Molnár Tibor (Zselíz) a Felvidéki szlovák–magyar értelmező szótár alapítója vehemensen kiáll a szép magyar szó mellett. Lesz-e magyar pár év múlva a Felvidéken? – kérdeztük tőle.
– Kétféle asszimiláció van – kezdi. – Az egyik a természetes beolvadás a többségi nemzetbe. Ez történhet akár vegyes házasságok útján, akár úgy, hogy valaki beolvad, mert például szlovák közegben él, és hasonulni akar. Mindez még nem lenne olyan nagy probléma, ha nem volna olyan nagymértékű, mint napjainkban. A kényszerített asszimiláció burkolt formában is megjelenhet, úgy, hogy az államhatalom nem ad meg bizonyos emberi és kisebbségi jogokat. Az asszimilálás nem direkt módon történik, a kényszerítés mégis ott van a háttérben, és a törvényhozás is segíti.
– Sokszor előjön a kérdés, hogy mitől tartozik valaki egy nemzethez. Ön hogyan látja a kérdést?
– Mettől meddig magyar valaki? Az az ember is magyarnak számít, aki már csak pár szót tud magyarul, de azért magyarnak vallja magát? Ő akkor asszimilálódott, vagy sem? Hol a határ? Joggal tesszük fel ezeket a kérdéseket, ám nem tisztségem eldönteni, hogy ki a magyar. Mindenkinek magának kell eldöntenie, minek vallja magát. Ismerek olyan embert, akivel magyarul nem igazán lehet már társalogni, viszont számára fontos a múlt. Büszke magyar őseire, és érzelmi alapon vallja magát magyarnak. Nincs olyan, hogy valaki magyar vagy még magyarabb. A nemzetiségi állapotot nem lehet fokozni. Viszont sok olyan ember van, aki számára az identitás nem fontos, a kérdést elkeni.
Nem szabad szűklátókörűen gondolkodni, ám egy embernek nem lehet két vagy három identitása. Szerethetjük és tisztelhetjük a másik kultúrát, a részese is lehetünk, de mégis kell egy meghatározó azonosságnak lenni, ami alapvetően jellemez bennünket. Ahonnan elindulhatunk, mint a kályhától.
– Zselízen miként alakult a magyarság sorsa?
– Sokan beszélik a nyelvet. Ám ez nem sokat jelent. Attól, hogy valaki magyarul beszél, még nem tudhatom, hogy magyarnak vallja-e magát. Mert lehet, hogy beszéli a nyelvet, de már a többségi nemzethez kötődik. Ez ma már sok településről elmondható: a lakosok otthon még magyarul beszélnek, de a gyerekeket már szlovák iskolába adják, sőt, nincs is náluk magyar iskola. A hatvanas években, amikor kisiskolás voltam, Zselízen a lakosság 70%-a magyar volt. Pont abban az időben kezdték a szülők a gyerekeket szlovák iskolába íratni. A szlovák iskolák tanulóinak a fele magyar gyerek volt. Ezért mára a magyar lakosság aránya csökkent, 49-51% a szlovákok javára. Egykor csak a beköltözöttek voltak szlovákok. Aki pedig szlovák iskolába jár, az nagy valószínűséggel elveszíti a magyar identitását. Az iskola és a család nagyon sokat segíthet a fennmaradásban. Fontos tényező, hogy a szülők mennyire nevelik magyar öntudatra a gyereket. Sokat számít az anyanyelven való tanulás, ám olyan is van, hogy még ez is kevés. A környezetemben vannak emberek, akik magyar gimnáziumban végezték tanulmányaikat, ma viszont már nehezen beszélik a nyelvet, keresik a szavakat. Sokan azért, mert szlovák közegben dolgoznak, illetve nem tartották fontosnak, hogy megőrizzék anyanyelvüket, vagy hogy megmaradjanak magyarnak.
Molnár Tibor magasépítész, tervezőmérnök. 1987 óta családi házak és középületek tervezésével foglalkozik. Két gyermek édesapja. A Facebook közösségi oldalon megalapította a Felvidéki szlovák–magyar értelmező szótárat, mára 9100 tagja van.
– Mi az, ami még befolyásolja itt a beolvadást?
– A kultúra is sokat tesz. Könnyű beleszokni a szlovák televízió bugyuta sorozataiba. Természetesen követni kell az itteni történéseket, hiszen Szlovákiában élünk, de nem mindegy, mit tartunk a sajátunknak. A 21. században igazán lehetne a Felvidéken saját tévécsatornánk, nem csak pár percnyi műsorsáv a szlovák köztévénél. Kérdés, hogy miért nincs saját tévéadónk, helyi témákkal, hírekkel, érdekes műsorokkal, ami csak rólunk és nekünk szólna. Mert a szlovák tévé nem rólunk szól, a felvidéki magyarok nemigen jelennek meg benne: láthatatlanok vagyunk, mintha nem is léteznénk! A beolvadást az állam is segíti. Ha rejtve is, de az a legfőbb cél, hogy beolvadjunk a szlovákságba. Az államnak az az érdeke, hogy ne legyenek kisebbségi problémák. S ha nem lesz kisebbség, akkor nem lesznek kisebbségi ügyek sem. Akkor már nem kell bajlódni velünk. Régen úgy gondoltam, hogy aki kevésbé iskolázott, az könnyebben elengedi az identitását. A mindennapi életben megszokja a szlovák nyelv használatát, és egyre jobban keveri a magyar nyelvet a szlovákkal. Viszont ma már nem gondolom így. Nagyon sok iskolázott embert ismerek, akik feladták identitásukat – és sok kevésbé képzettet, akik kitartanak. Tehát nem szükségszerűen iskolázottság kérdése az asszimiláció.
– Ezért indította útjára a Felvidéki szlovák–magyar értelmező szótárat?
– Igen. Sosem tetszett, ha valaki a két nyelvet összemosta, és nem tudott tisztán beszélni magyarul. A legegyszerűbb és kézenfekvő szavakkal kezdtük: hogyan mondjuk magyarul a „tepláky-t” és a „horčicá-t”? Gyorsan széles és komoly bázis alakult ki ezekből a szavakból. A csoporttagok is aktívak lettek. Viszont idővel kifogytunk a szavakból. A csoport ma is működik, csak más irányt vett. Véleményem szerint segíti a beolvadást, ha az anyanyelvünket nem beszéljük tisztán.
Számomra sosem volt kérdéses az identitásom, de mennyire az a többi felvidékinek? Ha tízévente ilyen nagymértékű lesz az itteni magyarság fogyása, mint ahogy a mostani népszámlálási adatok mutatják, akkor lassan elfogyunk. Az sem mellékes, hogy Magyarország milyen gazdasági, politikai helyzetben van. Egy erős anyaországra jó felnézni, jó rá büszkének lenni.
– Fel lehet nézni az anyaországra? Ön szerint tud támogatást adni a külhoni magyaroknak?
– A szocializmus éveiben Magyarországon megengedett volt a kisiparos engedély, nálunk viszont nem. Akkor Magyarországon jobban éltek, előbbre voltak valamivel, az itt élő magyarok emiatt is felnéztek az anyaországra. Mára kétpártrendszeri viszálykodás alakult ki, és ez a társadalommegosztó politika nem igazán erősíti a külhoni magyarok identitását. Viszont Magyarországra, mint nagy múltú, ezeréves országra igenis fel lehet nézni. Nem szabad, hogy a politikai helyzet befolyásolja magyarságtudatunkat. Hiba lenne ettől elvonatkoztatni magyarságunkat.
– Mi a helyzet a kisebbségi magyar politizálással?
– Minden ember maga dönt arról, hogy megtartja-e az anyanyelvét, vagy sem. Ezt nem szabad a politikára fogni! Viszont a fennmaradásunkat befolyásolhatja, hogy a helyi magyar politika sem egységes. Nincs egységes magyar politikai erő, amely teljes egészében fel tudná vállalni érdekképviseletünket. Idővel gerillaügyködésekkel, persze, el lehet érni bizonyos dolgokat. Nézzük a kétnyelvű feliratokat: igen, vannak emberek, akik kiállnak a kétnyelvűségért. Ám megnézhetjük, hogy hány magyar vállalkozó kétnyelvűsít. Ha a nyomtatványok mindenütt kétnyelvűek volnának, és élnénk a jogainkkal, akkor nem volna szükség szlovák–magyar értelmező szótárra. A magyar szó olyan természetes volna, mint az, hogy levegőt veszünk. Mert az „ügyek” ilyen kicsiségeken is múlnak.
– Milyen egyéb megoldásokat lát minderre?
– A politikai érdekképviseletnek harcolnia kéne a jogainkért. Meg kéne nézni, hogyan működik ez más európai országokban. A déli vidékeken fontos lenne mindent kétnyelvűen kiírni. Nem kéne, hogy ez a helyi szlovákokat zavarja, hiszen ezáltal csak színesebb a világ. Alapvető jogainkat pedig be kell iktatni a szlovák alkotmányba és törvényekbe. Ha a mindennapok részévé válik, hogy szabadon beszélhetünk magyarul, akkor valószínű, hogy a beolvadás is lelassul. A legfontosabb, hogy minden felvidéki magyar megőrizze identitását, ne szégyellje, de becsülje, és adja át utódainak. A magyar iskolarendszert meg kell őrizni, hiszen identitásunk egyik alappillére. Emellett tisztelni kell a másik kultúrát. Ha egy identitástudat erős, ahhoz szépen hozzá lehet illeszteni egy másik kultúrát, és békében fognak élni. A magyar ünnepeket is érezzük magunkénak. Emellett pedig ne féljünk használni a nyelvünket: én mindig magyarul szólalok meg elsőként. Ha nem értik, csak akkor használom a szlovák nyelvet. Én mindig azt kérdezem: csak annyira érezzük magunkat magyarnak, hogy megkülönböztessük magunkat más nemzetektől, vagy valóban szívből érezzük és megéljük kultúránkat, nyelvünket és jogainkat egyaránt?
