Talán veletek is megtörtént már. Lehunyt szemmel ültök a konyhaasztal mögött, ide-oda gurítjátok az érett körtét, hátha ellentmondásba kerül a fizikai törvényekkel. Hisz az életben sem minden kerek, mégis elgurul.
Egyszer csak kopp és hopp: a körte édes illata visszavisz benneteket az időben. Pont úgy, ahogyan most engemet. Istenem, sikerült! OTTHON vagyok! Mint mikor lenyomod a kilincset az ajtón, és a megnyíló rés közé kíváncsian bedugod az orrod, és érzed, érzed, hogy: hazaérkeztél.
Mert az ember gyermeke ott van otthon, ahol őszinte szeretetet érez.
Andor bácsi imádott falum mesebeli nagyapja volt. Amikor kisétált a kertbe, szinte minden életre kelt. Sosem felejtette el köszönteni a fákat, a madarakat és az égig érő hegyeket. Boldog volt, amikor esett az eső – és boldog volt akkor is, amikor éppen nem esett. Jellemzően sötét színű öltönyt és fehér inget viselt. Séta közben görbebotot szorongatott a kezében, és köszönésképpen mindenki előtt megemelte a kalapját (vagy ősszel a barett sapkáját). Hogy ki jött szembe vele, jó barát vagy a „falu rossza”, soha nem firtatta. Mindenkihez volt néhány kedves, melengető szava. Szemüvege két lencséje két hatalmas ablak volt a világra – legalábbis gyermekfejjel így képzeltem. Sokszor törölgette az üvegjét, mondván: „Na, kérem, és mindjárt jobban látok.” Sokszor mondogatta, miközben apró kezeimbe körtét nyomott: „Addig jó, fiam, amíg gyermek vagy, s amíg gondtalanul játszhatsz a szélben.” Kacagva, szeleburdin búcsúztam tőle: „Én lány vagyok, szomszéd bácsika, ügyes, okos és szép. Bizony ám!”
„És milyen betyár!” – kiáltott utánam hangos nevetéssel.
Boriska néni a felesége volt. Kedvességénél már csak a mosolya volt megnyugtatóbb. A szívem körül ma is melegséget érzek, akárhányszor rágondolok. Az unokákat nagyon sokszor emlegette, s egy kicsit mintha én is unoka lettem volna. Mindenképp beleillettem abba a csodálatos házba, ahol a modernül rikító falfesték helyett családi fotók, illetve házi áldás díszítette a falakat. A homályba vesző emlékképek közül hirtelen egy vörös kutyus rohan felém... Bárcsak emlékeznék a nevére. Bukfenc? Talán… Vörös volt, mint a mókus, és gyermekként úgy láttam, mintha mosolyogna. Hálásan, hogy nyugodt otthonra lelt. Andor bácsi mellől egyszer sem kóborolt el. Ilyen egy hűséges kutyabarát!
Azóta felnőttem – és hiányzik az otthonom. Az otthon, ahol minden mosolyért őszinte ölelés járt, nem holmiféle lájkolás vagy szmájli. Az otthon, ahol nem azt tartották fontosnak, hogy a processzorod INTELES vagy AMD-s.
Szeretnék hazamenni, oda, ahol önmagában az Élet volt a legcsodálatosabb küldetés és a legszebb ajándék. Igazi honvágyat érzek.
Csóri Dadka
Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!
LÁNYOK, RÉGI OLVASÓK, JÖVŐBELI MUNKATÁRSAK, KÜLDJETEK EGY JÓ ÍRÁST, SZÖSSZENETET, S MI ITT MEGJELENTETJÜK!
