Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!
LÁNYOK, RÉGI OLVASÓK, JÖVŐBELI MUNKATÁRSAK, KÜLDJETEK EGY JÓ ÍRÁST, SZÖSSZENETET, S MI ITT MEGJELENTETJÜK! ÍME:
Tükörsebek
Népszerűségem az óvoda óta folyamatosan csökken. Hogy ez a bájos copfok eltűnésével vagy a születésnapi nyalókaosztogatás elmaradásával magyarázható-e, még számomra sem teljesen tisztázott. Pityu már korántsem jár egy lépéssel a nyomomban, hogy cipelje a macis benti papucsomat, és lesse sóhajaimat. A barátnői kör is rég felbomlott. Úgy tűnik, a kitüntetés – az óvoda legkisebbjének tojásos kenyér helyett lekváros jár – nem vonzza a barátokat örökkévalóságig. Pedig a kötelék erősnek tűnt: egy vécébe pisiltünk, csak mi, öröklegjobbbarátnők...
A római birodalom azonban felbomlott, az aranykor véget ért – a lányok eltűntek. Jöttek az intrikákkal teli gimnáziumi évek, és az én jó anyukám csak mondta, mondta, hogy most kell életre szóló barátságokat kötni. Most és nem máskor! És én hittem is, meg nem is, pedig addigra okulhattam volna már annyit, hogy tudjam: csupán az anyukák és a Mikulás a mindent tudók. Macis papucs híján immár sokkal nehezebben ment a barátkozás. Mégis akadt olyan, aki azért szeretett, mert én voltam a jobbik énje, az, aki ő lenne, ha tudna. S volt, aki azért, mert én voltam az ő rosszabbik fele, az, aki ő lenne, ha hinné, hogy lehet. És megint más azért szeretett, mert úgy tudtam viszontszeretni, ahogy a saját anyja őt sohasem. És teltek az évek, és múltak az évek. Itt már nem volt kimondva az örökké és a legjobb, de benne volt a levegőben. Az átmulatott éjszakák és az első szerelmek időszaka volt ez, amikor a keretezhetetlen élet keretéül a barátnők szolgáltak. Ilyenek voltak nekem: ők hárman. Aztán jöttek az egyetemi évek, és a barátságfolyó gályája zátonyra futott. Az éppen aktuális trend kiszorította a régi divatot. Így történt, hogy az őszinte barátság üres frázissá vált – helyébe a mindenkori érdek lépett. Eveztem én, mint az őrült, de kiszálltak a gályámból. Hoppon maradtam. Aki korábban a jobbik énjét látta bennem – a rendezettet, a nem csapongót, a visszafogottat, a kispolgárt –, az pontosan azt nem akarta látni többé. Hiába hívtam, hiába kerestem. Már nem volt fontos, hogy a karácsonyi ajándéka az ágytartómban lapul, ahogy azé a lányé, aki öngyilkossági kísérletének tervét egy közösségi oldalon tette közzé. Többször próbáltam hívni, de nem vette fel. Végül sírva hívtam fel az anyját, üljön autóba. Talán arra az anyai szeretetre vágyott, amit sosem kapott meg. Talán nem. De engem nem keresett többé soha.
Amikor kicsi voltam, anya mondta, hogy most kell barátkozni, igazi, életre szóló barátságokat kötni. Mert később nem lehet. De azt nem mondta, hogy ha barátkozom, akkor sem mindig lehet.
Janković Kincsi Dóra
