Mostanában folyton ugyanaz jár a fejemben. Amikor Dávidkával gyerekek voltunk, mindig rajzoltunk, szinte minden nap. Voltak filctollaink, rengeteg, meg színes ceruzáink, faberkasztelosak, szépek, és mindenféle csillámos filctoll. TUDOD, Dávid inkább a tarzanos könyvből meg a micimackósból másolta a rajzokat törökülésben. Ő máshogy ül törökülésben, de ezt nem kell értened, ezt látnod kell. A lényeg, hogy ő inkább másolt, én inkább a házakat rajzoltam a kerítéssel meg a fákkal. Egyszer ástak is a képen, de apa azt hitte, az ott én vagyok, és Dávidot ásom el. És akkor nagyon kiabált, és nem lett kitéve a konyhába, tudod, a majmos-banános mágnesekkel, amelyekkel a szépeket raktuk fel.
A komódban volt a papír, alulról második fiók, TUDOD, amelynek az oldaláról letört egy darab, és ha valaki jön, odaillesztjük a helyére, de pontosan a helyére, mintha az magától ott állt volna mindig. És akkor anya meg apa azt hiszi, hogy be tudja csapni az istent, hogy ebben a házban megállt az idő, hogy itt nincs pusztulás, meg félálomban fájdalom.
Tudod, nekünk sok pénzünk volt, amikor Dávidka meg én kicsik voltunk, mert apa eladta a polaroid szemüvegeket. Együtt jártunk áruért az apával, ezért tudok erről is. Útközben megálltunk ott, ahol lehetett enni olyan krumplit, amilyet Dávidnak is vett korábban, kör alakút. Bibíííííííí, nekem vett apa, neked nem vett apa! Sírás-rívás, engem is vigyél el apa, csak engem, és ígérd meg, de ígérd meg, hogy csak én leszek ott, és te leszel ott.
Gazdagok voltunk, ami azt illeti, hogy ne mondjam másképp, ha gazdagnak lenni azt jelenti, hogy mindig tudsz venni paprikát a pástétomhoz, télen is, meg hogy a gyógyszertárban anya mindig vesz finom fürdőbogyót a kádba, színeset, teknősbékásat, de legfőképp delfineset.
A komódban mindig tizenöt papír volt. Ha elfogyott, néha egy vagy két napig sem lehetett rajzolni. Aztán anyával elmentünk az arkába, végig a templom mellett, egészen a másik templomig. És akkor vettünk papírt. És aztán lett papír, és gyere, Dóri, rajzoljunk – és futok a komódhoz, felérem a fiókot, a harisnyám a lábfejemen egy fél arasznyit lóg, és ott a papír.
Mostanában mindig ez jár a fejemben. Tudod, hogy várni kellett. Hogy így volt igazi. Hogy paprika is két csík volt a kenyéren, és ha Dávidka leette, anya sírt. Meg hogy most annyi papír van otthon, hogy meg se tudnád számolni. És sok-sok paprika. Meg hogy én sose ásnám el Dávidkát, de apa nem tudhatta. Szóval: ilyeneken gondolkozom.
Kincsi Dóra
Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!
LÁNYOK, RÉGI OLVASÓK, JÖVŐBELI MUNKATÁRSAK, KÜLDJETEK EGY JÓ ÍRÁST, SZÖSSZENETET, S MI ITT MEGJELENTETJÜK!
