Alsósófalva település az erdélyi Hargita megyében található, Székelyudvarhelytől 36 kilométerre. Szép Endre és családja Alsósófalva pásztorai. Az ő életüket követi kamerájával immár 2013 óta Végh László.
– Miért éppen ezt a pályát választottam? – kérdez vissza László eltöprengve. – A válasz prózai. A gimnáziumi éveim alatt nem igazán büszkélkedhettem jó magaviselettel, sem túl jó jegyekkel. Semmi sem érdekelt komolyan, de tudtam, ha továbbra is a diákigazolvány előnyeit akarom élvezni, valamit ki kell találni. És akkor az egyik osztálytársnőm megemlítette, hogy ő a Práter utcai, amúgy elismert szakképző kétéves fényképész szakára szeretne jelentkezni. Megtetszett a felvetés. Beszereztem egy sereg szaklapot, és igyekeztem legalább az alapokat elsajátítani. Majd a gyakorlat alatt a hét minden napját egy fényképész műteremben töltöttem, ahol többnyire igazolványképeket készítettem. Aztán kezembe került egy lap, benne Kovalovszky Dániel analóg fényképezőgéppel készült riportsorozata, és roppantul megtetszett. Ilyet akarnék készíteni én is! – gondoltam. Mire befejeztem a sulit, már tudtam, hogy szocio- és dokumentarista fotózással szeretnék foglalkozni.
SZENT GYÖRGY NAPJÁN HAJTJÁK KI AZ ÁLLATOKAT (ÁPRILIS 24., SZENT GYÖRGY NAPJA)
– Azzal a tudással, amit a Práter utcában szereztél, volt rá esélyed, hogy a nagyok nyomdokaiba lépjél?
– Nem tudom, mivel azonnal jelentkeztem az újságíró-szövetség fotóriporter képzésére. Itt a jelentkezés mellé már portfóliót is kértek. S itt jönnek a képbe a pásztorok. Gyerekkoromtól kezdve minden nyarat a székelyföldi Alsósófalván töltöttem a nagyszüleimnél. Napközben bóklásztam a mezőkön és lankákon, elnézegettem, ahogy a pásztor, Szép Endre és családja tereli a haragoszöld füvön a több száz birkát. S közben kattintgattam. Amikor felmentem hozzájuk az esztenára, ahol a kalyiba és a karámok állnak, először borzasztóan megdöbbentem. Odafent SE VÍZ, SE VILLANY, SE FŰTÉS, SE ÁRAM. Annak idején a pásztorgyerekek lejártak hozzánk a faluba játszani, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz körülmények közt élnek. Iskola után egyből mennek fel a hegyre segíteni, vizet hordani, mosogatni, sajtot, ordát főzni, megfejni és beterelni éjszakára a kosárba a juhokat (a karámot ők így hívják). Ha ugyanis valamelyiket elpusztítják a vadak, annak az árát nekik kell megtéríteni.
– Voltak a képeid között olyanok, amelyekről a mai napig úgy gondolod, hogy maradandó értéket képviselnek?
– Igen. A ma már tizenöt éves Ottóról, a pásztor kisfiáról (aki azóta befejezte az alapiskolát, és édesapja nyomdokaiba lépett) készítettem egy esős, rettenetesen zord napon egy portrét, ami a mai napig a lakásunk falán lóg. Ez a kép magában MEGCÁFOL minden romantikus képzelgést a pásztorok életéről. Sokan hiszik azt, hogy a pásztor élete a természetközeliségről és a szabadságról szól. A természet az embert próbáló kulisszákat biztosítja: nagyon nehéz munka ez, naponta dacolnak az időjárás viszontagságaival. Az egyik év novemberében fent aludtam náluk a kalyibában – reggelre szétfagytam. És ők áprilistól, amikor Szent György napján átveszik a gazdáktól és kihajtják a jószágot, egészen Miklós-napig így élnek, és itt élnek. A téli hónapokat a faluban lévő kis házukban töltik, de akkor meg a szegénységgel és a „nincs”-csel kell megküzdeniük.
Az igazi tavasz kezdetét a néphagyomány Szent György napjától számítja. Az állatok Szent György-napi első kihajtásához számos hiedelem és szokás fűződött, mellyel az állatok egészségét, szaporaságát és tejhozamát igyekeztek biztosítani. Gonoszelhárító, termékenységvarázsló célzattal a marhákat láncon, fejszén, ekevason, tojáson, a gazdasszony kötényén stb. hajtották át. Nagy jelentőséget tulajdonítottak annak a vesszőnek, zöld ágnak is, amellyel az állatokat először hajtották ki a legelőre
– Az első találkozás óta hat év telt el. Azóta minden évben visszatérsz dokumentálni a pásztorcsalád életét. A témához vagy a családhoz ragaszkodsz ennyire?
– Annak ellenére, hogy Szolnokon születtem, majd az Alföldön nőttem fel, és jó pár éve Budapesten élek – a gyökerek Székelyföldhöz kötnek. És a pásztorkodás egy olyan szakma, ami lassan ott is el fog tűnni. Én ezek közt az egyszerű emberek közt érzem jól magam, és nem a csillivilli világban. Korábban a divatfotózást is kitanultam, tudósítottam a fényűző eseményekről, de az nem az én világom. Hosszú távú, időn átívelő sorozatot csak arról lehet készíteni, amivel azonosulni tud az ember, ami igazából ÉRDEKLI. Mostanra már közeli kapcsolat alakult ki köztem és a Szép család közt. A bizalmukba fogadtak.
– A nagy múltú (még Jókai Mór alapította 1899-ben) Magyar Nemzetnél dolgozol, kétszer lettél a Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottja, fotóművészeti ösztöndíjat nyertél. Melyik munkádnak köszönheted, hogy felfigyelt a sajtó a tehetségedre?
– Nem ment simán. Először egy sportruházati boltban dolgoztam üzletvezetőként, és csak a szabadidőmben fotóztam. Ám egy év után be kellett látnom: ha nem szentelem minden időmet a fotózásnak, akkor nem lesz belőlem semmi. Nem volt könnyű meghozni a döntést, fejest ugrani a bizonytalanba. Szerencsére a feleségem támogatott. Elkezdtem az addig csak a Taxi japános részeiből ismert utcai extrém sport, a parkour hazai követőit fotózni. Látszatra játszi könnyedséggel ugrálnak a háztetőkön, korlátokon, másznak a falakon ezek a „nindzsák“, a könnyedség mögött azonban szigorúan begyakorolt mozdulatsorok és nagy óvatosság van. Itt nem lehet kilépni a pillanatból, elmélázni, mert akkor vége. A parkour, a szabadfutás nem csupán divatsport, hanem a keleti hagyományokra épülő komoly filozófia is. „Haladj mindig előre, sose állj meg. Ha néha vannak problémáid az átlagéletben, vagy egy akadály, neked tovább kell haladnod előre“ — vallják a követői. Ekkortájt ismertem meg Szabó Ozor Jánost, aki azt követően szerzett világbajnoki és Európa-bajnoki címet fekvenyomásban, hogy tizenhét évesen egy motoros balesetben elveszítette az egyik lábát. Önerőből létrehozott egy konditermet, ahol mozgássérült társaival készülnek a versenyekre. Egy nap, hirtelen ötlettől vezérelve beküldtem ezeket a képeket a Magyar Nemzethez. Szerettem volna gyakornok lenni. Öt év külsős státusz után a múlt évben állandó fotóriportere lettem a Magyar Nemzet Magazinnak.
– Sajtófotósként kerültél olyan helyzetbe, amikor megfordult a fejedben, hogy leteszed a fényképezőgépet?
– A Magyar Nemzet fotósaként egy héttel a Majdam után, amikor megbuktatták Janukovics ukrán elnököt, kiküldtek minket Kijevbe. Hősi hallottaikat pont akkor temették: mindenütt orvlövészek bujkáltak. Ám valahogy sikerült érzelmileg elhatárolódni. Ellenben mikor ösztöndíjasként egy évig a Kárpátalját jártam, a sors Fancsikára sodort. A fiatal magyar katona, Lőrinc Sándor búcsúztatását is lefotóztam. A temetés előtti nap érkeztem meg, azonnal felkerestem a gyászoló családot. Megengedték, hogy a virrasztástól a sírba tételig dokumentáljam a fiuk utolsó útját. A felravatalozott koporsót látva viszont letaglózott a fájdalom. Végül készítettem pár kockát. Nehéz volt.
– Végignézve az itt készült fotóidat, az embert szinte letaglózza a belőlük áradó melankólia. Még a látszatra vidám képkockák is a nincstelenségről, az enyészetről és az elmúlásról szólnak.
– Az életben minden viszonyítás kérdése. A Kárpátalján élő magyarság helyzete nagyon nehéz. Kevés pénzből élnek, nyomorúságos körülmények közt, de akik ott maradnak, azok reménykednek. Azzal elégedettek, amijük van, és nem elégedetlenkednek amiatt, ami nincs. Néha úgy éreztem, ezek az emberek BOLDOGABBAK, mint mi. Ennek ellenére drasztikusan fogyatkozik a magyarok száma. Ráadásul sok a vegyes házasság, ahol a gyerekek már nem beszélnek magyarul.
– Nem volt veszélyes az utazgatás magyar rendszámú kocsival, profi fényképezőgéppel a nyakadban? Soha nem ért kellemetlenség?
– Nem. A Kárpátalján rendkívül kedvesek és barátságosak voltak velem az emberek, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Itthon, Magyarországon viszont rendkívül felspannoltak, mindenre ugranak.
– Urbán Tamás, a legendás fotográfus, aki a szegénységet fotózta, azt nyilatkozta egy helyen, hogy három évig küszködött depresszióval. Neked mi segít?
– Annak ellenére, hogy megpróbálok érzelmileg kívül maradni, sokszor nyomot hagynak bennem a látottak. Talán ezért is van az, hogy a riportalanyaimat nem szeretem sorsukra hagyni. Van, akit többször meglátogatok, van, akit hébe-hóba felhívok. A feldolgozásban sokat segít a feleségem. Hatalmasakat sétálunk, kirándulunk. Ilyenkor nem is szoktam magammal vinni a fényképezőgépemet. Ám már többször megesett, hogy jól jött a mobilom. Mindig fotós szemmel nézek a világra!
Janković Nóra
