A vándorló népek nem írták könyvekbe a családjuk, nemzetségük történetét, hanem az emlékezetükben őrizték meg. Egy valamirevaló családfő egészen a hetedik őséig fel tudta sorolni a felmenőit. A mi memóriánk már jobban rostál, tele van mindenfélével, amit muszáj megjegyeznünk. A hetedik ős, akit már amúgy sem ismertünk, nem fér bele. Pedig milyen érdekes ez, mert a magyar nyelv éppen addig a bizonyos hetedik ősig különbözteti meg a generációkat (a hét a népmeséinkben is varázslatos szám). Az elsők mi magunk vagyunk, a második generációban vannak a szüleink, aztán a nagyszüleink (3.), dédszüleink (4.), ükszüleink (5.), szépszüleink (6.) – és éppen a hetedik generációban találhatjuk az ősanyánkat és ősapánkat. Efelett már nincs megkülönböztető elnevezés. Mindez azért is különleges, mert a szlovák nyelv pl. a dédszülő után már csak a „praprarodič, prapraprarodič” kifejezéseket használja. Ebből kiindulva a hetedik ős számon tartása nem minden nép számára volt egyformán fontos.

Hogy hívják a nagyit?
Hát ez az! A felnőtt unokák Kovács nagyinak, vagy a kavai nagyinak, vagy a városi nagyinak, de arról sokszor fogalmuk sincs, mi is a nagymamájuk keresztneve, hát még a lánykori neve. Azt, hogy kik voltak a nagyszüleiknek a nagyszülei, legfeljebb akkor kutatják, ha valamilyen örökségre számíthatnak (néha még akkor sem). – Ez már a múlt, minek is ezzel foglalkozni? Ki tudja, mi mindennel találkozunk a keresés során: haragot tartó testvérekkel, tragikus történetekkel? Nem érdekel! Akkor már inkább megnézek egy brazil sorozatot vagy az Édes életet a tévében! 

Aki keres, talál 
Az alapiskola első történelemóráinak valamelyikén az a feladat, hogy a gyerekek készítsenek családfát. A nagyszüleit még mindenki ismeri, és a dédszülők adatait is könnyen meg lehet tudni. Négy nagyszülő és nyolc dédszülő fel is kerülhet gyorsan a családfára. Ha a dédszülők adatait pontosan ismerik, akkor egy-egy ükszülőt sem nehéz megtalálni, akik már a 19. században születtek. Nem kell levéltárakban kutatni ahhoz, hogy megtaláljuk, mikor születtek, mikor házasodtak, kik voltak a gyermekeik, és – ha több mint száz éve történt – azt is megtudhatjuk, hogy mikor (milyen betegségben) haltak meg.

Anyakönyvek az interneten
Ma már rengeteg családfakutató oldalt találhatunk az interneten, bár nagy részük fizetős. Kedvcsinálónak ezek is nyújtanak ingyenes szolgáltatásokat, legalábbis részleges betekintést az adatbázisukba. A magyar oldalak közül sok információt tartalmaz a Radix. Megmutatja, mit találunk rajta, de ha el is akarjuk olvasni, mit ír az adott személyről, az már fizetős. Van azonban egy olyan oldal (https://familysearch.org/search), amelyiken több szlovákiai anyakönyvbe is betekintést nyerhetünk. Az oldal angol nyelvű, de könnyű eligazodni rajta. Magát az anyakönyvet is megmutatja, méghozzá a megfelelő oldalon, nem kell keresgélni vagy virtuálisan lapozgatni benne. Sok esetben jól olvasható kézírással vannak bejegyezve az adatok. Persze, ahogy visszafelé megyünk az időben, latinul és németül, majd megint latinul böngészgethetjük a szövegeket a katolikus anyakönyvekben. (Ha nem értenénk a szavakat, létezik internetes fordító és kereső is, amelyek segítenek a tájékozódásban.) A református anyakönyveket magyar nyelven vezették. Az említett internetes oldalon az evangélikus egyház és a zsinagógák anyakönyvei is megtalálhatóak, Kassától Pozsonyig. (Vannak viszont olyan anyakönyvek, melyek még nem kerültek fel a netre.) 

web-bannerek-hirlevel-02_0.jpg

Hogyan kezdjünk hozzá?
Keressük meg a családban vagy a faluban azt az embert, aki még sokat tud a régiekről. Lehet, hogy fiatalabb korunkban tehernek éreztük, most azonban kincs lesz az a tudás, amit át tud nekünk adni. Ne feledjük, az emlékek megszépülhetnek, kicsit megváltozhatnak, de a nevek és történetek kutatási alapul szolgálnak. (Tapasztalatból tudom, hogy mindenről, amit mesének hittem a régiek történeteiből, bebizonyosodott, hogy valóság volt.)

Keressünk valakit a családban, aki szintén keres
Nagyon nagy feladat egy családfa elkészítése. Jó, ha van hozzá segítségünk. Ha a közelebbi családban nem találunk senkit, aki osztaná a lelkesedésünket, kutatás közben is rábukkanhatunk egy távoli (hasonló érdeklődésű) rokonra. Így tudtam én is megtalálni édesapám részben lejegyzett családfája nyomán a pontos adatokat és anyakönyveket. Igaz, szerencsém volt, mert a név, amit kutattam, nem mindennapos, és viselői közül igen kevesen magyarok. Az internetes keresővel mégis találtam egy magyar ágat, és Oszi papa segítségével fel tudtuk térképezni a csehországi patikusdinasztiát. 

Ha elveszünk az adatokban...
Ha túl sok az információ, és úgy érezzük, elveszünk az adatokban, szakemberre is bízhatjuk a kutatást. Biztosan nem lesz olcsó, de ha érdekel minket, akkor megéri. A régi világban hamis nemességet, nem létező ősöket festettek egyes családfákra. Ma már könnyen utánanézhetünk, hogy a valódi felmenőinket kutatták-e ki, valóban szakemberek-e a szakemberek.
Igazi kincskeresés ez a családfakutatás: rengeteg érdekes adatot tudunk meg őseinkről, egy-egy falu vagy város életéről, közvetve bepillantást nyerhetünk a történelembe. És ahogy mondják: a történelem az élet tanítómestere (historia est magistra vitae – hogy egy kicsit a latint is gyakoroljuk, már ha szükségünk lesz rá).

Jó tanácsok

  • Szabaduljunk meg az előítéleteinktől, mert ha szerencsések vagyunk, egészen az 1600-as évekig juthatunk a kutatásban. Szinte kizárt, hogy – bármennyire is úgy gondoljuk – ne találjunk egy-egy nem magyar nevet a felmenőink közt. 
     
  • A vallási előítéleteinket is tegyük félre, mert a távoli múltban élt őseink nem biztos, hogy mindannyian ugyanahhoz a vallási felekezethez tartoztak, mint amelyikhez mi. (Sokan konvertáltak.)
     
  • Nem azért keresünk, hogy dicsekedhessünk vele. Találhatunk jót is, rosszat is, gazdagságot és szegénységet is. Rég elfelejtett, szomorú történeteket. Ha ilyesmit találunk, próbáljunk meg tanulni belőle, de fogadjuk nyugalommal, mert az nem a mi életünk.

Siposs Ildikó

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg