Tisztelt Szerkesztőség!
30 évnyi házasság után döbbentem rá, hogy nem is ismerem a férjemet. Fiatalon házasodtunk össze, és gyors egymásutánban négy gyerekünk született. Két évvel ezelőtt a legkisebb is elköltözött otthonról. Úgy vártam ezt a pillanatot, mert azt gondoltam, végre felszabadulunk, a magunk urai leszünk, és ez jó hatással lesz majd mindkettőnkre. Ehelyett azzal szembesültem, hogy az eddigi éveket nem egymással, csak egymás mellett töltöttük. Azt gondoltam, milyen jó lesz majd együtt kimozdulni: moziba, színházba járni vagy kirándulgatni. A férjem viszont nem akar, legfeljebb a kocsmába megy. Oda is csak néha-néha, és akkor is csak üdítőre. Ha nagy nehezen ki is mozdítom őt valahova, látom rajta, hogy rosszul érzi magát, és ezzel az én kedvemet is elveszi. Kértem őt, mondja meg, mit szeretne csinálni, de a válasza csak ennyi volt: ő jól érzi magát otthon. Én viszont sokszor nagyon nem. Abban a faluban dolgozom, ahol élünk, és bizony jólesne világot látni. A faluban viszont szinte semmilyen lehetőség nem akad a kimozdulásra. A kocsmába mégse ülhetek be!
A férjemmel beszélgetni se tudok. Ő magától nem mond semmit, és ha kérdezem, egyszavas válaszokat ad. A háztartásról meg a gyerekekről lehet vele ugyan beszélgetni, ennél viszont többet szeretnék. A múltkor nagy nehezen elmentünk vacsorázni, és ő egész este csak ült az asztalnál némán. Eleinte próbáltam kérdezgetni, de értelmetlen volt. Aztán inkább abbahagytam, és azon kezdtem gondolkodni, vajon mindig is ilyen volt a férjem, csak én nem vettem észre, mert folyton a gyerekekkel voltam elfoglalva. És ez most már mindig így lesz? Életünk végéig? (Még az 50-et se töltöttük be!) Hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz? Egy kis életet vinni a kapcsolatunkba.
Sz.
Kedves Olvasóink!
Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Ímélcímünk: ujno [at] ujno.sk. Kérjük, az ímél tárgya „Levéltitok“ legyen!
