Milyen volt a régi Csallóköz? Valóban egy elzárt és „elszigetelt” sziget? Kik lakták a Kukkók földjét? Mi az örökségünk? Az Aranykertről, a régi Csallóközről és a ma élő hagyományokról Liszka József néprajzkutatót kérdeztük.

A régi Aranykertet hogyan tudnánk mai szemmel elképzelni?

– A Csallóköz a leírások szerint rettentően mocsaras, vízjárta terület volt. Régészeti leleteink is csak rendkívül szórványosan vannak – és pont azért, mert nagyon kevés ember élhetett itt. A Csallóköz a mai képét a 19. század vége felé, az árvízmentesítés és folyószabályozás után kapta. 

Mivel foglalkoztak őseink? 

– Halászattal, pákászattal, állattenyésztéssel, a szegények aranymosással, valamint gyűjtögetéssel. Tehát inkább a zsákmányoló gazdálkodás volt jellemző a Csallóközre a korai időszakban. A Mátyás-történetek is, ugye, arról szólnak, hogy ez a terület vadban, halban gazdag, paradicsomi állapotú táj volt, ahova szívesen járt vadászni maga a király is.

Ezért is nevezték Aranykertnek, mert egy bőséges területről van szó?

– Két teória létezik. Az egyik az, hogy valóban metaforikusan érthetjük a megnevezést, mivel természeti kincsekben (növényzetben, halban, vadban) gazdag területről beszélünk. Más vélemények szerint az aranymosás miatt nevezték Aranykertnek. A régiek a Duna fövenyéből mosták az aranyat, viszont keserves kenyérkereset, inkább a legszegényebbek mestersége volt ez. Ám települést neveztek el róla (Csallóközaranyos), illetve dűlőnevek sora idézi az aranymosás emlékét. Lehetséges tehát, hogy a Duna homokjában lévő nagy mennyiségű aranyszemről nevezték el a vidéket is. 

Igazából melyik mesterség volt itt a legjelentősebb?

– A halászat fontos volt, azon belül is a vizahalászat. A viza a Fekete-tengerből felfelé úszó, hatalmas tokhal, amelyik másfél mázsásra is megnő. Tömegesen úsztak fel a Dunán, és itt találtak nyugodtabb vizet, ahol lerakhatták az ikráikat: itt volt az ívóhelyük. Évszázadokon keresztül fontos volt a halászatuk – vagy talán inkább vadászatuk, hiszen olyan adataink is vannak, hogy ágyúval lőtték a vizákat. Az ikrája rendkívül értékes volt: Párizsba, Budára, Bécsbe szállították. A húsa pedig főúri eledelnek számított. S nemcsak a Dunán, de a Vág-Dunán is felúsztak. Ezenkívül jelentős volt a céhes halászat. A Duna csallóközi szakaszán három halászcéh működött: a komáromi, a somorjai és a pozsonyi. Ezek, úgymond, legális halászatok voltak, és a legmodernebb eszközöket vetették be. Nagy hálókat például, amelyekkel ipari mennyiséget tudtak halászni. Jelen voltak továbbá a rapsicok, akik illegálisan horgásztak, halásztak. Ők azért érdekesek számunkra – mivel lopva halásztak –, nem vittek drága holmikat a vízpartra, hanem inkább olcsó, ám archaikus eszközöket. Így megőrizték a régies halászó kellékeket: fából és vesszőből, helyben készítették azokat. És ha menekülni kellett, ezeket otthagyták a parton. Népszerű volt például a tapogató halászat: feneketlen vesszőkosarat raktak a térdig érő vízbe, s aztán kitapogatták, van-e benne valami.

– A Csallóköz Európa legnagyobb folyóközi szigete, melyet a Duna, a Kis-Duna és a Vág-Duna határol. Ezáltal egy elzárt területről beszélünk?

– Bonyolult kérdés. Azt már elárulta, hogy legnagyobb folyami szigetünk: és elég nagy ahhoz, hogy ne általánosíthassunk. Mert a komáromiak is csallóköziek, meg, mondjuk, a sárosfaiak is, de egész más a két település. Komárom korántsem volt elzárt. Gondoljunk csak a 18. századtól kezdődő – a szlovák tutajosoknak köszönhetően virágzó – fakereskedelemre és a belőle kinövő komáromi faiparra. Vagy elég a híres komáromi tulipános ládákat vagy az itt gyökeret eresztő hajógyártást megemlíteni. Szinnyei Józsefet, a későbbi bibliográfust (szüleinek fatelepe volt a Vág-parton) például gyerekkorában elküldték szlovák szót tanulni Nyitra környékére, hogy majd tudjon szót érteni a szlovák tutajosokkal. A tutajozás akkor szűnt meg, amikor az első világháború után a Dunánál meghúzták a határt. A csallóközi mocsárvilág eldugott falvai viszont zártak voltak. Na, de először kérdezzünk rá arra, hogy milyen nyelvűek voltak a csallóköziek.

A magyaron kívül milyen nyelven beszéltek itt, a Csallóközben?

Makkai Lászlónak van egy tanulmánya a csallóközi német telepekről. Ebben több mint 50 német települést mutat ki a középkorban a Felső-Csallóközben, Dunaszerdahelytől Somorjáig. Ezek zömükben elmagyarosodtak, de ’45-ig a legfelső csallóközi részen a német nyelv azért megmaradt. Ezeket a németeket a háború után kitelepítették Németországba, helyükbe szlovákokat költöztettek. Kovács László csallóközi történész mesélte, hogy az édesanyjuk pörölt velük egyszer, hogy az apátok Bruckba (Dunahidas) járt a német lányok után, ti meg Bruckba jártok a szlovák lányok után! (nevet) Komáromban pedig a szerbek, azaz a rácok játszottak nagy szerepet. Éppen ezért nem lehet azt mondani a Csallóközre, hogy elzárt, és azt sem, hogy nyitott térség volt. Inkább azt, hogy helyileg változó. 

A többfajta nép többféle vallást feltételez.

– A Csallóköz katolikus többségű, erős református jelenléttel. Továbbá a Felső-Csallóközben ugyebár a németek evangélikusok voltak, és azt se felejtsük el, hogy zsidók is éltek itt nagy számban. Tejfalunak például több mint a fele zsidó volt, Dunaszerdahelyt pedig „Kis- Jeruzsálemnek” szokták nevezni. A komáromi szerbek pedig ortodoxok voltak. A házasságkötésnél például nem a nyelv játszott szerepet, a vallás viszont igen. A vallási vegyes házasság igencsak ritka volt!

Csallóköz tehát egy vegyes, forgalmas kereskedelmi folyosó volt?

– Eleve történelmi kereskedelmi utak vezettek erre, a Balkán felől Nyugat- és Észak-Európa irányába. A folyók és a vizek pedig nem képeztek határt, hanem éppen ellenkezőleg: ÖSSZEKAPCSOLTÁK a népeket. Doborgaz, Vajka, Tejfalu és Keszölcés legelői például a Duna jobb partján, a mai Magyarország területén helyezkedtek el. Oda hajtották ki rendszeresen a csordát legelni. Később ezeken a legelőkön ideiglenes szálláshelyek keletkeztek, majd néhány család állandóra is kiköltözött. A 20. század elejére aztán ezekből az ideiglenes telepekből (ismétlem, a szigetközi oldalon) állandó, majd fokozatosan önálló (postával, temetővel, iskolával rendelkező) települések jöttek létre Tejfalusziget, Doborgazsziget, Cikolasziget, Sérfenyősziget néven. 

Híresek voltak a csallóközi szekeresek is!

– Igazán figyelemre méltó mesterség volt a szekeres gazdáké. A komáromi szekeres gazdák még hajóvontatással is foglalkoztak. A gőzhajózás beindulása előtt a Dunán lefelé, dél felé viszonylag egyszerű volt lecsorogni. Ám Ausztria és Németország irányában a Dunát kihasználni, na, az már nem volt olyan könnyű! Ezért lovakkal vontatták a hajókat. A komáromi szekeres gazdák híresek voltak erről a speciális mesterségről. Gabonával, komáromi ládával, neszmélyi borral megrakott hajóikat egészen Linzig és Passauig húzták a jószágok. Ennek meg volt a maga logisztikája a középkortól kezdve. Képzelje el, van a hajó, rajta kötelekkel, szárazföldön a lovakkal, melyek vontatják azt, és úgy kellett kialakítani a folyópartot, hogy ne legyenek ott akadályok, mondjuk, fák. Ezt valakinek a középkortól kezdve folyamatosan rendbe kellett tartania. Erről nagyon keveset tudunk, hogyan zajlott is valójában. Vagy a helybéliek tartották rendben, vagy másként szervezték ezt meg? Azt viszont tudjuk, hogy nem minden esetben örültek ennek a vontatásnak a helybéli gazdák, mert ahol keresztülmentek a lovak, ott lelegelték a termést. Ez a lánc Belgrádtól egészen Ulmig ért. Ausztriában még megmaradtak a kitaposott helyek: információs táblák jelzik egykori létüket. Mindez azt jelenti, hogy a csallóközieknek nyelveket kellett beszélniük, széles kapcsolathálóval kellett rendelkezniük. Ez is mind azt mutatja, hogy a Csallóköz nem volt annyira zárt, sőt! Példaként felhozhatnám a cseregyerekrendszert is (Szinnyei példáját már említettem). Ez bevett szokás volt, mivel a helyieknek szükségük volt a nyelvtudásra. Más-más nemzetiségű szülők bizonyos időre kicserélték gyerekeiket, s így aztán a magyar gyerek németül vagy szlovákul, a szlovák gyerek magyarul vagy németül tanult meg. Jókai Pozsonyban volt cseregyerekként a Zsigmondy-családnál, hogy németül tanuljon, azok fia meg Komáromban Jókaiéknál, hogy magyar nyelvtudását csiszolja. 

A nyelv a különféle folklórműfajok, mesék, mondák, népdalok hordozója. Léteznek tipikus csallóközi mondák?

– A szigetet, a Csallóközt (bár földrajzilag pontosan körül tudjuk határolni a folyóval), mégsem választhatjuk el például a Mátyusföldtől. Kulturálisan ez a két terület nagyon hasonló. S amiről itt beszélünk, tehát, mondjuk, a szöveges folklórról (a mesékről): az igazából összeurópai ihletettségű. Az alapmotívumok ugyanúgy jelen vannak más népeknél is, csak éppen más nyelven. Nehéz megmondani, hogy amikor lidércről meséltek a Csallóközben, az a mese ténylegesen a magyaroké volt-e, vagy a szerbek, esetleg a németek hozták be. (Vagy éppenséggel ők vették át a magyaroktól?) És a sok lehetségest és volnát tovább tudnám variálni. A jelenség ismert egész Európában. Sajnos, a Csallóközben a módszeres mesegyűjtés és mondagyűjtés akkor, amikor ezek a műfajok a virágkorukat élték, valahogy elmaradt. Nem írták le a meséket, nem kutatott itt senki. Valami kifürkészhetetlen oknál fogva akkor kezdtünk el mindent vizsgálni, amikor már túlszaladtunk rajta. Az 1848-as hagyományokat is csak száz évvel később kezdték el kutatni Magyarországon. S bizony, Komáromból sem maradt fenn ez időből semmi. Pedig kizárt dolognak tartom, hogy a helyi szóbeliségben ne őrződött volna meg valami például Klapkáról, a vár védéséről. Csak hát feledésbe is ment. Ha érdekességet akarunk, akkor a mondavilág különlegessége nálunk az, hogy van a két sziget: a Csallóköz és a Szigetköz. A Csallóközre jellemző a Mátyás-hagyomány, a Szigetközből viszont egy Mátyás-történetünk sincs. Miközben a két terület kapcsolatban volt! Előbb beszéltem a Tejfalu környéki kettős településekről, de hát a csilizközi falvak is Győr megyéhez tartoztak: oda jártak a csilizköziek ügyeket intézni, s nem Dunaszerdahelyre vagy Komáromba. Timaffy Lászlótól (a Szigetköz egyik legjobb ismerőjétől) sokszor kérdeztem, és ő is azt állította: nem találja Mátyás király emlékezetét a Szigetközben. A Csallóközben viszont a faluneveket Mátyás királlyal összefüggésben magyarázzák (Dercsika, Királyfiakarcsa, Damazírkarcsa, Várkony, Alistál). Csak halkan jegyzem meg, hogy ezek a településnevek az oklevelekben már jóval Mátyás előtt is szerepelnek...

Ma is élő hagyománynak például a dőrejárást mondhatjuk, igaz?

– A dőrejárás az egyik kedvenc témám. Szépen mutatja, hogy van organikus, és van organizált folklór. Szerves (organikus) folklór az, amikor a különféle néphagyományok a maguk természetességével léteznek egy adott környezetben. Ergo, nem azért hordanak bizonyos viseletet, hogy a hagyományokat őrizzék, hanem egyszerűen azért, mert nincs más nekik. Ha valamit külső hatásra kezdenek el csinálni, például őrizni a hagyományokat, akkor már mesterséges, szervezett (organizált) folklórról beszélünk. Ilyenkor már tudatosan ápolják és hagyományozzák tovább. A dőrejárásnál pedig érdekes jelenség állt elő, hiszen a szervesből szervezetté vált. 

Kifejtenénk ezt bővebben?

Khín Antal a tejfalusi dőrejárást 1935-ben pontosan lejegyezte, a helybéliek pedig a szokást ennek alapján a háború után rekonstruálták. A hetvenes években azonban a medvetáncoltató és a borbély figurája mellett felbukkantak itt új alakok is (Donald kacsa, Mickey egér). A szervezők persze felszisszentek, hogy: hahó, ez nem a mi ősi hagyományunk, Khín Antal ezt nem írta le! És elrendelték, hogy az 1935-ös leíráshoz kell ragaszkodni. Ezzel persze mintegy kimerevítették a hagyományt, megállították szerves fejlődésében. Így aztán a tejfalusi dőrejárás szervezett folklórrá vált. 

Milyen élő és újra élő hagyomány van, ami még jellemző a mai Csallóközre?

– Nehéz megmondani. Például ott van az adventi koszorú, vagy az, hogy a falunap átveszi a búcsú és a vásárok szerepét. Megjelentek például húsvétkor a tojásfák, ami egészen új elem. A húsvéti tojással feldíszített kút is elterjed majd nézetem szerint. Bajorországban tavasszal kitisztítják a kutakat, és feldíszítik, valamint népmulatságot tartanak hozzá. Hiszen a kút nagy érték volt, főleg, amikor még csak egy-kettő volt belőle. 

Ön szerint milyenek a csallóköziek? Miben rejlenek az értékeink? Mi tesz bennünket csallóközivé?

– Inkább mondjuk azt, hogy milyenek vagyunk mi, szlovákiai magyarok. Nyelvben és a kultúrában is van egy szétfejlődés. Ez a szétfejlődés a Trianon utáni magyar nyelvterületek lakosságát jellemzi. A fokozatos mássá válás a táplálkozási szokásokban, továbbá az építéskultúrában, az ünnepi és viselkedéskultúrában is megmutatkozik. Mások vagyunk tehát, mint, mondjuk, a magyarországi vagy romániai magyarok. Ám hogy milyen a csallóközi magyar? Amúgy meg ellenkérdéssel is válaszolhatnék: milyen a magyar ember? Nehéz definiálni, hiszen a csallóközi magyarok vérében (jaj, nagyon veszélyes területre keveredtem) avar, német és mindenféle szláv ősök génjei is megtalálhatóak. Inkább csak kulcsszavakat, egymásnak is ellentmondó kulcsszavakat tudok mondani: nyitott, miközben zárkózott, dolgos és takarékos, miközben kicsapongó… Viselkedése alapján nem hiszem, hogy rájönnék bárhol a világban, épp egy csallóközi magyarral hozott össze a sors. De ha azt mondaná nekem, hogy ön, ugye, néprajzkuttató, így, két t-vel, rögtön tudnám, kivel állok szemben…

Derzsi Bernadett