Ül egy házaspár a vendéglőben. Ül, vár az ételre – és nem beszél. Nem beszél, mert nincs mit mondani egymásnak? Unják egymást? De akkor miért vannak mégis együtt?

Amikor még új a szerelem, igen sokat beszélgetünk. Akár hajnali négykor is képesek vagyunk ezeréves ovis, kisiskolás történetekkel szórakoztatni a másikat. Úgy érezzük, hogy élményeinket feltétlenül meg kell osztani a kedvessel. Azután, bizonyos idő elteltével, egyre kevesebbet beszélünk egymással. Lassan, de biztosan megunjuk egymást és a témáinkat. Kívülről nézve is olyan párrá alakulunk, amelyiknek már nincsen mondanivalója egymásnak.

Ha akármelyik idősebb házaspárt megkérdezzük arról, hogy melyik volt a legnehezebb, legkritikusabb időszak a házasságukban, először azt a választ kapjuk, hogy a harminctól negyvenig tartó évek, mert akkor volt a legtöbb gondjuk (lakást szerezni, a gyerekeket kiiskoláztatni, tisztességben felnevelni). Majd elgondolkodnak, és azt mondják: mégsem ez volt a legrosszabb. Mert akkor, amikor a gyerekek kirepültek, és ők kettesben maradtak a közös fészekben, amellett minden nehézség eltörpült. Mert a lelki teher jobban tud nyomni, mint bármilyen anyagi nehézség. Az élet viharában megedzett szövetségüket, bizony – ekkor legalábbis így érezték! – kikezdte az idő vasfoga. Nem tudtak mit kezdeni egymással és az új helyzettel. Elfelejtettek férjként és feleségként funkcionálni! Amikor néhány év leforgása alatt gyermekeik önálló életet kezdtek, és nem kellett többé töprengeni az ő problémáikon, nos, akkor kiderült, hogy az eltelt évtizedekben szinte más sem volt az életük, mint a rohanás – és a logisztika. A család életét szervezték gőzerővel nap mint nap, közben elfelejtették a maguk életét élni, a maguk örömeit hajszolni. A virág pedig, ha nem öntözik, elhullajtja leveleit. A hirtelen jött nagy csenddel nem tudnak mit kezdeni. Szó sincs róla, hogy a gyerekeik összevesztek volna egymással vagy velük, de a napi kapcsolat egymással – úgy, ahogy eddig volt – megszűnt. Problémáikat – felnőtt ember módjára – önállóan oldják meg, nem számolnak be minden apró kis történésről, és csak kivételesen fontos dolgokban kérnek tanácsot. Az unokáról mint vezető témáról pedig nem lehet „kérődzeni” órákon keresztül, mert még nem érkezett meg: a fiatalok ma már később vállalnak gyereket. Véget érnek hát az éjszakába nyúló megbeszélések. Apa és Anya pedig rádöbben, hogy nekik már nincs is közös témájuk, mert az egyetlen „biztos” témáról, a gyerekekről nem érkezik naponta friss infó! Nincs mese: ha nem akarják, hogy végleg zátonyra fusson a házasságuk, újra meg kell találni az utat egymás felé. Közös élményeket és közös témákat kell keresni. Ha egy házasság igazán jól működött két-három évtizeden keresztül, akkor ez nem jelenthet akkora gondot. Bár talán ez sem igaz. Mert ha eddig nem találtak egy kis időt magukra, egy közös programra, mert az lesz az igazán jó kapaszkodó, ezután ezerszer nehezebb lesz! 

Hogy ez az ember mennyire más lett!
– Kihez mentem feleségül? – kérdezheti a feleség. – Ki ez a nő mellettem? – folytathatja a férj. Két idegen fekszik egymás mellett. Az természetes, hogy életünk során változunk, na de ez a változás nem biztos, hogy jót tesz a házasságunknak. Mert nem biztos, hogy a párocska egy irányba változik. A végén nem ismerünk egymásra, nem értjük, mi közünk ehhez az idegen emberhez... Zsuzsáék nagyon nehezen élték meg a gyerekeik elköltözését. A férj viselkedése 180 fokos fordulatot vett. Az egész úgy kezdődött, hogy egyik napról a másikra leszokott a dohányzásról. Ez jó dolog lett volna, aminek örülni kell, ha a cigarettával együtt el nem füstölt volna Sanyi humorérzéke is... Azelőtt mindenen tudtak nevetni, még Sanyi volt az, aki ezt a fajta, csipkelődős humort megismertette Zsuzsával. Most meg? Mindenen megsértődik, mindent túlreagál, akárcsak egy hisztis nő. Ráadásul az étrendjét is teljesen megváltoztatta: ő, aki híres gurman volt, imádta a jó ételeket, most kizárólag zöldet rág – és sportol. Az átállás végleges, a férj új érzékenysége közel sem szalmaláng, mert szigorúan kitart új elvei mellett. Legújabb vesszőparipája a kontrollkényszer: az élelmiszerek összetételét ellenőrzi kényszeresen, s ezzel az őrületbe kergeti Zsuzsát. Inkább elbújik előle olvasni, vagy csetel a barátnőivel. (Mindez homlokegyenest ellenkezik azzal, amit hasonló esetben egy párkapcsolati pszichológus ajánlana, de Zsuzsa csak így tudja kiengedni a gőzt: elviselni új, idegen életét.) Az pedig már mindennek a teteje, hogy a megváltozott férj állandóan Zsuzsát kritizálja, kipécézi elhízott testét, tévézési szokásait, és begyöpösödött ismerőseit szidja. Jelenleg ott tartanak, hogy még szexelnek, és néhanapján azért még tudnak beszélgetni, de hét napból hatot végigveszekednek. Ezért már okosabb hallgatni. Igaz, ez nem békés hallgatás, hanem olyan, amikor mindenki külön-külön hallgat, és ez nem sok jót ígér. Idő kérdése, mikor tűnik fel a férj életében az igazi nő, akivel együtt sportolhat, fogyózhat... 

A jó csend
A közös, a megértő hallgatás, a felesleges beszédet elkerülő hallgatás jó dolog is lehet. (A beszédes fél kicsit feszenghet ugyan, de ha kibírja, rájön a békés hallgatás ízére.) Mert ha az a másik olvas vagy pihen, vagy éppen csak mélázna kicsit, nem biztos, hogy banális történetekkel kellene őt bombázni. (A történet nem fut el, a megfelelő pillanatban mosolyt is csalhat a hallgató arcára.) A közös hallgatásra leginkább a horgászás adhat módot. Mónika éppen ezt szereti a legjobban. Ő nem horgászik, csak pihen, olvasgat a természetben. A férje pedig még hálás is neki, hogy elkíséri, hogy ilyenkor is együtt vannak... A csend köztük pedig természetes: a halakat elriasztja a hangos beszéd. És hogy Mónika miért szereti ezt a nem éppen ingergazdag szórakozást? Rájött, ha otthon marad, úgysem csinál semmi értelmeset, legfeljebb unalmában takarít, és esze ágában sincs pihenni, míg a természet lágy ölén, a neszező csendben kapásra váró férj oldalán kikapcsolódhat. Közös élményeket gyűjtenek, majd a megfogott halat együtt megsütik, a csöndet pedig kibeszélik. Ez az igazi összetartozás élménye!

A rossz csend
A vihar előtti csend vagy az érdektelenség csendje. Amikor már tényleg nincs miről beszélni. Egészen fiatal pároknál is felüti a fejét, és a legjobb, ha komolyan vesszük a figyelmeztetést. Mondjuk, ha a „Van itthon bor? Megihatnánk egy pohárral.“ felvetésre foghegyről a „Mit tudom én, nézd meg!” a válasz. A kedves garantáltan nem szeretné kinyitni az üveget és velünk együtt elfogyasztani a pohárka italt. Ebből nem lesz esküvő. 

Egyébiránt a pszichológusok szerint a számítógép az oka mindennek, merthogy tönkreteszi a kommunikációt. Nem értek ezzel egyet, mert éppen az ellenkezőjéről van tapasztalatom. A férjem is számítógéppel dolgozik, és a cikkeket gépen írom, miközben gond nélkül tudunk üzeneteket küldeni egymásnak, amivel megoldjuk a napi teendőket vagy felmerülő problémákat, de gyorsan átszervezhetjük a hétvégi programot is. Ráadásul a gépen ott vannak azok a kis hangulatjelek: egy mosoly, egy szívecske elküldésével csakis erősíteni tudjuk a kapcsolatot.

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

A romantika csapdái
Amikor a csend annyira besűrűsödik, hogy már-már kézzelfoghatóvá válik, akkor nagy a baj, mert ez a vihar előtti csend, és a vihar bizonyára éppen kitörni készül. Hatalmas veszekedéseket szül. Ezeknek – a pszichológusok szerint – nincs igazi gyökerük, mert magából az unalomból születnek. (Ilyenkor az ember – ahogy mondják: kínjában, jó dolgában – nem tud mit csinálni, hát mindenbe beleköt.) Tipikusan a közös pihenések, nyaralások alkalmával fordulnak elő a leggyakrabban. Amikor csupa jóindulatból szabadulni szeretnénk a napi sztereotípiáktól, és kikapcsolódni valami szép helyen. A romantika nem segít a válságon, csak elmélyíti azt, mert erős kontrasztot mutat a régi énünkkel: régen tudtunk romantikus kettesben andalogni, ma már tele vagyunk tüskékkel, nem tudunk megnyílni. Ha egy ismeretlen kisvárosban bolyongunk, mert nem találjuk az utat, és a házasságunk még jól funkcionál, semmi gond nem lesz. Nem veszekszünk szüntelen, nem hibáztatjuk a másikat a feleslegesen megtett kilométerek miatt, inkább keresünk egy kisvendéglőt, ahol megpihenünk, megkóstolunk valami finomságot, és útbaigazítást kérünk. Egy közös szép emléket viszünk a batyunkban tovább. Ugyanez egy diszfunkcionális (nem működő) házasságban lavinát indíthat el, minden felesleges lépés okot ad a veszekedésre, elégedetlenkedésre. Elronthatja az egész nyaralást: az ég nem lesz elég kék, a tenger elég sós, a nyaralás meg egyenesen pocsék. A romantika a szívekben lakik, nem a naplementében. Az elfásult érzelmek felturbózását apró gesztusokkal kell elkezdeni. Néha egy jó film, séta vagy kávézás is csodákat tud művelni. De csak akkor, ha a parázs alatt még ott izzik a szikra.

Gyertyafényes horror
A gyertyafényes vacsora csak a kisebb defektusokkal küszködő házasságokon segít. Ha a párok már semmiben nem egyeznek, „horrorisztikus” veszekedésbe torkollhat. Aranyszabály: ha nincs mondanivalónk, akkor nem szükséges mindenáron beszélni. Nem szabad ajtóstul rontani a házba! Ha az eresztékek meglazultak, próbáljuk meg először kitámasztani és megerősíteni a falakat. A közös vacsora nem rossz ötlet, de ne legyenek elvárásaink. A drága romantikus étteremben éppúgy „kidőlhet a bili“, mint odahaza, csak ott közönség is lesz hozzá. A vacsora előtti mozizás azért jó ötlet (lehetőleg olyan filmet nézzünk meg, amelyik mindkettőnknek tetszik), mert ha másról nem, legalább a filmről meg a szereplőkről tudunk majd beszélni az étteremben. (Az már régen rossz, ha ezen is hajba kapunk.) A vacsorát természetesen jobb „kiszervezni”, nem odahaza elkölteni, mert a szokás nagy úr, és hamar a tévé előtt találjuk magunkat, anélkül, hogy bármit is megtárgyaltunk volna. Ha van olyan hely, amelyik mindkettőnknek kedves, oda is el lehet látogatni. (Már ha nem túl megterhelő: ha nincs a világ másik felén vagy egy magas hegy csúcsán.) Út közben csakis pozitív témákról beszélgessünk, mint például a gyerekeink sikerei, a saját sikereink, a közös élmények, amelyek jó érzéssel töltenek el mindkettőnket, vagy vicces történetek a fura fazonokról (bár ez utóbbi nem szép dolog, de a káröröm is öröm, csak silányabb formában, és a cél egyébként is szentesíti az eszközt). Politikáról csak akkor beszéljünk, ha ezen nem szoktunk veszekedni. A kirándulás csúcspontja mindenképpen az étterem, ahol finom ételt és italt szolgálnak fel. Ezt jó előre ellenőrizni, mert egy pocsék vacsora pontot tehet az i-re. A csúcspontból végpont lesz: ezzel érhet véget egy már semmire sem való, senkinek sem jó házasság.

Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg