Pár éve még elképzelhetetlen volt, hogy egy HARMINCÉVES nő ne legyen férjnél. Ma már más a trend: a lányok tanulnak, karriert kezdenek, hogy boldoguljanak az életben. Egy férj már nem biztosíték: rengeteg a válás, a férfiak jönnek és mennek. A lányok csak harmincas éveikben jutnak odáig, hogy a férjhez menésre is gondoljanak. Akkor viszont begörcsölnek, mert attól félnek, hogy ketyeg a biológiai órájuk.

A világ eszméletlen gyorsasággal halad előre, és mi alkalmazkodunk. Mindenki MÉG tanulni, utazni, tapasztalni akar. Ez a három szó a mai fiatalok jelszava. Laza tempóban megyünk az álmaink után. Sikerről, gazdagságról és boldogságról álmodunk. Csak egy a bökkenő: lehetünk boldogok egyedül? Anélkül, hogy a kenyerünket és az ágyunkat megosztanánk valakivel? A gyerek felnő, s betöltve a krisztusi kort, elhagyja apját és anyját, és a saját útjára lép. Ez az élet rendje: a szülőkhöz már nem kötődünk olyan szorosan, építgetni kezdjük a saját, önálló életünket. Ha viszont később sem alapítunk családot, feltehetjük a nagy kérdést: ki marad nekünk, mikor a szüleink is elmennek? A kutyánk, a macskánk, a tengerimalacunk? És ha az sincsen?

A harmincadik életév határkő az ember életében. Harmincéves korunk körül hozzuk a sorsunkat meghatározó döntéseket. Megtaláljuk az „igazit”, felvesszük a hiteleket, följebb lépünk a ranglétrán. 

Egyedül akarunk lenni. Vagy mégsem?
Vannak páran, akik azért élnek egyedül, mert egyedül akarnak lenni. A többség azonban szívesen „együtt élne” – csak éppen nincs kivel. A szingli nők naponta ki vannak téve a kíváncsiskodásnak, hogy mikor találnak már valakit, mikor lesz végre gyerekük. De nem csupán a harmincéveseket bombázzák ilyen kérdésekkel, kijut belőlük az ötven körülieknek is, akiket elhagyott a férjük. A barátok mindenáron össze akarják hozni őket valakivel. Legalább próbáld meg! A szingliség nem korfüggő, még a negyvenesek zöme is folytonosan keres, és szenved – szerencsétlennek érzi magát, mert egyedül van. 

A huszonéves fiatalok tudatosan választják az egyedüllétet, mert még nem akarnak elköteleződni, előbb utazni, tanulni szeretnének. Egy bizonyos életkorig ezt nem is nevezhetjük önzésnek. Van, aki lakásra gyűjt, van, aki főnök akar lenni, és van, aki el szeretne jutni Amerikába. S addig nem nyugszik, míg a célját el nem éri. Ám sokan addig okosodnak, míg a végén nem akad olyan ember, aki megfelelne az igényeiknek. Vagy nem látják a fától az erdőt, és minden fontosabb lesz számukra, mint egy férj, feleség vagy gyerek. (Akinek, ugye, a legfontosabbnak kéne lennie számunkra a világon.) Nagy igazság, hogy könnyebben elviseljük a másik hibáit, ha elnézőek vagyunk a saját hibáinkkal szemben. Vagy ha elégedettek vagyunk magunkkal. Nem véletlenül tartja azt a mondás, hogy akkor tudunk szeretni másokat, ha magunkat is szeretjük. Baj akkor van, amikor túlságosan is megszeretjük magunkat, és a szívünkben nem marad hely a másik ember számára.

Természetes dolog egyedül élni?
A nyers valóság az, hogy nem természetes. Nem és nem! Az ember a körülmények miatt marad egyedül – nem pedig azért, mert ezt akarja. Mindenkinek szüksége van rá, hogy megossza valakivel az életét. Ősidők óta megszoktuk, hogy vár valahol ránk egy igazi társ. (Meg azt, hogy közösségben élünk.) A közösség formálja az értékrendünket: nem csupán az állat óhajtja az akolmeleget. A jó közösség azonban nem helyettesítheti a társat. Agyunk évmilliókon keresztül fejlődött ki, és páros létre van „beállítva”. Még a fejlett technikát is társkeresésre használjuk (lásd társkeresők, tinder és társai). Az internet segítségével gyorsabban keríthetünk párt. „Nagyobb a merítés” – fogalmazta meg az egyik kolléganőm. „Ez azonban nem vált előnyünkre. Hamarabb tudunk ismerkedni, több emberrel, ám éppen ezért mindig azt gondoljuk, talán van jobb is, mint a mostani kedves. Hiszen annyi halacska úszik még a tóban, vagyis előttünk a képernyőn...”

Szinglik a történelemben 
Egyedülálló emberek mindig voltak, csak nem beszéltek róla, mert az egyedüllét társadalmilag elfogadhatatlan volt. Az egyedül élő embereket sokáig megvetés övezte, vagy csodabogárnak tartották őket, akik különböznek a többi embertől. A vénlegényekről például ma tudni vélik, hogy látens homoszexuálisok lehettek. Ma a szinglik jelentős réteget alkotnak szerte a világon – és már senki sem veti meg őket. Könyvek jelennek meg róluk, és ők a fogyasztás élharcosai, mert sokat tudnak költeni (hiszen nem kell a családra költeniük). Ám mint fentebb írtuk: ma is kevesen vannak, akik örök egyedüllétre rendezkednek be. (Hiszen a homoszexuálisok is házasodni akarnak, dehogy akarnak magányosan élni!)

Mert ami az egyik ember szemében előny, az a másikéban hátrány. Ami jó a 25 évesnek, az már nem jó a 34 évesnek. Ami fontos az egyik embernek, az nem biztos, hogy értékes a másiknak. Minden korban másban hiszünk, másra törekszünk. Egy húszévesnek még fontos a szabadság. A harmincévest viszont elkeseríti, ha nincs kivel szabadságra menni (a húszéves még elmegy a haverokkal). Az orvosi rendelők kimutatásai pontosan tükrözik a különbségeket. Az emelkedő korral nő a lelki bajokkal küszködők száma. Attól félnek, hogy nem lesz családjuk, és életük végéig egyedül maradnak. 

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

A tudatos szingliség ritka, mint a FEHÉR HOLLÓ. Alig 2 százalékot tesz ki társadalmainkban azok száma, akik tudatosan választották a kötöttségektől mentes életformát. Az ő életükben fontosabb szerepe van a munkának és a fogyasztásnak, általában nagyvárosiak, és sokszor magasabban képzettek. Ám, ha megtalálnák az igazit, közülük is sokan lemondanának az „egyedülálló” státuszról. Kompromisszumokra azonban nem hajlandóak. 

A többiek olyan 30 feletti nők, akik még keresik az igazit. Ez idáig tanultak, dolgoztak, elkezdtek egy karriert (vagy simán munkába álltak, hogy „legyen majd hova visszamenni az anyasági után”). Ők azok, akik tudatosítják, hogy némi önálló egzisztenciára is szert kell tenni, mert egy férj a mai világban már nem biztosíték semmire. A házasságok fele válással végződik, a többiben is sokszor gigászi küzdelem folyik, a férfiak hamar kifarolnak a kapcsolatokból. És már a gyerek sem visszatartó erő! Ezek a lányok küszködnek, mert sokszor a közvélemény is sztereotípiákban gondolkodik róluk. Túl okosak, túl szépek: biztosan az a bajuk, hogy karrieristák, önzők, és csak magukat nézik. Pedig inkább csak hűségesek az elveikhez, hisznek az egyenrangú kapcsolatban, és elég érettek már ahhoz, hogy ne ugorjanak fejest egy egyenlőtlen viszonyba. S majd akkor szeretnének családot, ha „késznek érzik rá magukat”. 

Ellentétben anyáikkal, akik sokkal fiatalabban mentek férjhez, és a házasság számukra nagyrészt biztonságos kikötő volt. Tény, hogy régebben egy fiatal számára, ha függetlenedni akart, nemigen létezett más út, mint a házasság. Az akkori erkölcsi normák nem engedték meg, hogy „papír nélkül” együtt éljenek. Vagy ágyra járjanak, mint mostanság, mikor lassan már az alapiskolások is „egymásnál alszanak”. Lehetőség sem volt annyi, lakáshoz is csupán a házaspárok juthattak. Egyetlen sín vezetett a boldogsághoz: a családalapítás. 

 A legnagyobb gond, hogy a mai szép és okos harmincasokhoz illő harmincvalahány éves férfiak inkább sokkal fiatalabb lányt választanak. (Zoli 37 éves, jól menő vállalkozó. Végre rászánta magát a házasságra: a menyasszony 23 éves. „Ugye, őt még lehet formálni?”, kérdezem tőle mosolyogva. Rábólint: „Igen. A mai harmincasok nagyon is tudják, mit akarnak.”) A sztereotípiák ott élnek a férfiakban. Egy huszonéves tíz év múlva kívánatosabb lesz, mint egy harmincas, s ezt nyíltan kimondják. Ha meg találkoznak egy fantasztikus harmincas nővel, aki nagy hatást tesz rájuk, a gyerekkérdésnél bekeményítenek. Mert tudják, hogy ezek a nők mielőbb gyereket akarnak. Ők meg ráérnek... (Az pedig, hogy olyannal kezdjenek, akinek gyereke van, elképzelhetetlen számukra. Ha egy fiatal nőnek gyereke van, az hátráltató tényező a házasságpiacon.) 

Ez van! Mindenesetre egy harmincas szingli nőnek ugyancsak hatalmas lelkierőre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, és egészséges ösztönnel tájékozódjon ebben a dzsungelben.

–varga, nagyvendégi–

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg