Tisztelt Szerkesztőség!

Már többször olvastam a lapjukban olyan hölgyekről, akik az életükről meséltek Önöknek. Gondoltam, megosztom Önökkel a saját történetemet. A kislányom 7 hónapra született, az is kész csoda volt, hogy életben maradt. Azt jósolták nekem, hogy soha nem fog tudni járni, sem beszélni, s valószínűleg nagyon hamar el is veszítem őt. Mindenki arról próbált meggyőzni, hogy adjam őt intézetbe, és kezdjek új életet. Az apja már akkor elhagyott, mikor kiderült, hogy terhes vagyok. A szüleim is azt mondták, hazamehetek, de csak nélküle. Én azonban foggal-körömmel harcoltam a kislányomért, és azért, hogy bebizonyítsam, egyedül is lehet beteg gyermeket nevelni. Tornáztattam, masszíroztam, míg végül talpra állt. Segítséggel ugyan, de képes járni is. Beszélni is megtanítottam. Bizony sokat sírtam, sírtunk mindketten, de mindig erőt adott egymás közelsége. Legalább nélkülöznünk nem kellett soha, mivel nyelvtanárként az otthonunkban is dolgozni tudtam. Kettesben éltük le életünket, soha nem is gondoltam arra, hogy egy harmadik ember is megérthetné a mi kis világunkat. Azt a világot, ahol minden egyes sikeresen megmászott lépcsőfokért keményen kell harcolni, és ahol minden hang és szó kihívást jelent. Én arra tettem fel az életemet, hogy a kislányomról gondoskodjak, és minden erőmmel segítsek neki. Rengeteg szeretetet kaptam tőle, és soha egy pillanatig sem bántam meg, hogy őt választottam. De elfáradtam. Idén leszek 80 éves. Egyre többet gondolkodom azon, hogy mi lesz majd az én kislányommal, ha én már nem leszek. Hiszen mindenben rám szorul, nélkülem sem öltözködni, sem enni nem tud. Ráadásul egyre többféle pluszbetegséggel is küzd. Mindig csak mi ketten voltunk egymásnak, és nincs senkim, akire bízhatnám őt. Vajon mi várna rá egy otthonban? Képes lenne-e alkalmazkodni az idegen környezethez, a megváltozott körülményekhez? Minél többet gondolkodom ezen, annál biztosabb vagyok a válaszban. Ezért mindennap azért imádkozom, hogy a jóisten őt vegye először magához.
V.

Ked­ves Ol­va­só­ink!

To­vább­ra is vár­juk le­ve­le­i­ket! Amennyi­ben sze­ret­nék ve­lünk és ol­va­só­ink­kal meg­osz­ta­ni örö­mü­ket, bá­na­tu­kat, prob­lé­má­i­kat, szí­ve­sen ál­lunk az önök ren­del­ke­zé­sé­re: akár név­te­le­nül vagy ál­né­ven is ír­hat­nak. Ímélcímünk: ujno [at] ujno.sk. Kér­jük, az ímél tárgya „Le­vél­ti­tok“ legyen!