Hát igen – a szülők! Van pár mondat, amit nem hallunk szívesen. „Olyan vagy, mint az anyád!” Ez a mondat elevenbe vág. Pedig igaz. 

Képzeljünk el egy fiatal párt, akik most ismerkedtek meg. Minden ígéretesen alakul, a lány szép, mint egy Barbie baba, jószívű, mint Teréz anya, és okos, mint egy Nobel-díjas. A fiú igazi Nagy Ő, ápolt, jó illatú és figyelmes. Egy szenvedélyes éjszakát töltenek együtt, amelyik az első, de nem az utolsó. Ott van benne minden ígéret.

Reggel aztán, mikor már mind a ketten felébredtek, csendben fekszenek az ágyban – és várnak. Hízik bennük a várakozás, mint a növekvő idő. Szóval: Mikor jön már a reggeli?!

A lány szerető családban nőtt fel. Az apuka imádott a konyhában sertepertélni. Reggel gyorsan kiugrott az ágyból, teát főzött anyukának, rántottát sütött, kecsöpből szívet rajzolt a tetejére, és a tálcán két szelet pirítóssal betálalta az egészet az anyukának az ágyba.

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

A fiú is szerető családban nőtt fel. Anyuka korábbra állította a vekkert, hat után mindig leszaladt a sarki pékhez a friss zsemléért, lágy tojást főzött apának, és a kedvenc Earl Grey teáját pakolta a reggelizős tálcára. Amikor apa felébredt, a reggeli már készen várta az asztalon.

A mi fiatal párunk a plafont nézegeti, és vár. Jólesne már az a rántotta és a forró tea! De csak nem akar megérkezni. Kombinálni kezdenek: Mi van, csak szexre kellettem neki?! Milyen pasi ez? Milyen nő ez itt mellettem, kihasználós?

A rózsaszín köd eloszlik
Talán túlzó a példa, mégis falra festi az ördögöt. Alattunk szoros háló feszül, amelynek mintáját a szüleink szőtték. Az én anyukám így csinálta, az én apukám úgy csinálta! Te miért csinálod másként, ez nem helyes! Mindig a szülői mintát követjük, anélkül, hogy ennek tudatában volnánk. A pszichológusok szerint csak a 6-12. hónapban tudatosítjuk, hogy igazából KIT VÁLASZTOTTUNK. Ekkorra elszáll szemünk elől a rózsaszín felhő, és meglátjuk kedvesünk igazi arcát. Párunk leesik a magas piedesztálról, ahova felállítottuk, csak mert ott akartuk látni. Következnek a dolgos hétköznapok: az úrvezető helyett bekapcsoljuk a robotpilótát. A robotpilótát pedig még anyuka és apuka programozta be. Kevés az olyan ember, sőt, ritka, mint a fehér holló, aki betöltvén a krisztusi kort, el tud szakadni a szülői háztól, önálló útra lép – és csak a saját igényeire figyel. A jövőnket a múltunkban hordozzuk. Az együttélés szabályait szüleink plántálják belénk. A saját képükre szocializálnak bennünket: igazából ez az élet rendje. A modern neurofiziológiai kutatások során fény derült rá, hogy minden szokásunkat példák alapján sajátítjuk el: a biciklizést, a korcsolyázást – és a konfliktuskezelést is. (Igazából a lélekgyógyászat ezek kutatásán alapszik.) A gond csak az, hogy nem vesszük észre: a problémamegoldások során általában a családi mintákat követjük. Ezért a párkapcsolatunkban ugyanúgy viselkedünk, mint egykor a szüleink. Aztán csodálkozunk, hogy nem döntöttünk helyesen. A régi normákat a szülők állították fel, ám nem járhat mindenki az apuka nadrágjában vagy anyuka szoknyájában, mert feszül rajta, vagy nem jó rá. A legnagyobb lecke az életben, hogy tudjuk kiengedni a ruhát ott, ahol a legjobban feszül, vagy újat tudjunk varratni, ha egyáltalán nem illik ránk. 

–varga–

web-bannerek-hirlevel-01_3.jpg