment, és csak este jelentkezett újra, amikor szokásos sétájukra indultak.

*

A közeli liget kacskaringós útjain jártak. A langyos estében a fák közül előbukkanó holdvilág nesztelenül terítette be fehér fényével a tisztásokat. A játszótér hintái mozdulatlanul pihentek a játékházikók és forgatható földgömbök között.

– Ülj bele, meghintáztatlak!

– Nem vagyok kisgyerek!

– De bizony az vagy, egy mesélő kislány!

És a hinta már szállt is a magasban, mint valamikor régen, amikor gyerekkorában a szomszédban hintázhatott. Aztán a hinta megállt, és a fiú fölemelte őt magához. Fejét a két kezébe fogta, arcát az arcához szorította. A lány elhúzódott. 

– Te nem akarod, hogy megcsókoljalak?

A lány nem válaszolt, csak elindult visszafelé. Amikor a fiú utolérte, megfogta a kezét, és lehúzta maga mellé a padra. Aztán beszélni kezdett:

– Huszonegy éves voltam, amikor megnősültem. A szüleim majd belehaltak. Huszonhat éves koromban elváltam. A nőknek nem erős oldaluk a hűség. 

A lány döbbenten hallgatta ezt a feltörő vallomást. Mekkora fájdalom rejtőzik ebben a visszahúzódó, halk szavú fiúban!

– De tudom, hogy te nem csalnál meg soha.

A lánynak eszébe jutott otthoni nagy szerelme, akinek életében soha nem ő volt az első, hanem mindig valaki más. S akihez mégis hű volt végig. Ugyan miért?

Nem válaszolt a fiúnak, csak felállt, és elindult hazafelé. Mind a kettőnknek megvan a maga bánata, gondolta.

*

Nem beszéltek többet az elmúlt estéről, de ettől kezdve mindennap találkoztak. A fiú estefelé menetrendszerűen feljött a lányért, azután útnak indultak, és járták a várost. Beültek a templomokba, ha orgonaszót hallottak, megnéztek minden régi filmet a kertmoziban, felkutatták a kiállításokat. Tündöklő nyár volt, minden hétvégén szabadtéri hangverseny szólt a város valamelyik pontján, s ha más program nem volt, a parkok fái alatt üldögéltek. 

A megszokás nagy úr. Ez a fiú csendes volt, nyugodt, és a lány biztonságban érezte magát mellette. Szerette, ha átfogta a vállát. Jólesett, amikor a villamosról leszállva nyújtotta a kezét, vagy ha ebédeltek, rendelt helyette. Észrevette, amikor szomjas, és megjegyezte a kedvenc süteményét. Ha délután dolgozott, fel-felnézett hozzá, és hozott egy tányér cseresznyét vagy pár szem bonbont. Soha nem volt terhére, és nem kérdezősködött. Sokat beszélt a szülővárosáról, a munkájáról és a zenéről, amit szeretett.

*

Az egyik kertvendéglőben vacsoráztak, ahol szombat lévén szólt a zene.  A pincérek sebesen jártak az asztalok között, a vendégek szórakoztak, hangos volt a jókedv.

– Nem sikerült meghosszabbítanom az itt-tartózkodásomat – mondta a fiú.

– Akkor már csak egy hét van hátra? – kérdezte a lány.

– Már annyi sem.

A lány hallgatott. 

– Novemberben érted jövök – mondta a fiú.

A lány felnézett, szemében kérdések cikáztak. Maga előtt látta a nagyvárost, ahol a fiú lakott, a lakást, ahová vinni akarja. Most majd döntenie kell. Lesz-e bátorsága hozzá?

*

A következő hét csomagolással telt. Mennyi minden összegyűlik néhány hónap során! A tömött bőröndök ott sorakoztak az ablak alatt felcímkézve, mert vasúton kellett elszállítani őket.

– Ez az utolsó éjjel – mondta a fiú a sötétben. A lány a vállára hajtotta a fejét. Nem szólt, csak az éjszaka neszeire figyelt. Talán el is aludt egy-egy rövid időre. Aztán váratlanul pityegni kezdett egy madár valahol az ablak alatt álló fa ágain. 

Ébredezett a nagyváros a kora őszi reggelben. A taxi gyorsan suhant a repülőtér felé, a terminálban nyüzsgött a turisták áradata. Le kellett adni a poggyászt, és végül be kellett menni az utasok számára elkerített térségbe. Ide már nem engedték be a lányt. 

Állt a kordonon kívül, és nézte, ahogy a fiú eltűnik a korlát mögött. Felsietett az emeleti teraszra, ahonnan látni lehetett a repülőtérre vezető kijáratot. A fiú ott állt lenn, és hátrafordulva a teraszt kutatta a tekintetével. A lány intett, és a fiú felszállt a gépéhez induló kisbuszra. Aztán már csak a levegőt hasító repülő ezüstös teste látszott a kék levegőben.

Írta munkatársunk: Végváry Anna