A 13 éve elhunyt festő özvegyével, Janiga Évával beszélgettem, aki felelevenítette közös életüket és férje, József, azaz a Csallóköz festőjének mindennapjait.

Józsi, vagy ahogy többen is szólították, Jóska, Párkányban született, rajz–orosz szakon végzett a nyitrai Pedagógiai Főiskolán. Felesége, Éva tanítónő volt, két lánya külföldön él. Idősebbik lánya, Éva a prágai Károly Egyetemen végzett hungarológia szakon, és jelenleg Budapesten él és dolgozik. A fiatalabbik, Kati Balfon él a családjával, tanítónő, és két kislánya van: Sárika és Ágika.

Janiga József a csallóközi táj szerelmese, kiváló festő, illusztrátor, grafikus, pedagógus, költő – és nem utolsósorban rendkívüli férj és apa volt. A festő feleségével, Éva asszonnyal beszélgettünk egykori közös otthonukban Nagymegyeren. Mosolygósan fogad, rögtön beinvitál, felajánlja a tegezést. Olyan, mintha száz éve ismernénk egymást. Miután leülünk a konyhába – in medias res – máris beszélgetünk.

– Itt főzött, mutat a konyhakredencre. Egymás hegyén-hátán voltak az edények. Magyaros ételeket, néha zsírosakat. Paprikás krumpli, bableves, sárgaborsó leves, krumplistészta – ezek voltak a kedvencei. Tavasztól őszig kint főzött, bográcsban pásztorételeket. Aki csak eljött hozzánk, mindenkinek kínálgatta főztjét. Párkányban született. A szülei tisztességes, jó emberek voltak. Apukája szabó volt, anyukája pedig háztartásbeli. Van egy nővére is. 

– Gyermekkorától fogva festő szeretett volna lenni?

– Kevesen tudják, hogy ha nem rajztanár, akkor zenész lett volna belőle. Sosem tanult zenélni, de tudott játszani gitáron és zongorán is. És gyermekkora óta rajzolt. Amikor iskolába járt, az összes füzetét telerajzolta. A tanárok hozzászoktak, ez amolyan bocsánatos bűnnek számított nála.

– Hol ismerkedtetek meg?

– Először Érsekújváron találkoztunk a vonatállomáson. Mindketten Nyitrára jártunk főiskolára, és késett a vonatunk. Jóska rajz–orosz szakon, én pedig magyar szakon végeztem. Nem ismertük egymást, de én már akkor megéreztem, hogy Ő LESZ A FÉRJEM. Később elmentem egy kiállítására, és akkor döbbentem rá: hiszen ez az a férfi az állomásról! Az én jövendőbeli férjem! Neki akkor a festés volt a mindene... 

– Te pedig a másik fele!

– Pontosan. Ezért is hívott Felecskének. Mi ketten voltunk egy egész. Ez megkopott frázis, de a barátai tudják az igazat. Pedig először nősülni sem akart! Egy évvel később már a menyasszonya voltam. Férj volt, apa, társ, barát. Mi mindent megbeszéltünk egymással, ezért is mondta nekem mindig: „Felecske, te vagy a legjobb barátom!” 

– Rögtön otthonos volt számotokra a környék?

– Először Nemesócsán éltünk, majd 84-ben Nagymegyerre költöztünk. A Csallóköz új volt a számára. Mikor idejöttünk, fél évig nem csinált semmit. Nem festett. Annyira megszokta a Dunakanyart, a dombos-lankás tájat. A Csallóköz csupa síkság, monoton – mondogatta. Végül aztán felült a biciklijére, és kiment. Már-már megszállottként járt ki a határba festeni.

– Ha jól tudom, nemcsak a festésért rajongott, hanem a gyerekeiért is.

– Imádta a lányait, Évit és Katit. Mikor megszülettek, örömében mindig alkotott valamit. Ott van például a függönykarnis, rajta, hogy Katica. Évi születésekor szobrot faragott fából. Farsangra cicamaszkot gyártott, a lányok hátára pedig egérrajzot akasztott. Később pedig fülbevalókat, karperecet, nyakláncokat készített. Rengeteget nevettünk. Nagyon tudott utánozni mindenkit, színészeket, engem is. A lányokkal folyton bolondozott. Kiállt ide az ablakhoz: Fejezd be gyorsan, jön anyu, jön anyu! Meg ne lássa! Mondtam is neki néha, hogy keményebben kellene nevelni őket. Erre mindig azt mondta: Felecském, de én úgy szeretem őket!

– Ez látszik a gyermekkönyv-illusztrációin is.

– Igen, bár eleinte félt, hogy az illusztrációk miatt nem marad elég ideje a festésre. Keszeli Ferenc, Batta Gyuri és Móra Ferenc könyveit, tankönyveket, újságokat és nem utolsósorban Kányádi Sándor Billegballag című mesekönyvét illusztrálta. Mikor Kányádi Sándor nálunk járt, azt mondta, hogy ilyen szép könyve még nem volt. Jártak közös író-olvasó találkozókra is. 

– Te hogy láttad őt?

– Az elején még kereste magát. Minden érdekelte, és mindent kipróbált: még ikonokat is festett nekem. Nagyon szerette például az afrikai maszkokat, a festők közül főleg az impresszionistákat, de a magyar képzőművészetet is. Tévét nem nézett, de sokat olvasott. FESTETT, FŐZÖTT ÉS OLVASOTT. Útikönyveket, vadászkönyveket, Fekete Istvánt, Tömörkényt, mindent, ami az emberi lelket boncolgatta. Na meg a boros könyveket: szerette nagyon a bort.

– Mit szólna most ahhoz, ha látná, hogy palackokat díszítenek a festményei?

– Erre ezt mondta volna: Már ezért megérte festeni! (nevet) Ha kiment a határba, volt nála egy táska festékekkel, szétnyitható állvány, elemózsia, csoki vagy nápolyi és egy borosüveg. Rádiót hallgatott – az a nyakában lógott! –, az is csupa festék volt. A rádióra a tokot is ő készítette. Mindent bőrből. Volt, hogy megvettünk egy szvettert, lenyírta a gombokat, és csinált magának újakat fából. A cipőnek meg bőrnyelvet. Nagyon szerette a természetes anyagokat: a fát, a bőrt és a vizet.

– Ha rossz kritikát kapott, arról mit gondolt? 

– A kritikusokkal nem igazán törődött. Tudta ő, hogy mi a dolga. Élete legszebb kritikáját festés közben kapta. Jött haza, és izgatottan mesélte: Felecske, ma az életem legjobb kritikáját kaptam! Egy bácsi figyelte őt festés közben, s a bácsi csak ennyit mondott: „Hallja, azon a képen a csallóközi földnek érzem a szagát!”

– A te véleményedet kikérte?

– Nekem nem kellett mondanom semmit. Látta rajtam, de volt, hogy megbeszéltük. Azt ugyanúgy, hogy milyen volt a napja. Kivel találkozott, mit látott, MI A KÜLÖNÖS az egyes évszakokban, hiszen mindet lefestette. Figyelte a természetet. Viszont a képeken utólag semmit sem javított. Arra azt mondta: „Ezzel el is van gereblyézve!”

– 1996-ban, az 50. születésnapja után megtörtént a baj. 

– Agyvérzést kapott, és a jobb felére teljesen lebénult. Két hónapig nem beszélt. Minden este, mikor jöttem el a kórházból, kiszellőztettem. Egyik este már indultam volna haza, és miközben csuktam be az ablakot, Arany János versét szavaltam neki: „Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja…” Erre megszólalt: „Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak…” Megfordultam, kiabáltam: Doktornő, beszél a férjem! Megfogtam, és úgy megráztam örömömben, hogy csak nevettünk. Kérdeztem tőle, hogy eddig miért nem beszélt. Erre azt mondta: „Csak.” Akadozva beszélt, de volt, mikor elindult a nyelve.

– A jobb keze teljesen lebénult. Mi lett a festéssel?

– A megálmodott műtermét két évig élvezhette. A jó barátok azonban segítettek, így készült egy lift, amelyet bal kézzel lehetett kezelni. Először felmentem én az emeletre, aztán kisegítettem őt a liftből, feladtam rá a kötényt, és otthagytam. Majd festeni kezdett, bal kézzel. Megtanult bal kézzel festeni és írni is. Vettem neki egy vonalas füzetet, de először az istenért sem akart írni. Aztán csak rászedtem. Később a lányoknak hosszú leveleket írt, ezeket mind postára adtam. 

– Megviselte a betegsége?

– Mindig vidáman szóltam hozzá, még ha befelé sírtam is, mert így ráragadt a vidámságom. Megvolt a napi ritmusunk: fél ötkor keltünk, hogy 7-kor el tudjak menni az iskolába tanítani. Minden nap tornáztunk. Mivel nagyon precíz ember volt, pontosan egy órát mozogtunk. Se többet, se kevesebbet. Megviselte őt a betegsége, sokat aggodalmaskodott. A lányokon is, akik akkor már külföldön éltek. Igazából pedig őket várta haza, ők éltették! Csak ölelték mindig, puszilták az apjukat! 

– Hét és fél évig ápoltad, segítetted a betegségében, egészen 2004-ig.

– Be kellett vinni a kórházba, mert annyira rosszul volt, de nagypénteken hazahoztam. Kérte, hogy jöhessen. Még öt hétig ápoltam. Május 5-én reggel 8:19-kor pedig – szó szerint – kilehelte a lelkét. Mint már mondtam, precíz ember volt, így mindig négy óra volt körülötte. Egy a kezén, egy kis autós óra, egy videó és a nagy óra. Amikor elment, a karórája pontban 8:19-kor megállt.

– Mi történt azóta?

– Évről évre vannak kiállításai. Rengeteg képe van, nem is tudok számot mondani. Továbbá ő lett a névadója a megyeri művészeti alapiskolának is, mely elé 2007-ben egy bronzszobrot is emeltek a tiszteletére.

– Te mivel töltöd azóta a mindennapjaidat?

– Túrázni járok, sétálok. Együtt gyalogolunk a társaimmal, megyünk, és hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Sokszor nem is tudjuk, ki a másik. Ez az én El Caminóm: a gondolataimba merülök, és megyek. Miközben sétálok, nézem a tájat. A férjem pedig fogja a kezem. Látom az ő mocsarait, nádasait, a tavakat, a síkságot és az aratás utáni földeket.

Éva mutatja az utat a műterem felé. Miközben lépkedek fel a lépcsőn, eszembe jut József Attila Mama című verse. „Hagyja a dagadt ruhát másra, Engem vigyen fel a padlásra.” Jóska nagyon szerette az irodalmat, József Attilát, Arany Jánost, Nagy Lászlót, Petőfi Sándort. Radnóti Miklós volt a kedvence. Nem csak olvasta őket, verseket is írt. Éva megmutatja, hogyan dokumentálta Jóska a róla megjelent írásokat: precízen ragasztott képek, fénymásolatok, gondosan kivágott újságcikkek. A falakon képek, szerszámok, festékek, könyvek pihennek. Tömérdek emlék. Nézegetem az ecseteket, a kitüntetéseket a falon, az afrikai maszkokat, a képet, ami azóta is a festőállványon maradt, a pipákat, a határból hozott botokat, az írógéppel írt verseket... A festő festékes mellénye a széken pihen. Itt a gitár is, a könyvek, a saját kézzel gyártott bőrtokok a bicskáknak. Meg képek, képek!

Derzsi Bernadett

Új Nő csapata
A Csallóköz festője
1997-ben a kórházi kezelés után
A Csallóköz festője