A hagyományoknak megfelelően úgy neveltek bennünket, hogy mintaszerűen kell élnünk: a fiatal pár házasságot köt, amely egy egész életre szól, a házasság célja pedig az, hogy  gyermekek szülessenek belőle. 
Felvetődik a kérdés: Vajon mi tartja együtt a gyermektelen párokat?
Mi az a kötőanyag, amely nem engedi, hogy szétváljanak? A lelki rokonság? Vagy valami egészen más?

A gyerek
Nemrégiben találkoztam egy hatvanon felüli párral, amely elment a városházára, és bejelentette, hogy házasságot kíván kötni. Jókat nevettek, amikor azt a rubrikát kellett kitölteniük, hogy mi lesz közös gyerekeik vezetékneve… Náluk az összetartó kapocs az életöröm volt: a fennmaradó éveiket simán az „együttlét” kedvéért kettesben kívánták tölteni.

Huszonöt-harminc évvel ezelőtt persze minden másképpen volt. A fiatalok a gyerekek miatt kötöttek házasságot – az összeadott párok fele gyermeket várt. A jegyespárok életkora a maihoz képest hihetetlenül alacsony volt, sokszor a húszat sem érte el – és ezen senki sem csodálkozott. Ennek megvolt a hátránya is, mert az éretlen fiatalok az idő múlásával más-más irányban fejlődtek, és ez sokszor váláshoz vezetett. A gyerekek nemigen tartották egymás mellett a szülőket. És ha mégis, akkor a gyerekek szenvedtek a legtöbbet, néha többet, mintha a szülők intelligensen elváltak volna. 

Erika tizenhárom éve volt férjnél, és úgy érezte: a gyerekek valóban összetartják a házasságukat. Annak idején Erika is azért ment férjhez, amiért mások: huszonhárom éves elmúlt, a fiú szerelmes volt, neki is tetszett, és jobb parti nem akadt… A házasság felé kormányozták a szülők is, mert egyedül maradni nem volt normális: furcsán nézett volna rá mindenki. Erika nem szenvedett a házasságában, nem is lépett félre. – A nők elfogadták, hogy a férj olyan a családban, mint egy harmadik gyerek – mondja.  Erika harmincnyolc éves korában, épp a 89-es fordulat után elvált. A cégnél megismerkedett egy angol pasival, és rájött, másként is lehet élni… S bár nem kis lelkifurdalása volt a válás miatt, a síró gyerekek sem tartották vissza. Végérvényesen boldog akart lenni… – Jobb egy boldog anyuka, mint egy boldogtalan – mondta, és kihátrált sablonos és unalmas házasságából.  

web-bannerek-hirlevel-02_1.jpg

Gyerektelen kapcsolatok
Új életébe már azzal az elvárással ment, hogy megkapja azt, ami előző házasságából hiányzott:  a forró szexet, a megértést, a melegséget, az azonos szemléletet, a hasonló érdeklődést, a közös célokat. A célok között már nem szerepeltek gyermekek. Elég volt neki az a kettő, akik előző házasságában születtek, és legnagyobb meglepetésére új társa sem akart gyerekeket. Furcsa? A férfi Angliában nevelkedett, és az ottani kultúrában ez nem számít ritkának, se furcsaságnak. A sci-fi-rajongók klubjában ismerkedtek meg. Éppen ott, Nagy-Britannia, Hollandia és az Egyesült Államok sci-fi-klubjaiban jött rá, nagy csodálkozására, hogy egy házasság másról is szólhat, mint az nálunk bevett szokás. A párok többsége, amelyekkel megismerkedett, lemondott a gyerekről. Lakásuk tömve volt sci-fi könyvekkel, és minden szabadidejüket azzal töltötték, hogy sci-fi összejövetelekre jártak, sci-fi filmeket és sorozatokat néztek, amatőr sci-fi irodalmat adtak ki… Hol lett volna itt helyük a gyerekeknek? Voltak, akik negyvenévesen mégis szültek, mások még ekkor sem, és a környezetük ezen nem is csodálkozott. Elítélni meg végképp nem ítélte el őket senki.

A statisztikai kimutatások szerint ma Nyugaton a párok egyharmada úgy határoz, hogy nem vállal gyereket. Ez nem gátolja őket abban, hogy harmonikus kapcsolatban éljenek. Vajon mi a titka annak, hogy valakit évek múlva is képesek vagyunk szeretni, ha nem is olyan szenvedélyesen, mint eleinte, de éretten, elfogadón? Talán az, hogy megtaláltuk az Igazit, talán az, hogy van bennünk elég szeretet (egész életre kitart), és jócskán fel vagyunk vértezve a másik elviselésének adományával?

A biológia tanulsága
Az emberekre nagyon nagy hatással vannak a környezet és a társadalom elvárásai, az, hogy ebben és ebben az életkorban mit kell tennie, mit hogyan kell tennie. Olyan nagy hatással, hogy az ember lányának eszébe sem jut, hogy valamit másképpen is tehetne. A történelem folyamán sokféle módszert kitaláltak arra, hogyan gyakoroljanak nyomást az emberekre annak érdekében, hogy „házasodjanak és szaporodjanak”. Abban a korban, mikor nem volt se egészség-, se nyugdíjbiztosítás, a gyerek a gondozó szerepét töltötte be az elöregedett szülők mellett. (Így van ez ma is a harmadik világ országaiban, például Indiában, ahol nincs nyugdíjbiztosítás.) A gyermektelenség ezért sok kultúrában régen is, ma is szerencsétlenségnek számít. Azokban a kultúrákban, amelyekben még ma sem szerelem, hanem megállapodás alapján kötnek házasságot, és pontosan meg vannak szabva a feleség és a férj kötelességei (ilyenek az előre elrendezett házasságok például Indiában vagy Kínában), a gyermek valóban összetartó kapocs. 

És nálunk? A mi párkapcsolataink kicsit más szabályok alapján működnek. Ráadásul a civilizáció új életcélokat, új csábításokat hoz magával. (Győzött az individualitás eszméje: csak én vagyok a fontos, tartják sokan, az a lényeg, hogy én legyek boldog, s nem áldozom fel az életemet a gyerekek miatt. Nem áldozom nekik az életemet.) És sokan bizony azt mondják: miért ne? Az emberiség egészének határozottan nincs szüksége a lélekszám növelésére.

Make love, not war!
Ha nem születik gyermek, amely régen a házasság célja volt, akkor miben különbözik egy gyermektelen párkapcsolat a barátságtól? Hát természetesen abban, hogy jelen van benne a szex. A mai ember szexuális élete „sok irányban” meghaladja eredeti célját: az utódok nemzését. Ma a szex megszilárdítja és gazdagítja a párkapcsolatot. Nagyon érdekes, hogy ez a megállapítás nem csak az emberi nemre érvényes. A szex hasonlóképpen működik a magasabb rendű emlősök, az emberhez legközelebb álló csimpánzok között is. A csimpánzok a szexet és a szexuális praktikákat, a nemi szervek egymáshoz dörzsölését üdvözlésképpen, a konfliktusok elsimítására, békülésre, a viharos indulatok lecsillapítására használják, mégpedig homo- és heteroszexuálisan is. Szóval teljesen a hippik jelszava, a „make love, not war” szerint viselkednek. 

Az emberi kultúra a párkapcsolatra szűkítette a szexet és a szexuális aktivitást, ugyanakkor sok tekintetben megőrizte szociális funkcióját is. Még ma is nagyon erős közeledési, békülési eszközként, a vonzalom kimutatásának eszközeként használja. Ez természetesen az olyan gyengédségekre és érintésekre is vonatkozik, amelyeket barátokkal szemben nem alkalmazunk. Ha tehát a párkapcsolatok tekintetében valamiféle univerzális összekötő kapcsot akarunk találni, akkor elsősorban a fizikai közelséget, a szexet és a gyengédséget kell megneveznünk!

Varga Klára 

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg