Álom és valóság. Jó jegyek, érettségi, híres egyetem, biztos hely egy jól fizető multinál... Előre elterveztük a gyerek jövőjét – és ez a semmirekellő ötösöket hoz haza. Lehet, hogy csak fütyül az iskolára, de az sem kizárt, hogy nem megy neki, és sohase lesz belőle osztályelső.

Igaz is: nekünk milyen volt a bizonyítványunk? Eminensek voltunk?

kolkok_cimlap.png

 

Lucának az alapiskolában tiszta egyese volt, pedig nem is igyekezett. A gimnáziumban csak az érettségi hetében sikerült legyőznie a „kétoldali tanulási undorát”, és lelkiismeretesen felkészült a vizsgára. De addig! Közepes diáknak számított, aki sose fogja megérteni, hogyan működik egy atomerőmű (hogy a szinuszról és a koszinuszról ne is beszéljünk!). Azt tartották róla, hogy nem tudja, hogyan kell tanulni, és nem is akarja tudni. Az osztályfőnöke nem nagyon bízott benne, hogy felveszik valahová, abban meg egyáltalán nem, hogy megállná a helyét. Erre elsőre felvették a közgázra, ahová csak minden huszadik jelentkező jutott be. A Harvardra talán nem jutott volna be, de ilyen tervei Lucának sem voltak. Ja, és az egyetem után azonnal gőzerővel dolgozni kezdett.

Közepes bizonyítvánnyal az orvosi egyetemen

Az előző történet happy enddel végződött. Kellemes meglepetés a szülők számára, akik attól tartottak, hogy egy semmirekellőt neveltek fel, aki csak teng-leng a középiskolában, magasról tesz a világra, és a szülői intelmek egyik fülén be, a másikon ki. Pedig nem minden rozsda, ami nem fénylik (hogy elferdítsük az ismert mondást!).

A gyereknek benő a feje lágya, s idővel a rosszabb tanulók is kitűnőre vizsgázhatnak. Kinyílik a szemük a világra és annak csodáira, s elkezdenek tanulni, hajtani. Gondoljunk csak Albert Einsteinre, aki rendszeresen ötösöket vitt haza, és eltanácsolták az iskolából.

Margó története az övéhez hasonlít. Az anyja nyomására összeszedte magát, és bejutott egy elit nyolcéves gimnáziumba, de ott már nemigen tündökölt. Az érettségi évében azonban kedvet kapott az orvosi egyetemhez (megtetszett neki az „életmentő” orvos ideája), és pótolt mindent, amit addig ellazsált. Be is jutott az orvosi karra, és azóta példásan látogatja az előadásokat. Minden jel arra mutat, hogy egyszer csak orvos lesz belőle. Margó esetéből két tanulság szűrhető le. Az egyik az, hogy bizonyos életkorban szabad kezet kell adni a gyerekeknek, és bízni kell bennük. A tizenhat-tizenhét éves fiatal már maga felelős a jegyeiért, és ha rendesen jár iskolába, és nem kívánja szüleitől, hogy nézzék el neki a mulasztásokat és a bukást, a szülőnek nemigen kéne közbeavatkozni.

A másik tanulság: nem minden gyerek született tanulásra, még akkor sem, ha mind a két szülő diplomás. Margó öccse például már alapiskolás korában is többet járt az iskola mellé, mint iskolába, és amikor elérte a serdülőkort, a szülők rádöbbentek: már akkor is elégedettek lehetnek, ha egyáltalán befejez valamilyen iskolát. Gimnáziumba be se jutott, a szakközépből eltanácsolták, a tanonciskolát maga hagyta ott, mert nem érdekelte. A tanácstalan szülők végül elküldték a munkaügyi hivatalba, hogy bejelentett munkanélküli legyen. A fiú ma tizenkilenc éves, biztosítási ügynök lett belőle, és azt tervezi, hogy távúton leteszi az érettségit. Kicsit megtapogatta az élet sötétebbik oldalát, mert azért a vesztesek oldalán állni (s munkanélkülinek lenni) nem volt éppen méznyalás, és elkezdett küzdeni a jövőjéért.

hirlevel_web_banner_1_132.jpg

A jó tanulóknak nincs jövőjük?

Nem könnyű következetes szülőnek lenni. Jó adag bátorságra van szükség hozzá, és a „hagyjuk egyelőre a gyerekre” módszer kisebb gyerekeknél még nem is alkalmazható. Sőt, lehet, hogy azoknak van igazuk, akik erre a megoldásra azt mondják: kényelmes volt a szülő, a gyerek azért lustult el! A gyerek rossz tanulmányi eredményei esetében egészen más megoldást is lehet választani: a drákói szigort, a tiltásokat és büntetéseket. Csak az a baj, hogy előre sose lehet tudni, hogyan fog reagálni a gyerek. Elbírja-e a kegyetlen bánásmódot, nem roppan-e össze, vagy nem makacsolja-e meg magát, és gerillaharcot hirdet. Nem egy olyan esetről tudunk, hogy tizenhét éves gyerekek – főleg lányok – egyszerűen fogják magukat, elköltöznek a pasijukhoz, kimaradnak az iskolából, és a szülőnek még a címüket sem hagyják meg.

A pszichológusok szerint a szülői szeretetet nem szabad az iskolai jegyekkel mérni. Emlékezzünk csak, mennyire örültünk, amikor pici bébink kimondta az első szavakat, megtette az első lépéseket, és hogyan nézünk most rá?

A „nem tanulásra beállított” gyerekek nehéz helyzetben vannak, mert nem tudják mivel bizonyítani, hogy hálásak a szüleiknek és a tanítóiknak. És igenis ők is igyekeznek kiérdemelni a felnőttek figyelmét, felkelteni érdeklődésüket! Ezért rosszalkodnak, provokálnak, mert nekik is szükségük van a figyelemre, érdeklődésre, mint minden gyereknek. És bár egy tizenhárom éves iskolakerülő esetében nehéz a szülő helyzete, mégis próbáljunk találni valamit, amiért megdicsérhetjük a gyereket, legyen az a paradicsom bekapálása vagy mosogatás.

A rossz vagy hullámzó előmenetel sem jelent mindig rosszat. Főleg a fiúk teljesítenek egyenetlenül a serdülőkorban, ami az alapiskolában egy vagy két fokozattal rosszabb jegyeket jelent: egyesből lehet kettes vagy hármas, a nyolcéves gimnáziumban még négyes is. De az is előfordul, hogy feljavulnak, mert találtak valamit, ami érdekli őket. Lehet, hogy az alsóbb osztályokban nem brillíroznak, de később mindent behoznak, amikor pontosan azt tanulják, ami érdekli őket. Paradox módon az életben sikeresebbek lehetnek, mint az eminens tanulók, akik semmi iránt nem érdeklődnek különösebben, nem válogatnak, mindent bevágnak, és felnőttkorukban is azzal foglalkoznak, ami éppen a szemük elé kerül.

 

kolkok_1.png

A papa menedzser, a gyerek pincér – a szülő meg retteg?

Ez a félelem érthető: minden szülő retteg attól, hogy gyereke lecsúszik, vagyis a család megáll a társadalmi mobilitásban, magyarán: a gyerek nem viszi sokra, „kevesebb lesz”, mint a szülei. Tulajdonképpen mitől félünk? Hogy a baráti körünk elítél bennünket? Hogy a szakmunkásképzőbe járni szégyen? Vagy talán attól, hogy a gyerek nem talál majd olyan munkát, amiből el tudja tartani magát és családját? Esetleg majd nem tudja kipótolni belőle szülei nyugdíját? Ilyen helyzet akkor is előállhat, ha a gyerek leérettségizik, vagy elvégzi az egyetemet. Erről a humán végzettségű egyetemisták sokat tudnának mesélni. Lehet, hogy egy szakmunkásképzői bizonyítvánnyal jobban boldogul a gyerek – legtöbb ilyen egyébként is módot nyújt az érettségire. S akinek jó szakmája van, az bárhol és bármikor megél belőle. (A jó mesterember egyre ritkább kincs, míg menedzserekkel és jogászokkal Dunát lehet rekeszteni. Régen a rossz tanulók mentek szakácsnak, míg ma a világ gazdagabbik felén a jó szakácsok nagyobb sztárok, mint a színészek.)

Az igazat megvallva, többet ér egy tisztességes szakmunkásképzős érettségi, mint egy színvonaltalan középiskoláé, ahol semmi érdemlegeset nem tanult meg a gyerek. Persze érdemes jó nevű szakiskolát keresni, amely garantálni tudja, hogy végzés után a gyerek el tud helyezkedni. A jó szakmunkás mindig és mindenhol többet keres, mint egy irodista. Mindezek ellenére nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a legtöbb szülő a gimnáziumot és az egyetemet tartja a legjobb megoldásnak. Nelli a saját példáját hozta fel: „Én is így gondolkodtam, és nyolcéves gimnáziumba írattam a fiamat. Sajnos nem tetszett neki az iskola, nem szeretett oda járni. Bár nem bukott meg egyszer sem, de már másodiktól rossz jegyeket kapott magaviseletből. A negyedik év után átlépett egy hoteliskolába, második éve jár oda, nagyon elégedett, és már most azt tervezgeti, hogy egyszer nyit egy saját vendéglőt. Az igazat megvallva, ez már most biztosabb jövőnek látszik, mint az, amit én elképzeltem a számára. Persze nem volt egyszerű elfogadni a döntését. Az elején úgy éreztem, lecsúszott a fiam. Egyetlen gyerek, és én egy nagy könyvelőcég vezetője vagyok, a férjem pedig menedzser.”

Gaston Acurio, a perui sztárséf története éppen cikkünk témájába passzol. Ma az egyik legsikeresebb szakács a világon, a fúziós konyha (több nép konyhájának az ötvözetét jelenti) megalapítója. Édesapja Peru legbefolyásosabb politikusa, belügyminisztere volt, hát természetes, hogy egyetlen fiacskájából is minimum jogászt akart nevelni. A fiú azonban tudta, mit akar, s végül a szülők elfogadták döntését. 

Talán az ön gyerekére is felvételi vizsga vár ezen a nehezített tavaszon. A jó tanács aranyat ér, szokták mondani. A pszichológusok tanácsa ez: a szülő ne a saját ambícióit állítsa előtérbe, hanem figyelje meg, mi érdekli gyerekét. Tanácstalanság esetén érdemes a pályaválasztási tanácsadóhoz fordulni, és elvégeztetni a gyerekkel a pszichoteszteket. Ha úgy látja, hogy a gyerek a lustasága, nem pedig a szerényebb képességei miatt tiltakozik a tanulás és a felvételizés ellen, akkor próbálja meg ráncba szedni. Bár ez nehezebb, mint szabad folyást hagyni az eseményeknek, de megéri. Sok sikert hozzá!

Varga Klára