Tisztelt Szerkesztőség!

Havi rendszerességgel olvasom az Önök lapját, és sokszor érzem úgy, hogy a férfi szempontja kimarad az írásokból. Általában a férfit állítják be a rossznak. Ő az, aki nem tudja, mit akar, aki idegesítő, aki szeretőt tart, vagy nem tudja elkötelezni magát. De higgyék el, nekünk sem egyszerű!

Én legalábbis férfiként ugyanezekkel a problémákkal a nőknél is szembetaláltam magam. A harmincas éveim közepén járok, és nem szégyellem, de keresem az igazit. Több hosszabb kapcsolatom volt már, és biztos vagyok benne, hogy én is sokat tettem azért, hogy ezek tönkrementek. Két évvel ezelőtt ért véget egy hat évig tartó kapcsolatom, azt gondolom, mindkettőnk hibájából. Mindkettőnknek jó volt otthon, a szülőkkel élni, és csak hétvégente láttuk egymást. Nem volt időnk arra, hogy kipróbáljuk az igazi együttélést, mindkettőnknek fontosabb volt a szülők által nyújtott kényelem. A szakítás után éreztem úgy, hogy lépnem kell, ezért elköltöztem a szüleimtől. Most már egyedül élek, egyedül gondoskodom magamról. Azt gondoltam, ez imponálni fog a nőknek, de egyelőre nem jártam sikerrel. Találkozgattam hölgyekkel, volt egy-két randink, de semmi több. Egy elvált, korombéli hölgy volt, akit a kislányával együtt nagyon megkedveltem. Úgy éreztem, vele el tudnám képzelni a közös életet. Nem volt köztünk testi kapcsolat, egyikünk sem erőltette a másikat. Aztán az egyik nap bejelentette, hogy randira megy. Én pedig ott álltam, mint akit leforráztak. Rákérdeztem, hogy akkor kettőnkkel mi van, de nem tudott választ adni. Így azóta nem kerestem.

Valahogy azt érzem, hogy a nők sem tudják, mit akarnak. Sok csalódás, sok esetben válás után is, még mindig álomvilágban élnek. Várják a romantikus szőke herceget a tömött bukszájával. Nem az a jó, aki odafigyel rájuk, aki hűséges. Aki megpróbál segíteni nekik, ha kell, hozza-viszi őket, és elfogadná a gyermeküket is. Inkább az, aki nagy szavakat puffogtat, aztán pofára ejti őket.

Péter
 

Ked­ves Ol­va­só­ink!

To­vább­ra is vár­juk le­ve­le­i­ket! Amennyi­ben sze­ret­nék ve­lünk és ol­va­só­ink­kal meg­osz­ta­ni örö­mü­ket, bá­na­tu­kat, prob­lé­má­i­kat, szí­ve­sen ál­lunk az önök ren­del­ke­zé­sé­re: akár név­te­le­nül vagy ál­né­ven is ír­hat­nak. Ímélcímünk: ujno [at] ujno.sk. Kér­jük, az ímél tárgya „Le­vél­ti­tok“ legyen!