Nemrég kommenteltem az egyik ismerősöm képét a Facebookon. Szokásos női posztok egyike volt, valami ilyesmi: „Ők itt a barátaim, akiket szeretek, és akikben mindennél jobban megbízok.”
Tessék, világ, nézd meg, milyen szerencsés vagyok! – sugallják ezek a bejegyzések. Nincs is ezzel semmi gond, így hát megnyomtam a Like gombot. Majd észrevettem, hogy a képen szereplők egyike vicces képet vág. S mivel a csücsörítő lánnyal rokoni kapcsolatban állunk, ráadásul jó kapcsolatot ápolunk (nem csak a Facebookon!), így a nevén nevezve őt, kommentet írtam. Valami ilyesmit: „XY, mi ez a csűcsös száj? :)” A költői kérdést egy aranyos kis mosolygós emotikon kísérte. A pillanatkép esti fényben készült, az arcok szemcsések, a szemek összefutnak. Úgy véltem, ennyi kis humort még elbír a kép. Hát nem! Tévedtem. A kép gazdája ugyanis tudtomra adta, hogy nem az a fontos, ki hogyan néz ki a fényképen. Vitathatatlan! – s közben már fogalmaztam az újabb frappáns választ. Ám végül legyintettem, mert tudtam, kommentlavinát indítanék egy szimpla kis félreértés miatt. Igen. Elég egy költői kérdés, hogy felizzon bennünk a tűz, és a „másik torkának ugorjunk”. S bizony, jaj annak, aki rossz helyen mond rosszat!
Egyre több tanulmány foglalkozik a jelenséggel, hogy az ember akkor boldog igazán, ha MÁSOKAT BÜNTETHET. ÖRÜL A LELKE, ha kioktathat, ítélkezhet, és pálcát törhet a másik felett. Erre pedig az internet igazán kiváló színteret biztosít. A közösségi oldalak szinte felrobbannak az igazságosztó, okoskodó és gyalázkodó kommentektől.
Hogy megértsük, hogyan jutottunk idáig, lássunk pár fejezetet a közösségi média történetéből.
Biztosan sokan emlékeznek az iWiW-re, mely 2002-ben indult. Az iWiW egyike volt az első közösségi oldalaknak, ahol kapcsolatba lehetett lépni régi ismerősökkel, és ahol barátságok szövődtek. A regisztráció meghívásra működött. Olyan fórum volt ez, ahova beírhattuk személyes adatainkat, életkorunkat, és még fotókat is feltölthettünk magunkról. Megnézhettük barátaink adatlapját és képeit, megoszthattuk gondolatainkat, és elmondhattuk, hogy mi is rajta vagyunk az iWiW-en. Mert igazán menő dolognak számított! Aztán jött a nagy bumm, és két évvel később, azaz 2004-ben berobbant a Facebook. Az elején még meghívásos alapon működött, de később már bárki kedvére regisztrálhatott. Lassan beindult a gépezet. Olyannyira, hogy mára a Facebook a világ leggyakrabban használt közösségi oldalává nőtte ki magát. Azt szokták mondogatni, hogy aki nincs rajta a Facebookon, az nem is létezik.
Időközben rengeteg fejlesztésnek vetették alá az oldalt, így ma már naponta felkereshetjük régi és új ismerőseinket, csatlakozhatunk a különféle nyilvános és zárt csoportokhoz (gimnáziumi, egyetemi, jóga, zene, bioételek és a többi), magánbeszélgetéseket folytathatunk, és a többi. Eseményeket, oldalakat hozhatunk létre, bejegyzéseket, videókat és képeket oszthatunk meg egymás közt. Sokan azt mondják, a Facebook a legjobb ingyen reklám. Cégek, magánszemélyek és celebek számára egyaránt.
Ezenkívül percről percre követhetjük a napi híreket, hiszen az oldalakon az online sajtó is megjelent. Ha pedig egyetértünk valamelyik internetes tartalommal, megnyomhatjuk a Like (Tetszik) gombot. Azóta már ezt is innoválták, így többféle módon tudunk reagálni az egyes posztokra (like-tetszik, love-imádom, haha-vicces, wow-hűha, sad-szomorú és angry-dühítő). Ezenkívül pedig majdnem mindent kommentálni, azaz kommentelni lehet. Azóta pedig a Facebook mintájára számos hasonló közösségi oldal jött létre: Twitter, Instagram, Pinterest és így tovább.
El is érkeztünk fő témánkhoz: Miért élvezzük, ha másokat büntetünk az interneten? A legtöbb esetben nyilvános profilról, azaz adatlapról beszélünk, és bárki odafirkálhat a bejegyzésünk alá BÁRMIFÉLE ORDENÁRÉ SÉRTÉST (hacsak nem hoztuk működésbe a megfelelő szűrőket és adatvédelmi beállításokat). Ám elég, ha egyik ismerősünk nyilvánosan megosztja egyik bejegyzésünket, és az rögtön szabadon hozzáférhetővé válik. S ahány ember, annyiféle kommentelő létezik. Vannak a csipkelődők, kedveskedők, humorosak, gyalázkodók és tömegesen olyanok, akik nem merik vállalni a véleményüket a saját nevük alatt, így álnéven „szólnak hozzá”. Nem csoda, hogy a trollkodó nem vállalja fel az arcát, hiszen szégyen, amit tesz: szemérmetlenül és rosszmájúan ítélkezik a másik ember felett. S jaj, ha a héjatermészetű kommentelők csoportba verődnek! Akkor indul csak be igazán a „közösségi” megszégyenítés!
Íme, egy példa arra, mi történik, ha a kommentelők tömegesen összefognak. Három évvel ezelőtt az egyik amerikai cég (AIC) kommunikációs igazgatónője üzleti útra indult Afrikába. Nevezetesen Justine Sacco. Mielőtt felszállt volna a repülőre, azt a Twitter-bejegyzést tette közzé, hogy reméli, nem kapja el az AIDS-et. Majd hozzátette, hogy csak viccel, biztosan nem fogja elkapni, mert fehér. („Going to Africa. Hope I don’t get AIDS. Just kidding. I’m white!”). Induláskor mintegy 170 követője volt. „Humoros” kis bejegyzése az egész világot körbekerülte a repülőút alatt, és röpke 11 óra alatt híresen bűnös ember lett belőle. A rosszmájú kommentelők bűnözőnek kiáltották ki, időközben több tízezer kommentet kapott a tweetjére. Rasszistának nevezték, ízekre szedték. Olyannyira rászálltak, hogy Saccónak egy éven belül kisiklott az élete – és a karrierje. Mégis hogy történhetett mindez?
Vizsgáljuk meg először Sacco szempontjait. Sokan azért osztanak meg hasonló bejegyzéseket, hogy visszaigazolást kapjanak arról, hogy ők milyen viccesek. Sacco sem tett másképp. Álmában sem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Bosszúhadjárat indult ellene, a média felkapta az esetet, a profilját feltörték. S a nő, aki rossz helyen sütött el egy rossz viccet, már semmit sem tehetett. Az internetes lincselők röpke
11 óra alatt „elintézték őt “.
És innentől kezdve senkit sem érdekelt Sacco magyarázkodása.
Most pedig vizsgáljuk meg az érem másik oldalát. A Forbes magazin az eset kapcsán azt írta, hogy igen, Sacco megjegyzése biztosan sokakat felháborított, és igazuk is volt. Ám ezek a jó emberek később viccet csináltak belőle, kigúnyolták, és végignézték, ahogy egyik napról a másikra tönkremegy az élete. Pedig az elején biztosan csak meg akarták LECKÉZTETNI. És pár hét múlva talán már a nevére sem emlékeztek – ám neki vége. A függöny legördült.
Mára teljesen „normális” jelenségnek számít, hogy némelyek (sokak) közösen utálkoznak a közösségi oldalakon. Egyszerűen annak örülnek, ha a másiknak rossz, vagy a másiknak rosszat tesznek, illetve hogy együtt eljátszhatják az igazságosztó szerepét. S hogy miért? A kutatások szerint az emberek azáltal, hogy büntetik embertársaikat, önmagukat igazolják vissza. Hogy ők maguk milyen jó emberek, hiszen elítélnek minden olyat, ami az ő szemükben rossznak és gyalázatosnak számít. Ha elítéljük a másik ember erkölcstelenségét, akkor mi nyilván jobbak vagyunk nála! S ha mi jobbak vagyunk, akkor az emberek bízhatnak bennünk! Így szépen összeszedegetjük a nem létező erkölcsi jó pontokat. Ráadásul, ha többen vagyunk ugyanazon a véleményen, még erősebb lesz bennünk az érzés, hogy jól gondoljuk, amit gondolunk. Én ezt egyszerűen csordaeffektusnak nevezném.
Van-e kiút?
Míg régen a hírek több héten keresztül vándoroltak országról országra, addig mára egy pillanat alatt jut el minden az emberekhez. Mind a hírek, mind a kommentek. Ezzel a gyorsasággal pedig nagyot ugrott a gyűlölködés nyilvánosságának a rátája. Mert mindenki szólhat, mindenki véleményezhet – és a visszajelzések alapján mindenki kiállíthatja saját erkölcsi bizonyítványát. A kérdés viszont az: biztosan ezekből az oly sokszor félrevezető visszajelzésekből kéne építkezni? Magunknak pluszpontokat adni? Merengjük el egy kicsit ezen, leginkább mindig azelőtt, hogy megnyomnánk a Küldés gombot. A szakértők ugyanis pontosan arra hívják fel a figyelmünket, hogy mielőtt bármit közzétennénk, posztolnánk vagy mondanánk, előtte háromszor gondoljuk át: TÉNYLEG EZT AKARJUK?
Derzsi Bernadett
