Egyetemista koromban ismertem meg a férjemet. Először lediplomáztunk, aztán nekifogtunk karriert építeni. Bejött az élet, ahogy mondják: szép lakás, cégkocsi, sízés az Alpokban, évente kétszer nyaralás a tengernél. De egyre inkább éreztük, hogy hiányzik valami, valaki az életünkből. 8 évnyi házasság után vágtunk bele a babaprojektbe. Hiába próbálkoztunk, a várt bébi csak nem jött össze. A legmodernebb klinikákra mentünk, nem találtak semmilyen szervi okot arra, hogy miért nem esek teherbe. Alávetettem magam a vizsgálatoknak, telepumpáltak hormonokkal, de minden hiába volt. A férjemmel közösen nem és nem lehetett gyermekünk. Ezt a terhet pedig a házasságunk nem bírta elviselni. Egymást hibáztattuk, martuk, mint a kutyák, végül 6 évnyi küzdelem után elváltunk. Azt gondoltam, az én életemnek ezen a ponton vége van. Aztán egy céges rendezvényen mégis rám talált a szerelem. Szenvedélyes volt a kapcsolat, és mint utóbb kiderült, elég rövid is. Eszembe se jutott, hogy akár teherbe is eshetnék, így a védekezésre nem fordítottunk gondot. Mikor kiderült, hogy áldott állapotba kerültem, repülni tudtam volna. Repülés helyett viszont zuhanni kényszerültem: az apa ugyanis hallani sem akart többé sem rólam, sem a gyermekéről. Mindenáron az abortuszra akart rábeszélni, de én hajthatatlan voltam. Olyan sokat küzdöttem azért, hogy egy élet megfoganhasson bennem, és most dobjam el? Nem, ezzel sehogy se tudtam volna kibékülni. Belevágtam hát az anyaságba egyedül. Ahogy egyre nőtt a pocakom, úgy lettem viszont egyre bizonytalanabb. És ekkor összefutottam a volt férjemmel. Máig sem tudom, hogyan, de hosszú idő után akkor végre normálisan tudtunk beszélni egymással. Barátokként búcsúztunk a találkozó után. Felajánlotta, hogy ha szükségem lesz rá, bátran hívhatom. Komplikációk miatt a terhességem utolsó idejét kórházban töltöttem. A kislányom úgy döntött, a vártnál korábban érkezik, éppen december 24-én. Nem tudtam kinek szólni, hát az exemet hívtam. És ő jött. Velem volt, gondoskodott rólam, és a végén könnybe lábadt szemmel tartotta a maszatos gyermeket a kezében. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
V.

Ked­ves Ol­va­só­ink!

To­vább­ra is vár­juk le­ve­le­i­ket! Amennyi­ben sze­ret­nék ve­lünk és ol­va­só­ink­kal meg­osz­ta­ni örö­mü­ket, bá­na­tu­kat, prob­lé­má­i­kat, szí­ve­sen ál­lunk az önök ren­del­ke­zé­sé­re: akár név­te­le­nül vagy ál­né­ven is ír­hat­nak. Ímélcímünk: ujno [at] ujno.sk. Kér­jük, az ímél tárgya „Le­vél­ti­tok“ legyen!

 

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg