Tisztelt Szerkesztőség!

Nem szokásom segélykérő leveleket írogatni, de már tényleg nem tudom, hogy tudnék a páromnak segíteni. Ami az utóbbi időben a munkahelyén történik vele, az egyszerre dühít és elkeserít.

leveltitok-sarga.jpg

A párom jó ideig otthon volt a gyerekekkel, és nagy volt az öröm, mikor pár éve sikerült helyben munkát kapnia egy könyvelőirodában. Nagy elánnal, boldogan lépett munkába. Egy ideig – néhány apró nézeteltérést leszámítva – minden rendben volt, a gondok úgy másfél évvel ezelőtt kezdődtek. A főnöke ugyanis teljesen rászállt. Minden mozdulatában a hibát keresi, kiforgatja a szavait, megalázza őt a kliensek előtt. A főnöknő szerint a munkatársai mind tökéletesek, de a feleségem munkája megbízhatatlan, megengedhetetlen hibákat vét.

Ennek ellenére mégis sokszor bízza meg őt nehéz esetekkel – szinte keresi a lehetőséget, hogy bizonyíthassa számára azt, hogy alkalmatlan a feladatra. Egy-egy ilyen kitörés után egy darabig aztán úgy viselkedik, mintha a legjobb barátnők volnának.

A páromat többször biztattam már a felmondásra, ő azonban hajthatatlan. Azzal védekezik, hogy a munkahelye helyben van, fix a munkaidő – ilyet még egyszer nem talál a kisvárosban, ahol élünk. Ha pedig utaznia kell, nem jut majd ideje a gyerekekre meg a tanulmányaira sem. Ugyanis két éve a főnöke kérésére beiratkozott az egyetemre. Nagyon féltem őt, hiszen látom, hogy nap mint nap  gyomorideggel megy munkába.

hirlevel_web_banner_2_287.jpg

Ideges, tele van szorongással, félelmekkel, és ez már az otthoni viselkedésén is meglátszik. Kevesebb a türelme hozzám és a gyerekekhez is – bármi van, rögtön robban. Utálom ezt a helyzetet, és azt, hogy nem tudok rajta segíteni. Legszívesebben bemennék, és a kedves főnökasszony lestrapált fejére borítanám az asztalt... Oké, tudom, hogy ezt nem lehet, de akkor mi a fenét csináljak?

Péter