Ha egy kisgyerek sír, és vigasztalásra van szüksége, teljesen természetes, hogy édesanyja átöleli. Ha egy felnőtt férfi van elkeseredve, és ugyanezt a gesztust várja – mi puhánynak és gyerekesnek bélyegezzük. Egy pasi nem nyafog!
A régi időkben a férfi nem sírt
A 19. század elejétől szüleink, tanítóink, később még a pszichológusok is a következő nézeteket vallották (és sulykolták belénk sokáig): 1. a szerelem a hormonok tobzódása annak céljából, hogy utódokat hozzunk a világra, 2. csak az éretlen, talaját vesztett ember függ a másik embertől. A 20. század nyolcvanas éveiben egy párkapcsolatokkal foglalkozó pszichológus, a kanadai Sue Johnson szembeszállt ezzel a véleménnyel, és teóriájával egyik napról a másikra híressé vált. Elsőként jelentette ki, hogy a szerelem legjobb alapja a függés – kapcsolódásunk, ragaszkodásunk a másik emberhez.
Mi is a szokás a veszekedő, marakodó párokkal? A zaklatott párocska általában csak közvetlenül a válás előtt jut el a családterapeutához. (Már ha eljut, mert ma már annyi a válás, hogy nem utalják be őket tanácsadásra, mint tették ezt még pár éve.) Ha mégis bejelentkeznek terápiára, a szakember belevájkál addigi életükbe, boldogtalan gyerekkor, elfojtott ösztönök után kutat, majd tanácsokkal látja el őket arra nézvést, hogy milyen a helyes házastársi kommunikáció… A szerencsétlen emberek a pár hónapos terápia alatt „megtudják”, hogy mi volt az oka rossz házasságuknak. Például az, hogy anyjuk túl korán szoktatta bilire őket… Azután kapnak még egy-két gyakorlati tanácsot és mondatmintát, hogy „ezentúl” hogyan kommunikáljanak (vagy hogyan fejtsék ki véleményüket). Csakhogy a pár ennek ellenére hamarosan elválik, tehát a terápia hatása körülbelül annyi, mint amikor tüszős mandulagyulladásra Paralent adnak a betegnek, vagy pépes ételekkel etetik, mert azt könnyebb lenyelni… Antibiotikum nélkül azonban a tüszős mandulagyulladás csak véletlenül gyógyul meg.
A kanadai doktornő, Sue Johnson először tanácstalanul csóválta a fejét, azután rájött, hogy mi a legfontosabb a szerelemben: hát az érzelmek! Kifejlesztette EFT-elméletét (Emotionally Focused Therapy – érzelemorientált kezelés), amely mind a mai napig 75 százalékos eredményességgel működik a válságba került pároknál.
Gyereket nevelni? Hallatlan!
Már John Bowlby angol pszichiáter is fölfedezte, hogy az ember vágyik rá, hogy a másik megsimogassa, átölelje, és kedvesen szóljon hozzá, különben belehal a bánatba. A második világháború után gyerekeket és anyákat vizsgált, és fiatal majmokkal is végzett kísérleteket. Bebizonyította, hogy az étel és a meleg nem elég, és még a majomgyerekeknek is fontosabb az anyai szeretet, mint az ennivaló. Merész kijelentéseiért ki akarták zárni az Angol Pszichoanalitikusok Egyesületéből. A tagság véleménye az volt, hogy a gyerekeket nem szabad elkényeztetni, mert pipogya felnőtt válik belőlük…
Idővel azonban a kollégák igazat adtak John Bowlbynak, és ma már mindenki elfogadja a nézetet, hogy minél biztosabb a gyermek a felnőtt szeretetében, annál könnyebben és sikeresebben illeszkedik be később a társadalomba (ezt hívják szocializációnak).
Ördögi dialógus
Sue Johnson harminc évvel ezelőtt letörölte a port erről a háború utáni teóriáról vagy véleményről. Sőt, még továbbment: azt mondta, hogy a felnőtt és a gyerek nem két külön állatfaj, és hogy a tartós szerelem és a minőségi párkapcsolat alapja éppen az, hogy érzelmileg függő kapcsolatban vagyunk egymással. A függés tehát jó dolog! Továbbá: ha ez a függés vagy kapcsolódás megszűnik, akkor szenvedünk, végül elválunk.
Ezt az állítást támasztják alá azok a rossz példák, amelyeket a Hold Me Tight (Ölelj át!) című könyvében sorakoztat fel.
Példának elég idézni a nők szemrehányásaiból: „Semmibe veszel, nem törődsz velem, csak a munkád érdekel, mindenre egyedül vagyok, rám se nézel, amikor beteg vagyok, kapcsolatunkból eltűnt a romantika.”
A férfiaknak viszont az a véleményük, hogy párjuknak túl nagyok az igényei, neki semmi nem elég, őket tehetetlennek, ügyetlennek tartja, meg hogy nem érdemes igyekezni, mert bármit tesznek, úgysem lesz jó… A szerző felfigyelt rá, hogy a kezelések során egyre ismétlődnek bizonyos viselkedésminták, sőt mondatok is. Minél vehemensebben támad az egyik, annál inkább visszahúzódik a másik. Míg végül a párocska már nem is beszél egymással, néha szinte teljesen megszűnik a kommunikáció – „a kapcsolat kiürül”.
Amikor a támadó féltől megkérdezték, miért támad egyre agresszívabban, az volt a felelet, hogy válaszra akarja kényszeríteni a párját. „Tudom, hogy butaságot csinálok, amikor egyre hangosabban kiabálok, és mindennel megvádolom, de azt akarom, hogy válaszoljon, mindegy, hogy mit, bármit.” A kiabálás „emberi nyelvre” lefordítva ezt jelenti: „Egyedül vagyok, nem szeretsz, eldobtál magadtól. Segíts, szeretgess meg, ölelj át!” Hogyan reagál erre a másik?
Egyszerű: támad vagy megfutamodik, mint az egykori hős férfi a csatában… Esetleg még agresszívabban viselkedik, vagy visszavonul, hallgat, és nem tesz semmit. Szavakkal kifejezve: „Kétbalkezes alak vagyok. Már nem szeret. Jobb lenne eltűnni.” A leírt dialógust ördögi párbeszédnek nevezik, amely abból ered, hogy igazából mind a két ember elhagyottnak érzi magát, mint akit nem szeretnek…
Egy szó, mint száz: a hónapok telnek, a hidegség és az agresszió a párocska között egyre növekszik…
Ezzel szemben jó hír, hogy a helyzet néven nevezhető, és közös erővel segíteni lehet rajta.
„Mindig az az ember tud a legjobban bántani bennünket, akit a legjobban szeretünk."
Mondd el, mitől félsz
„Az a személy, akit a legjobban szeretünk a világon, aki a mennybe tud repíteni bennünket, azonos azzal a személlyel, aki a mélybe tud taszítani” – mondja Sue Johnson. Mindig az az ember tud a legjobban bántani bennünket, akit a legjobban szeretünk. Gondolhatnánk, hogy éppen ezért kockázatos felfedni előtte a kártyáinkat, megmondani, mi az, amitől félünk, mi fáj, mi emlékeztet gyerekkori rossz élményeinkre vagy korábbi kudarcos kapcsolatainkra. Egy viszont biztos: aki nem kockáztat, nem is nyerhet! Ezért egyetlen esélyünk van a másikhoz vezető úton: ha magunkba tekintünk, nevén nevezzük félelmeinket, és fokozatosan fölfedjük őket a másik előtt. Hatalmas megkönnyebbülést fogunk érezni!
Nekünk, nőknek ez valahogy könnyebben megy. Kiskorunk óta megtanultuk, hogy beszéljünk az érzelmeinkről, mert senki sem szégyenített meg bennünket amiatt, ha sírtunk, vagy elárultuk, mi fáj. A férfiak azonban félnek kiteregetni a kártyáikat. Szerencsére fölöslegesen félnek! Amikor a csoportterápián elmondták, hogy milyen elhagyatottnak érzik magukat, ha a feleségük később megy lefeküdni, mint ők, vagy mennyire vágynak arra, hogy amikor hazaérkeznek, az asszony kedvesen fogadja őket, nem nevet a beszólásaikon…
A feleségeknek leesett az álluk. Nem tudták, hogy férjük mennyire várja, hogy mellettük feküdjenek. Nem tudták, milyen fontos nekik a barátságos fogadtatás. A vallomásoknak – a férfiak félelmeivel ellentétben – a feleségek örültek, és hálásak voltak értük. A férjek vallomásait – hogy mint a gyerekek, kinyújtják az asszonyok felé a kezüket – nem tartották gyengeségnek. Rádöbbentek, hogy csak megjátsszák, hogy kemény férfiak… Ez a felismerés szeretetre méltóbbá tette a macsó férfit a szemükben… És újra kapcsolódni tudtak a férfihoz: a kapocs újra fűződött!
A szerelem képlékeny
Az Ölelj át! hét pontban ad útmutatást ahhoz, hogyan lehet egy összezilálódott kapcsolatból, a vádaskodások hálójából kievickélni, hogyan lehet megfogalmazni az érzéseinket, megmutatni őket a másiknak – és hogyan lehet továbbmenni. A szerző nem azt állítja, hogy elég követni a könyv útmutatásait, és a házasság rendbe jön. Azt mondja, hogy a szerelem nem mozdulatlan, mint egy kőszikla, hanem olyan, mint egy folyó, amelybe nem lehet kétszer belelépni, mert mindig másfelé sodor… Azt tanácsolja, hogy apróságokban változtassunk, és tartsunk ki, míg a változás át nem megy „szokásba”, míg rögzül. Kis szertartások a hazaérkezéskor, szerelmes-izgi SMS-ek, vasárnap ágyba vitt reggeli, hűtőszekrény ajtajára csíptetett kedves üzenetek – ez mind-mind eszköz lehet a kapcsolat „feljavításához”, újragenerálásához – megszépítéséhez.
Ha tehát legközelebb szomorú lesz, mert jogtalanul megszidta a főnöke, a gyermeke kettest kapott magaviseletből, vagy édesanyja megbetegedett, mondja azt a férjének: „Ölelj át!” S ha ő a nagy Ő, akkor nem vonja meg a vállát, nem csukja be a fülét, hanem egyszerűen csak megsimogatja, átöleli önt, és azt mondja: „Szeretlek.”
S ez vice versa, oda-vissza érvényes ám!
Varga Klára
