Ma már a világ okosabbik felén a garázsvásárok és a bolhapiacok a menők, mert igenis, a régiből is lehet újat varázsolni. A mi kis világunkban az a megszokott, hogy nagytakarításkor veszünk egy mély levegőt, és a jótékony esti homályban kicsempésszük a szemetesbe (jobb esetben mellé) a régi, megunt tárgyainkat, a tántiktól és az ángyiktól kapott ajándékokat, s nem gondolunk arra, hogy abból a „kacatból” is lehetne valami szépet, valami kedvünkre valót alkotni.
A „Csináld magad” mozgalom a reneszánszát éli. Talán visszahatás ez a túltechnizált világra, mikor mindent készen meg lehet venni. Az ember azonban szeret a két kezével alkotni – ezért workshopok szerveződnek, ahol a követők megtanulják a bútorfestés, a stencilezés vagy éppen a dekupázs fortélyait. Mi most egy vezéregyéniséget mutatunk be, akinek tevékenységét rengetegen nyomon követik. Lakbear Zoli „upcycling artist”, DIY (Csináld magad!) alkotó és hivatásos álmodozó. (Blogja: www.lakbear.blog.hu)
– Vajon miért fordított hátat egy „komoly” alkotó a festőállványnak, hogy idejét és tehetségét a régi tárgyak újrahasznosításának szentelje?
– Az, hogy én annak idején a festést választottam, nem elhivatottságból fakadt. „Jaj, Zolika, te milyen ügyes vagy, igazi kis művész!”– hajtogatták a családtagok és ismerősök. Nagynéném – Munkácsy Mihály után – lelkendezve Misikének hívott. Akárhányszor elsétáltunk az Andrássy úton, a Magyar Képzőművészeti Egyetem neoreneszánsz épülete előtt, én mindig úgy néztem rá: ez lesz az iskolám, a templomom. Csakhogy mire megszereztem a cirkalmas betűkkel kiállított festőművészi diplomámat, addigra rájöttem: ha újra kezdhetném, akkor inkább tárgyrestaurátor, régész vagy lakberendező lennék. A kortárs művészet nem hozott lázba, úgy gondoltam, hogy ezt a rövidke emberéletet inkább olyan dolgokra fordítanám, amelyek bearanyozzák a hétköznapokat. Sok mai modern művésznél hihetetlen rajztudásbeli hiányosság tapasztalható, nem ismerik az anatómiát, és így tovább. Amúgy is jellemző, hogy a minőségnek alig van helye a mai világban. Ahogy mondani szokás, az idő pénz, és a minőség sok időbe kerül. Be kellett tehát látnom, hogy belőlem bizony nem lesz az a fajta hivatásos festő, aki életvitelszerűen téblábol egy műteremben, és várja a mecénásokat. Ehhez én túlságosan mozgékony és tettekre kész vagyok. Mára rátaláltam igazi önmagamra, és boldog vagyok.
– „A csalódásig” nem is foglalkoztál régi tárgyak felújításával?
– Dehogynem! Már gyerekkoromban notórius padlásjáró voltam. A nagyszüleim nemegyszer kiborultak tőlem, mert bárkihez is mentünk látogatóba, a „csókolom” után azonnal azt kérdeztem, felmehetek-e a padlásra. Vonzódtam a kacatokhoz, a mások által kidobott lomokhoz. Inkább érdekelt a múlt, mint a jelen vagy a jövő. Lomtalanításokra jártam, rengeteg mindent összeszedtem. Kezdetben csak régi képeslapokat vagy apró üvegcsét, később képes voltam akár a villamoson hazacipelni egy faragott ágyvéget.
Ha a kezembe került egy haldokló tárgy, amelyik a szépsége ellenére a kutyát sem érdekelt, elhivatottságot éreztem, hogy megmentőként visszahozzam az életbe. Szerencsére örököltem édesanyám és édesapám ügyességét, és a mentett tárgyaim egyre jobban sikerültek.
– Nekem úgy tűnik, mintha azok közé az emberek közé tartoznál, akik hiszik, hogy a tárgyaknak nemcsak múltjuk, de lelkük is van.
– Jól látod. Munka közben nemegyszer azon kapom magam, hogy gondolatban beszélgetek a tárgyakkal. Számomra a régi holmik nem értéktelen kacatok, hanem érző lények. Ezért nem szoktam feladni újraélesztésüket, még akkor sem, ha komoly akadályokba ütközöm. Az első jelentősebb munkám egy látszatra menthetetlen Thonet asztalka volt. Nem volt lapja, és ráadásul úgy vetemedett, hogy az egyik lába rövidebb lett. Igazi kihívás volt! Mire elkészültem vele, újabb és újabb szakmák fondorlatait kellett megtudakolni a szakemberektől, de könyvekből és a világhálóról is tanultam. A végeredménytől nagyon felbátorodtam. Minden általam átvarázsolt tárgyban megjelenik a művészet: legyen az akár egy szecessziós polc vagy repedezett fogas. Bármin dolgozom, számomra a cél a „teljesség” elérése. Egyfajta teremtés ez. Kívül is, belül is legyen tökéletes. Ne csak gyönyörködni lehessen benne, hanem használni is. Évtizedekig!
– Egyes felújított tárgyaidon jól felismerhető a klasszikus modern művészek (Hundertwasser, Kahlo, Gaudi) hatása. A blogodról azt is tudjuk, hogy a skandináv stílust szereted a legjobban.
– Tény, hogy a skandináv egyszerűség, praktikum és könnyedség nagyban meghatározza az ízlésemet. Elképzelhetetlen kultúrsokként ért, amikor 1983-ban az itthoni szocializmusból először kilátogattam édesapámhoz Malmőbe. Csak kapkodtam a fejem. Abban az időszakban nálunk a mintás tapéta és a pálmafás faliposzter volt a trendi. A hagyományos svéd házak a hosszú és sötét tél miatt belül túlnyomórészt fehérek. Ez az a szín, ami a legtöbb fényt veri vissza, így használata logikus. A lakóterek padlója, de sokszor a falak és a mennyezet is festett faburkolat, ami hihetetlen melegséget és otthonosságot sugároz. A skandinávok, különösen a svédek, mesterei a régi és az új harmonikus keverésének. Ennek szép példáit láthatjuk az IKEA-ban. Ám gyerekként ezek inkább csak hatottak rám. A svéd lakberendezés nem törekszik a pompára, ami nekem nagyon szimpatikus. Nem láttat többet, mint ami – és ez az, amire én is törekszem. Minden az, aminek látszik, de a minőség minden esetben garantált.
Lakbear Zoli
– Évekig éltél kint édesapádnál. Aztán a felnőtt kor küszöbén mégiscsak úgy döntöttél, hogy hátat fordítasz Európa egyik legélhetőbb országának. Nem sikerült beilleszkedned?
– Amikor ott éltem, mint külföldit egyáltalán nem fogadtak barátsággal. Érdekes volt ez a kettősség: vonzás és taszítás egyszerre. Mindjárt a rendszerváltás után költöztem ki, félbehagyva a kerámia–porcelánfestő szakon megkezdett tanulmányaimat. Ám mivel ott egészen más az oktatási rendszer, ki kellett járnom az alapiskola kilencedik és tizedik osztályát, s csak utána kezdhettem el az uppsalai általános művészeti középiskolát. Minden jó volt, szép volt, engem mégis egyre rettenetesebben gyötört a honvágy. Nem is maga a család hiányzott elemi erővel, mint inkább maga az ország, a magyar gyökerek, a magyar kultúra. Hazajöttem. Azóta inkább csak turistaként látogatok vissza Svédországba. Külföldi utazásaim egyre inkább megerősítettek abban, hogy nekem itthon a helyem. Ez a hazám, és itt kell várat építenem.
– Először a külföldi életnek fordítottál hátat, majd szülőváro-sodnak, Budapestnek. Miért esett a választásod pont a Jászságra?
– Mindenképpen vidéken szerettem volna élni. Mivel rokoni szálak is fűznek e vidékhez, és az általam támasztott kritériumoknak is megfelelt, vettem egy házat, amely mellett egy lerobbant istálló állt. Ezt szerettem volna műteremmé alakítani. Gondoltam egyet, és a Facebookon a „Vidéken újrakezdők” csoportban megmutattam a tapasztalataimat és a képeimet a munkálatokról, a kertről, a tájról. Idővel egyre gyakrabban kérdezgették, hol találhatnak részletesebb leírásokat a munka különböző fázisairól, illetve egyéb bejegyzéseket tőlem. A kész műtermi fotókat már a saját oldalamon mutattam be. Miután az istállóból átalakított műhelyem két első díjat is nyert, egyre többen követték munkásságomat. Majd meghívást kaptam egy bloggertalálkozóra, melyet a hobbitermékeket gyártó magyar cég, a Pentacolor rendezett. Itt megismerhettem más bloggereket – és felfedeztem egy számomra teljesen új világot. Ez a világ a hobbivegyszerek világa volt. Azért írok vegyszereket, mert a Pentart nemcsak akrilfestéket gyártó cég, hanem rengeteg fantasztikus alapanyaggal (lakkok, viaszok, pigmentek) is ellátja az alkotni vágyókat.
Később szorosabbra is fűződtek a szálak köztem és a Pentart között. Így fejlődhetett a Lakbear nevű közösségi oldalam azzá, ami. Olyan nevet szerettem volna, amiben van némi játékosság. Angolosítottam a „lakber”-t (bear - mackó), ahogy otthon a lomtalanításkor begyűjtött lakberendezési lapokat (lakber újságok) definiáltam.
– A blogodon nem csupán a munkáidat ismerhetjük meg, hanem lakberendezési korokat és stílusokat, anyagokat és tárgyakat is bemutatsz. Hogy sikerült a Lakbear-követőkből összetartó közösséget kovácsolni?
– Rengeteg munka – és humor van mögötte. Nekem fontos volt, hogy egy életteli közösséget hozzak létre, ahol az olvasók nemcsak lájkolnak, hanem hozzászólnak, kérdeznek, üzennek. Együtt nevetünk, együtt álmodozunk. Nálam mindenki kap választ a kérdéseire, igyekszem mindenkit meghallgatni. Hajnalban, úgy négy óra tájt felkelek, ekkor tudok a legtisztábban elmélkedni és írni. Imádom ezt a békés hajnali napszakot. Ilyenkor támadnak a legkreatívabb ötleteim, a legjobb gondolataim, a legérdekesebb blogbejegyzéseim. Gyerekkoromban sok verset írtam, így az „írás” nem új keletű történet nálam. Reggelente kedvenc írómat, Fekete Istvánt olvasgatom: napindító szentenciaként rengeteg erővel megajándékoz. A nap további részében pedig már az alkotásra koncentrálok. Éljen az élet, éljen az alkotóvágy!
– Igazi profi fotókat láthatunk nálad! Ezeket te készíted?
– Igen. Nagy hangsúlyt helyezek a vizuális üzenetre. Nekem a kép legalább olyan fontos, mint maga az alkotás. Sőt, fontosabb is, hiszen a néző csak azt fogja látni. Úgy tizenöt éve fotózok rendszeresen. Tájképekkel kezdtem, majd tárgyfotókkal (a festményeimet kellett fotózni), csendéletekkel és egyéb beállításokkal folytattam. Fontosnak tartom a fotó üzenetét, mert az emberek jó része nem olvas. Így a fotó ma ugyanazt a szerepet tölti be, amit a falfestmény a kereszténység hosszú évszázadai alatt. Képekkel üzenünk ma – és képekkel üzentek anno is. A „hiszem, ha látom” kifejezés napjainkban ezerszeresen igaz.
– A markánsan férfias stílus helyett inkább a nőies hangulatot részesíted előnyben. Mi ennek az oka?
– Anyai nagyapám, aki a fapuskától a nyúlketrecig mindent megcsinált, rengeteg mindenhez értett. Nem szégyellt semmilyen munkát, legyen az nőies vagy férfias. Tudott kosarat fonni, fapapucsot faragni és gyapjúzoknit is kötni. Azt mondta: „Kisfiam, ha kíváncsi vagy a világra, akkor szabad vagy.” Sok férfi elnyomja a lágyabbik énjét, mert fél, hogy támadni fogják miatta – míg én a munkám során kamatoztatom is. Nekem fontos, hogy amikor hazaérkezek, akkor egy igazi otthont lássak, szép tárgyakkal, s ne csak egy ágyat meg egy százas szöget a falban a kabátnak.
– Azok a tárgyak, amelyekkel körülveszed magad, kizárólag a te alkotásaid? Vagy néha veszel újat is?
– Engem a fogyasztói társadalom nem tud beszippantani. Csak a legszükségesebb élelmiszert vásároljuk meg, és igyekszünk mindent otthon megtermelni és előállítani. Nálunk minden megmentett, még a két mudink is, amelyeket a fajtamentő társaságon keresztül fogadtunk örökbe (problémás és bántalmazott kutyák voltak). Néha betévedek ugyan az IKEA-ba vagy egy-egy barkácsboltba, de semmi több. A bolhapiacok már veszélyesebbek rám nézve, mert ott nem mindig tudok nemet mondani. Berlin például egy bolhapiac nagyhatalom, szinte minden utcára jut egy.
Ám nem feltétlenül kell a világ végére menni, némi szerencsével itthon is csodás dolgokra lehet bukkanni, mint a múltkor egy szecessziós polcra. Viszont mielőtt vásárolunk, mérlegeljünk. Hozzá tudok-e tenni a talált tárgyhoz, át szabad-e alakítani, fel tudom-e újítani, vagy meghaladja a képességeimet?
– A nagy DIY könyv első kiadása, amelyben veled együtt 21 blogger mutat be egy-egy technikát, rövid idő alatt elfogyott.
– Neuvirth Judit néprajzos és Födő Gábor képzőművész, a Vintage Bazaar és az Apacuka kerámia bloggerei a házuk melletti stúdióban már évek óta rendszeresen tartanak workshopokat. Amikor náluk vendégeskedtem, megkérdezték, hogy lenne-e kedvem egy könyvben szerepelni. Sejtették, hogy nagy siker lesz, mert ebben a témában úttörőnek számított könyvet megjelentetni. Természetesen igent mondtam, így társalkotója lettem A Nagy DIY Könyvnek. Sajnos, nálunk a környezettudatosság, az újrahasznosítás még gyerekcipőben jár, ezért is tartom fontosnak ezt a könyvet.
– Van olyan tárgy, amelyet szeretnél megalkotni, de úgy érzed, még nincs hozzá elég merszed?
– A hegesztést vagy a papírkészítést is szeretném megtanulni. Mindent tudni szeretnék. A tudás, illetve a kíváncsiság szabadság, ahogy a nagyapám is mondta. Tervben van, hogy maradék faanyagokból készítek egy MORA órát. Ha már egyszer nem tudok venni, mivel a 18. századiak nagyon drágák. Ennek az elkészítése nagyobb falat. Ám egyszer biztosan lesz egy saját készítésű Morám… Ahogy az írásaimat szoktam zárni: Éljen az élet! És ez nem csupán egy vivát, hanem a szó legszorosabb értelmében élő élet!
