Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
Ó, ha tudnátok, mennyire felszabadító érzés, mikor nem próbáljuk életünk minden pillanatát irányítani! Mikor átengedjük a kormánykereket, és életünk vitorlása mégis siklik előre. Sőt, arra visz, amerre kell. Ráadásul: élvezzük is az utazást. Olyan dolgokban gyönyörködünk, amelyek eddig valahogy elkerülték a figyelmünket. Hirtelen ráébredünk a táj szépségére, és örülünk magának az utazásnak is. Már nemcsak a célra összpontosítunk, megelégszünk a pillanat szépségével, az úttal.
Gondolhatjátok, mennyire meglepődtem, mikor rájöttem, hogy maximalizmusom csak hátráltat. A kontrollkényszer rendkívül kimerítő. A többi emberrel, a családtagjainkkal szemben még nagyobbak az elvárásaink, mint saját magunkkal szemben. S ez őket boldoggá teszi? Ó, dehogy! Úgy érzik, csak akkor felelnek meg nekünk, ha eleget tesznek az elvárásainknak. De senki se szeret kényszerből cselekedni. Amit kell, attól mindig kiráz a hideg.
Miért gondoljuk azt, hogy mi tudjuk a legjobban, mi a jó nekik? Kivel szeretnénk egy háztartásban élni: szolgákkal vagy boldog emberekkel? Mert a kettő együtt nem megy. Ha megengedjük a másiknak, hogy úgy viselkedjen, ahogy ő szeretne: máris boldognak fogja érezni magát.
Persze, semmi sem megy egyszerűen. Lásd a reggeli fogmosást. Mert azt a mai napig nem tudom a fiaim előtt kecsegtető lehetőségként felvázolni. Mivel (a fenti elhatározásnak hála) nemcsak másokkal, már saját magammal szemben se vagyok túl kritikus, itt megengedem magamnak, hogy hibázzak. S bizony nem adok nekik választási lehetőséget! Máshol igyekszem figyelembe venni azt, amit ők szeretnének. Öntudatos emberkék ők, akik tükröt tartanak elém. Néha bizony nem tetszik, amit a tükör mutat. Ilyenkor megnyugtatom magam, hogy én is csak emberből vagyok, s azonnali hatállyal előveszem a bennem megjelenő haragot. Nem kell, hogy mérgezzen – van még bennem lerakódás a múltból elég.
Minél kevesebb szeméttel szeretném gyarapítani életem szemétdombját. (Itt halmozódnak a sérelmeim, a haragom, a félelmeim.) Néha nem átallok beletúrni, felhozni pár kacatot, hogy kisebb legyen a rakás. Hogyan akarok egy szebb világot, ha én magam szeméttelepen élek? Hiába nyílik virág a szomszéd kertjében, nem érzem az illatot az engem körüllengő bűztől. Először mindig a saját portát kell rendbe rakni. Mindjárt más lesz a kilátás!
A másiknak mindig nagyon jól meg tudjuk mondani, hogy éljen, mit tegyen: az a legkönnyebb. Mindig csak a másik számára legkedvezőbb megoldást látjuk, de azt nem, hogy a másiknak nincs belső lehetősége azt meglépni vagy megtenni. A barátnőmet csalja a férje: el kéne válnia. De ő képtelen válni, mert szereti a férjét. Nincs belső lehetősége elhagyni a csalót. Kevesebbet kéne mások felett ítélkezni. Könnyebb a mi magas szemétdombunkról lepfujolni a másikét, hisz jobban odalátunk... Mert a miénk még magasabb!
Amikor a legnagyobb a baj az életünkben, akkor van a legnagyobb szükség a nagytakarításra. Amikor betegek vagyunk, esetleg szorongunk, vagy fáj valamink, akkor tudhatjuk: eljött az idő. A lakást is hetente takarítjuk. Igaz, hogy itt nem látszik a rend, csak érződik. Jobb lesz a közérzetünk, jobb lesz a kedvünk, nyugodtak leszünk. Ha az elengedés és megbocsátás fűszerét használjuk, az ételeink is egyre ízletesebbek lesznek. Kezdődhet egy szebb jövő...
Szabó Katilla
