Miért menekülnek a férfiak a házasságokból? Hogyan tudnánk megmenteni a házasság intézményét? Ezekre a kérdésekre keressük a választ Bedő Imrével, a Férfiak Klubjának alapítójával. (ferfiakklubja.hu) Véleményét lehet nem szeretni, lehet vele egyet nem érteni (nem is értünk vele egyet mindenben), ám érdemes őt meghallgatni. 

Botrányos válások mindig is voltak, lett is belőlük nemegyszer akkora viszálykodás, háborúzás, egyházszakadás, hogy még unokáink is tanulni fogják. Csak akkoriban még úri mulatságnak számított, és az egyszerű asszonyok köténye sok mindent eltakart. Mára azonban eltűntek a kötények, és a nők – főleg amióta el tudják magukat tartani – nem tűrnek tovább. Inkább válnak. Feledésbe merült a „holtomiglan vagy holtáig”, a mai házasságok mulandók és változók. Miért nem tartunk ki? Miért menekülnek ki a férfiak a házasságokból? – kérdezzük a Férfienergia című SIKERES könyv szerzőjét, a ma már százötvenezer tagot számláló Férfiak Klubjának megalapítóját, Bedő Imrét. 

– Még mindig erősen él a sztereotípia, hogy a „férfi elhagyta a családját “. A válások 73%-át azonban a nők kezdeményezik – kezd a magyarázatba Imre. – Mivel a férfiak racionálisak, nincsenek teljesíthetetlen igényeik. Hajlamosabbak megalkudni, és benne maradni egy olyan kapcsolatban is, ami a nő szerint már elviselhetetlen. Nagyapám szokta mondogatni, hogy senki sem ártott annyit a házasság intézményének, mint a romantikus írók. A nők a romantikus könyvek és filmek – A szürke ötven árnyalatához hasonló „mamipornóról“ nem is beszélve – főhőseihez hasonlítják a párjukat. Olyan elvárásokat támasztanak a férfival szemben, aminek képtelenség megfelelni. A másik oldalon a mai fiúknak fogalmuk sincs arról, miképpen kellene férfiként boldogulniuk, és megfelelniük az elvárásoknak. Így aztán a „nagyon macsó” és a „nagyon papucs” szerep közt ingáznak. Ettől aztán nem lehet őket igazán becsülni – ám ők maguk sem tudják megbecsülni magukat. Rettegnek a megerősödött nőktől – és feladják. Már az első években. A válások nagy része a gyerek kisiskolás koráig következik be. (50 év fölött már elenyésző a válások száma.) A mai kor embere nehezen tud túljutni önzőségén. Nem tud beletörődni abba, hogy szülőként már gyermeke boldogsága a fontosabb, nem pedig az ő személyes boldogsága. Napjainkra az anya- és az apaszerep teherré vált. Már az első tehertételnél kudarcot vallunk! 

A válások száma a nyolcvanas évektől mutat emelkedést. A mai fiatalok nagy része csonka családban nőtt fel. Lehet, hogy csak nincs mintánk a „jó házasságra”? 

– Így igaz. Nincs kitartásunk – emellett a média is befolyásol minket. Még a csapból is az folyik, hogy mindenki válik. A statisztikák szerint a házasságok több mint fele ér véget válással. Ha ehhez hozzáadjuk azokat, akik korábban élettársi kapcsolatban éltek, akkor mondhatjuk azt, hogy ma az elváltak vannak többségben! A piac pedig igyekszik kiszolgálni őket, minden téren. A média például új lehetőségekkel teli életkezdésnek állítja be a válást. Az elváltak azt „hirdetik“, hogy milyen jó döntést hoztak, mert mennyivel szabadabbak, boldogabbak egyedül. Ez legtöbbször nem igaz. Ám azok, akik egy ellaposodott kapcsolatban élnek, a sok „pozitív példa“ hatására elbizonytalanodnak. Az elváltak „gyerekmentes”, gondtalan szingliként élvezik az életet. Az egyik oldalon ott vannak a futókalandok, a bulik, a másik oldalon a nyűgös házastárs, a „neveletlen” gyerekek, az örökös házimunka, az egész mókuskerék, ami a családos léttel együtt jár. Szóval, e kettő közül lehet választani! A család vállalhatatlan áldozatnak tűnik. Odáig jutottunk, hogy ma a házasoknak meg kell tanulniuk ellenállni a válás csábításának. Nem könnyű. 

Az első világháborúig a nőket a „gyerekszobából” adták férjhez, később az „iskolapadból”. Ma a nők 31,7 évesen, a férfiak átlagosan 34,8 éves korukban mondják ki a boldogító igent. Azt gondolhatnánk, hogy ebben a korban már képesek vagyunk felelősségteljes döntést hozni. 

– Ezer éven át a hagyományos családmodell úgy működött, hogy a férfi végezte a nehéz munkát, a nő a könnyebb házimunkát, de egymás nélkül nem boldogultak volna. Nem igaz, hogy a mi kultúránkban mindig is feszültség volt a férfi és a nő között. Elég, ha megnézzük a régi költeményeket vagy népmeséket. A nő és férfi szövetségben élt. Ennek a szövetségnek a hajója kapott léket az iparosodás során. A kétkeresős modell eltávolította egymástól a férfit és a nőt. A nők frusztráltak, ha munkában vannak, és bűntudatuk van, hogy nem a családdal vannak, otthon viszont a munkahelyi gondokon jár az eszük. A férfiakon pedig hatalmas a teher, mert úgy érzik, hogy nekik egyedül is el kéne tudni tartaniuk a családot. Ma a nők is keresnek, tehát ugyanúgy teljesítenek – ám mégis azt látják, hogy a házimunkára és a gyereknevelésre egyedül vannak, mert a férj „sosincs otthon”. Két-három órába szorul bele a közös életük, és ha ez alatt az idő alatt nem találják meg a közös hangot, akkor hamar lejtőre kerül a kapcsolat. 

– Megint csak azt mondanám: ma már érett fejjel kötünk házasságot. Ez miért nem véd meg a meggondolatlan lépésektől?

– Pontosan abból kifolyólag, hogy kitolódott a házasságkötések ideje. A negyvenes férfiakat, akiknek még csak kisiskolás korúak a gyerekeik, utoléri az életközépi válság. Ráébrednek, hogy mennyi mindent nem valósítottak még meg a terveikből, és kétségbeesnek, hogy már nem is lesz rá idejük. Bepánikolnak. A férfiak számára a materialista dolgok a fontosak, ezekkel mérik önmagukat. És – bármennyire felháborítóan hangzik is – a sikeres férfinak nem csupán sok pénze, sok nője is van. Így elérkezik az idő, hogy a férfinak döntenie kell: életét a családjának szenteli, vagy a hedonizmus útjára lép, és beszerez egy Harley Davidsont és pár huszonéves barátnőt. A mai nők pont akkor, amikor segítségre lenne szükségük, nem számíthatnak a társukra. 

Sok kapcsolat amiatt bukik meg, hogy a házastársak nem ülnek le megbeszélni a férfi-nő szerepükben felmerülő gondokat. Miért olyan nehéz beavatni a másikat a félelmeinkbe, vágyainkba? 

– Valóban, más egyéb dolgainkat általában megoldjuk. Inkább férfiként és nőként szoktuk véglegesen elrontani az életünket. A kommunikációnak csak bizalommal, őszintén van értelme. Sokan azt gondolják, hogy csupán a nehéz helyzetekben fontos az őszinteség, a hétköznapokon nem annyira. Miközben az elhallgatás ugyanaz, mint a hazugság: mint titkos féreg, lassan a gyökereinél rágja szét a kapcsolatot. Két pont közt a legrövidebb mindig az egyenes út. A legtöbben azzal magyarázzák a konfliktuskerülésüket, hogy nem akarnak a másik lelkébe taposni. Elismerem, vannak olyan területek – szexualitás, egymás családja, túlsúly, ki mire érzékeny –, ahol igencsak körültekintően kell megválogatni a szavainkat. Ám még mindig jobb egy „haragszom rád”, mint éveken át elhallgatni dolgokat. Mondok egy teljesen banális példát: az asszonyt zavarja a férje szájszaga, de nem mondja ki, inkább kerüli az intimitást, és ezért tönkremegy a szexuális életük. A visszautasított férj önérzete csorbul, napközben is feszült, agresszív, pedig egy sima fogkőtlenítés megoldana mindent.

Nehéz őszinte párbeszédet kialakítani, ha a világfájdalmas arccal járkáló férj a „Mi a baj?” kérdésre harmadszorra is azt válaszolja: semmi! 

– Mivel a nőket a beszéd megnyugtatja, ők addig mondják a magukét, míg meg nem találják a megoldást. Tulajdonképpen kommunikáció címszó alatt hangosan gondolkodnak. Ezzel szemben minket, férfiakat az üres fecsegés feszültté tesz. Mi csak akkor szeretünk beszélni egy problémáról, ha a megoldást reméljük. Akkor is csak annyit mondunk el, amennyit feltétlenül muszáj. Ráadásul a férfi szeretne biztos támasznak tűnni a nő szemében – nem pedig egy lelkiző kismackónak. A nők ezt félreértik, és a hallgatást az érzelmi elhidegülés jelének, a bizalom hiányának érzik. Ráadásul a nők teljesen másképpen értelmezik a férfi szavait – és ebből megint csak konfliktus származik. A konfliktust pedig a férfiak nehezen viselik, mert egy igazi férfi soha nem akarja, még egy vitában sem, legyőzni a nőt. Azt meg végképp nem szeretné, hogy a nő őfölötte győzedelmeskedjen, mert számára az maga a bukás. Katasztrófa. A férfi számára a vita nem más, mint puszta véleménycsere. Férfiésszel végképp felfoghatatlan, hogy a nők miért élik meg érzelmi alapon a vitát. A férfi azt szeretné, ha a nő boldog lenne mellette! A sírást, a kiborulást, a hisztit a férfiak nem tudják kezelni, ezért bele se mennek egy olyan helyzetbe, ami idáig fajulhat. 

Na, ez azért női szemmel nem ilyen egyszerű! Ha úgy érezzük, hogy a másik örökösen titkolózik, akkor egy idő után már nem tudunk bízni benne. A bizalom hiányával pedig elveszítjük érzelmi biztonságunkat is. Mi a megoldás?

– A nők érzelmi problémáit a férfiak nem tudják megoldani, főleg nem racionális síkon. Fele-fele arányban kell közelíteni egymás felé. Meg kell tanulni kompromisszumokat kötni. Egyszerűen bele kell törődni, hogy vannak krízisek, nehéz napok, hetek, akár hónapok. A munkahelyváltás, egy betegség, a gyerek születése sokat változtat egy kapcsolat leterheltségén. Ezek átmeneti, nehéz időszakok. És ez mindig is így volt. Csak régen a média nem sulykolta belénk, hogy mindenáron, a nap minden órájában boldognak kell lennünk. Óriási felelőtlenség arra biztatni tömeget, hogy – felrúgva maguk körül mindent – a BOLDOGSÁG KÉK MADARÁT KERGESSÉK. Nincs napi huszonnégy órás boldogság! A boldogság a harmonikus családi élet mellékterméke. Harmonikus családi élet azonban csak úgy lehetséges, ha férfi és nő egyaránt meghozza a maga kompromisszumait. Ha a nő nem isten csapásaként néz a férfira, mikor elhagyja a nappaliban a zokniját, hanem elfogadja őt hibáival együtt. Ahogy a férfi is elfogadja a nőt a hibáival együtt, mert hiszen senki sem tökéletes. 

Janković Nóra