Egy anya más időszámítással dolgozik, mint azok a nők, akik nem szültek. A szüléssel az anyának sorsfordító élményben lesz része, s ezt jól tudja, ezért már előre készül rá.

Ám csak a világ boldogabbik felén. Afrikában vagy éppen Nepálban ott és úgy szül a nő, ahogy tud. Christy Turlington Burns (48 éves) sikeres modell, az Every Mother Counts (Minden anya számít) projekt alapítója, amellyel a becslések szerint eddig több mint félmillió anya életét mentette meg. Vajon mi késztette Christy Turlingtont arra, hogy a szülő nőknek segítsen? „Az első szülésem“, mondja. (Lánya 2003-ban született, a férjével, a színész Edward Burnsszel még egy fiuk is van.) „Eljött a szülés napja, és nem történt semmi. Már két hét is eltelt, és az orvosok a császármetszést javasolták, de én természetes módon akartam szülni. A kórházban szüntelenül monitoroztak, hogy minden rendben van-e. A szülés nagy élmény volt, a boldogság azonban nem tartott soká, mert negyvenöt perc elteltével kiderült, hogy a méhlepény még bent van, nem válik le. Erősen vérezni kezdtem. Nem volt mit tenni, mechanikusan kellett leválasztani a placentát. Ez rettenetes fájdalommal járt: a szülés semmi volt ehhez képest. Később kiderült számomra, hogy az orvos nélkül szülő nők ebbe belehalnak, mert vagy elvéreznek, vagy fertőzést kapnak, és az viszi el őket. Én is meghaltam volna, ha nem kapok szakszerű segítséget. Pár évvel később San Salvadorban a szemem előtt halt meg egy nő, mert nem volt pénze orvosra. Kiderült, hogy szülés közben a lenőtt placenta és vele a belső vérzés okozza a legtöbb halálesetet. A világon minden második percben meghal egy asszony terhességi és szülési komplikációk miatt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy én is egy szám legyek a statisztika tengerében. Az alapítvánnyal segíteni akarok azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint én voltam.“ A No Woman, No Cry film hét évvel ezelőtt látott napvilágot. A forgatás közben a modell jelentkezett a Columbia Egyetemre, hogy többet megtudjon az egészségügyről. Mert az első szülése az egész életét megváltoztatta!

Anita (30) a császármetszést választotta. Tudta, hogy a műtéti seb majd fájdalommal jár. – Szerencsésnek tartom magam, mert miután eldöntöttük, hogy családot alapítunk, egy hónapon belül teherbe estem. A kilenc hónap alatt nem volt rosszullétem, nem dagadt a lábam, nem égetett a gyomrom. Szép volt! A szülésem tervezett császár volt, és előtte az altatást választottam. Tudtam, hogy a császármetszés komoly hasi műtétnek számít, de őszintén: nagyon féltem a szüléstől. A fájdalomküszöböm alacsony. Viszont a terhestornák alkalmával megváltozott a véleményem, és úgy éreztem, hogy képes lennék rá én is. A helyes légzés valóban oldja a fájdalmat. Ám a természetes szülés ellen szólt, hogy az összes ismerősöm, aki megpróbálta, végül császárral szült. A baba szempontjából is kevesebb rizikót láttam a császárban, mert sok baba születik oxigénhiányosan. Sok ilyen beteg gyereket láttam a kórházban, ahova az anyukámmal jártam. Tudtam, hogy magamra nézve az altatás és a műtét a veszélyesebb. Jobbik esetben a babával nem történik semmi, de mi van, ha mégis? Ezért nem kockáztattam. A terhesfelkészítő kurzust mindenképp jónak tartottam, mert eligazított az információtengerben. Magamra hallgattam, és jól tettem. Mindvégig aktív kismama voltam. A szülésre a párom is elkísért. Öt perc alatt mindent előkészítettek rajtam, és már csak akkor altattak el, amikor az orvos kezében volt a szike. Az orvosnak ugyanis öt perce van arra, hogy kivegye a babát, addig a baba nem kap az altató hatásából. (EZT SOKAN NEM TUDJÁK.) Amikor felébredtem, szörnyű fájdalmat éreztem, de rögtön adagolni kezdték a fájdalomcsillapítót. Rossz volt, hogy nem hallottam felsírni a kisfiamat. Viszont a párom kintről hallotta, és rögtön meg is mutatták neki. Csak este hozták megmutatni a babát. Két napig, míg az intenzív osztályon feküdtem, napi háromszor láthattam, szűk öt percecskét. Az újszülöttosztályon aztán már együtt volt a család. A nővérkéken nehéz volt kiigazodni, mert mindenki mást mondott. A szoptatást pedig nem tanították meg. Jelenleg is ezzel küzdünk.

Hunčík Gabriella (41, Nagymegyer) két gyermek édesanyja, aki pár éve szült ugyan, de remek példája annak, hogy nem szabad feladni azt, amit igazán szeretnénk. – Mindig is érdekelt a szülés és a halál. Az egyiknél belépünk az életbe, a másiknál pedig kilépünk. Úgy éreztem, a kultúránkban mind a kettő elidegenedett. A szülés csak a félelemről szól, és a halálról nem is akarunk tudni. 14 évig Kanadában éltem, és két barátnőm szülésénél jelen voltam. Miután hazajöttem, teherbe estem. Amikor közöltem az orvosommal, hogy nem szeretnék gátmetszést, nagyot nézett. A gátmetszést NEM KÉRIK, hanem kapják a nők! Elhatároztam, hogy más orvos után nézek. Először Győrben érdeklődtem, majd egy budapesti dúla segítségével megtaláltam a szülészorvosomat. Évekkel ezelőtt olvastam Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés című könyvét, ahol leírja az erőszakmentes szülés módszerét. Szerettem volna, ha a babát rögtön rám teszik, és a köldökzsinórt se azonnal vágják el. Ma már bizonyított, hogy jót tesz a babának, például nem lesz vérszegény. Az új orvosom is támogatott ebben. Miután elfolyt a magzatvizem, indultunk a kórházba, a nővérem vitt fel Pestre, reggel hétre értünk be. (Nagyon bátor volt!) Hosszú vajúdás következett, nem akartam semmilyen fájdalomcsillapítót. Közben a dúla masszírozott, szólt a zene, és ha úgy éreztem, táncoltunk, vagy négykézláb voltam: ahogy jólesett. Közel 15 óráig vajúdtam. A szülés bensőséges volt. Miután megszületett a kislányom, egy órán keresztül ott hagyták rajtam, és később is mellettem volt. Egész éjjel csak vele foglalkoztam. Ugyanezzel a kis csapattal született meg Teó fiam is, azzal a különbséggel, hogy akkor épp szabad volt az alternatív szoba. Reggel hatra értünk be a kórházba, egy óra múlva megkérdezte a dúlám, szeretnék-e beülni a kádba, a meleg víz ellazít. Ki se akartam jönni. Az orvosom azt mondta, csak rajtam múlik, hogy együtt dolgozom-e a fájdalommal. Ugyanis az első szülésnél próbáltam kikerülni a fájdalmat, ezért is tartott tovább. A másodiknál reggel nyolc óra után a vízben megszületett a fiam. Pozitív élmény volt. Nem a kórházon múlott, mert állami intézményben voltunk, hanem az orvoson. Sajnos, nálunk a szülés ritkán szól a nőről, hanem inkább az a fontos, mi a jó az orvosnak: jól lásson, kényelmesen üljön. A szülés fájdalmas, de a nőiségünk ezzel teljesedik ki igazán. A párom mindkét szülésnél ott volt, és részt vehetett a csodában. A nőgyógyászom pedig büszke volt arra, hogy már fél éve nem kellett császármetszést végrehajtania. Ezek az igazi sikerek!

(Várjuk leveleiket, és folytatjuk!)

Ando Krisztina

Felhívás! Ossza meg velünk a „szüléstörténetét“. Hogyan szeretett volna szülni, milyen volt a nőgyógyásza, minden rendben ment-e? Mi a véleménye arról, hogy a nők java része a tervezett szülések gyakorlatát követi, és császármetszéssel vagy epidurális érzéstelenítéssel szül? Jó az, ha az apa ott van a szülőágynál? Írja meg a történetét, és ajándékot kap! Ímélcímünk: ujno [at] ujno.sk

SZÜLÉSmesék
Hunčík Gabriella