Amerikában egy idős házaspár jelenik meg a válóperes bíró előtt. „El akarunk válni.”
„Hány évesek?”
„Kilencven.”
„Hogyhogy ilyen későn?”
„Méghogy későn. Ötven éve utáljuk egymást.”
„És miért nem váltak el korábban?”
„Nem akartuk megrémíteni a gyerekeinket. Megvártuk, míg valamennyien meghalnak.”
Steinmannék Londonban élnek. Steinmann úr a háború előtti Németországból menekült Angliába, a feleség londoni. Steinmann úr még hetvenéves korában is a zsinagóga zenekarában játszott, ő szólaltatta meg a sófárt, ezt a kosszarvból készült ősi héber hangszert. Steinmannék minden sábeszkor szorgalmasan jártak templomba. Kézen fogva mentek az utcán, mosolyogtak egymásra, megdicsérték egymást, vidám és felemelő történetkéket meséltek egymásnak. Mindig végighallgatták, amit a másik mond, mindig hagyták, hogy a másik végigmondja a mondókáját. Gyakran nevettek, gyakran megérintették, megsimogatták és szégyenkezés nélkül megcsókolták egymást. A több mint negyvenéves házasságuk alatt átvették egymás szokásait, hanghordozását, hangsúlyait, mozdulatait, még az arckifejezésük is egyforma volt. Mindig jókedvűek, kedvesek, szívélyesek voltak, mindenki szerette őket, mindenki irigyelte őket.
Jó tanács férfiaknak
Egy bölcs ember azt mondta: „Ahhoz, hogy a férfi szerelmi élete boldog legyen, mindig olyan nővel kellene ágyba mennie, akit szívesen elvenne feleségül.” De a férfiak nagy része nem ezt teszi: mindenfajta nővel ágyba megy. S amikor megnősülnek, a második év végén bekövetkezik a krízis. Addigra felszáll a rózsaszín köd, és felszínre törnek az eltérő vágyak és célok, és sem az egyik, sem a másik fél nem hajlandó engedni. Az a pár, amelyik átvészeli ezt a második évet, sok esetben még jó húsz évig együtt marad. Ezért a második év végén tanácsos mérleget készíteni. A válás két év után kevésbé fáj, mint húsz év házasság után – és húsz év alatt nem szerzünk más tapasztalatot, csak annyit, hogy ez a húsz év bizony nem érte meg.
Sok nő olyan férfival is összeköti az életét, akivel sose kötné össze, ha választhatna. Mégis mellette marad a legnehezebb években is. Úgy gondolja, a házasság még mindig jobb, mint a magány.
Steinmann-né mondja: „A házasságunk nem véletlenül boldog. Rengeteg munka van benne. Ma pedig már visz a tehetetlenségi erő” – teszi hozzá nevetve. Hallgassuk hát meg az egy életre szóló házasság receptjét, amelyet Steinmann-né talált ki. Olyan egyszerű és praktikus ez a recept, hogy egy férfinak eszébe sem jutna. Egy rövidke szó a megoldás, amelyet mindig kimondtak, ha veszélyes helyzet állt elő (elfojtott elégedetlenség, gorombaság, harag, sértődés, kicsinyesség vagy más konfliktus miatt). Ez a kis szó a „tachlesz”, ami héberül annyit jelent: cél, eredmény. Steinmannék nézeteltéréseiben ezt jelentette: „Mi miatt is veszekszünk? Mit hányunk egymás szemére? Milyen célt követünk ezzel a szóváltással? Milyen eredményre számítasz? Mit akarsz elérni?” Ez a kis szó megállította a veszekedést, és gondolkodásra késztette őket. El akarunk válni? Vagy kellemesen akarunk élni? Egész életünkben veszekedni akarunk? Mit kell tennünk, hogy ezt elkerüljük?
Steinmannék gondolkodtak – és a kellemes életet választották. Minden veszekedés után listát készítettek, összeírták azokat a gyakorlati lépéseket, amelyek arra irányultak, hogy továbbra is kellemesen éljenek együtt. Sikerült nekik: békességben megérték a nyolcvanadik életévüket, és amikor az egyikük meghalt, még abban az évben követte őt a másik is.
–varga–
