Nemcsak nők, férfiak is olvassák lapunkat. Egyik hűséges előfizetőnkkel, a féli Tóth Istvánnal mélyebben elbeszélgettünk. Alább az ő mondatait jegyeztük le a férfi- és női szerepekről és a családról. Gondolatait vitaindítónak szánjuk!
– A ma embere értékválsággal küszködik, mondják a tőlem okosabbak. Én csak kétkezi munkás vagyok – szobafestő –, így nem tudom olyan szépen kifejezni magam, mint az egyetemet végzettek. Arról viszont tudok beszélni, ami körülöttem történik, amit a saját két szememmel látok. A körülöttem élő emberek lába alól valóban kicsúszni látszik a talaj, valóban nem tudják, hogy az igazi értékek a család szentségében találhatók.
(Kép forrása: behance.net/artificial tears)
Úgy látom, a mai huszon- és harmincéves fiatalok többségét félrenevelték. Szüleik mindent megadtak nekik, és most nem tudják, hogyan kell irányítani egy családot, megszervezni a családot mint rendszert, vagy hogyan kell spórolni. Azt hiszik, az élet sora az, hogy mindent megkaphatnak, mert minden „jár” nekik. A nők hatalmas összegeket költenek a frizurájukra, a műkörmükre, a férfiak pedig nem tudnak mit kezdeni egy olyan helyzettel, ha a feleségük két gyermek után például meghízik.
A mai fiatalok utazni szeretnének, könnyen és könnyedén élni, és megdermednek, amikor ráébrednek: a valóság sokkal nehezebb, mint ahogy azt a sajtó sugallja: vedd el, mert jogod van hozzá! Mert az élet nem habos torta... És a média soha nem mutatja meg, mi van a csillogás mögött, csak a fogyasztásra sarkall, arra, hogy neked igenis minden kijár.
A nők is nagyon megváltoztak. Sok nő – tisztelet a kivételnek! – elvárja, hogy férjük eltartsa őket, mégpedig nem is akárhogyan. Sok olyat látok, hogy valósággal kizsigerelik a férfit, aki reggeltől estig hajt, de azért a nő azt szeretné, hogy pluszban még a gyerekekkel is foglalkozzon, és persze az ágyban is jól teljesítsen. (A mi időnkben a házaspárok közösen fáradtak ki, általában a kertben. Egyik fél sem volt kipihentebb, mint a másik, ezért a házasélet kiegyensúlyozottabb volt.) Mindeközben megalázzák, nevetségessé teszik férjüket, lerombolják a tekintélyét.
Pedig egy családon belül nagyon fontos a férfiúi tekintély. Hogy miért? Mert az apa szava sokkal erőteljesebben hat a gyermekre, mint az anyáé. Természetesen itt most nem érzelmekre gondolok, sokkal inkább az erkölcsre, arra, hogy a gyermeknek milyen lesz felnőttként a kiállása.
De nem szeretném a feleségekre hárítani a felelősséget, azt állítani, hogy csak ők az okai annak, hogy férjük nem eléggé férfi mellettük. Mert az a helyzet, hogy tényleg sokkal ügyesebbek, rátermettebbek, mint a férfiak, akik a mi korosztályunkhoz képest – hogy is mondjam – nyámnyilák és alamuszik. Nem tudom pontosan, ki tehet erről. A társadalom? Hogy gyakran apa- és más férfimodell nélkül nőnek fel? Talán igen. De én a környezetemben azt látom, hogy a saját anyjuk ajnározta ilyenné őket. Soha nem fogom megérteni: az anyák miért részesítik előnyben a fiukat a lányukkal szemben? A lány talán nem az ő gyermekük? Sok olyat láttam, hogy az anya még a semmirekellő fiára is rajongva nézett, a rendes, dolgos lányára pedig szinte rá sem hederített... Ezért aztán azt mondom: nem a férfi, hanem a nő a nőnek az ellensége.
Különösen nem értem azokat a cirkuszokat, amelyeket a menyek bonyolítanak le az anyósaikkal. Csak a falumban három-négy olyan esetről tudok, ahol a menyecske valósággal eltiltja az unokát a férfi szülei elől. Ismerek olyan nagymamát, akit a menye még csak köszönésre se méltat, pedig egy házban laknak, igaz, külön bejárattal. A nagymama a múltkor elsírta magát, mert a hat hónapos kicsit összesen hatszor látta! Szóval: nem igaz az, hogy csak az anyósokban van a hiba. Meg kéne mutatni a másik oldalt is, amikor a menyecskék szítják a feszültséget.
Ezek a fiatal nők nem tudják, hogy egy gyermekes anya – ha tisztességesen végzi minden dolgát – bizony rászorul másokra. A férje dolgozni fog, őt nem húzhatja elő mindig a fiókból, ha nehézségek adódnak. Miért kell elválasztani az unokát a nagyszülőktől? Hiszen az a nagyi egyvalakit már biztosan felnevelt: az asszony férjét.
Azt is észrevettem, hogy mostanában az anyák már nem olyanok, mint régen. Azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy anya ne tegyen meg mindent a gyermekéért, ma pedig sokan hazaviszik a gyerekeket az iskolából, óvodából, majd beülnek a kedvenc sorozatuk elé. A gyerekeknek azt mondják, menjenek a másik szobába, vagy üljenek a számítógép elé – mindegy, csak őket ne zavarják. Az ételt is könnyen elintézik: chipst vagy kekszet tesznek a kicsik elé. Megérne egy cikket ez is: vajon miért hanyagolja el oly sok nő a gyermekét és a háztartást? Mintha csak magukkal lennének elfoglalva!
Mind a férfiak, mind a nők hamar szétzúzzák a családokat. Elismerem, az se volt jó, amikor kényszerrel tartották össze a nem működő kapcsolatokat – de az se normális, hogy manapság a házasságok fele válással végződik. Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik apa nélkül nőnek fel? Az a férfi miből fog eltartani két családot? És nagyon nagy teher nőknek egyedül nevelni egy-két gyermeket.
Mindezt nem gondolják végig a fiatalok. Nem veszik komolyan az együttélést, egy résnyire mindig nyitva hagyják az ajtót, hogy jöhet (a jelenlegi páromnál) jobb is. A család szentség – és ez nem pátosz, hanem nagyon is gyakorlati okokból mondom. Sokkal könnyebb mind a nőnek, mind a férfinak, mind a gyereknek, sőt, a nagyszülőknek is megbirkózni az egyéni problémákkal, ha van mögöttük egy erős hátország: egy összetartó család.
Tóth István gondolatai
Tóth István gondolatait megmutattuk házi pszichológusunknak, dr. Stredl Teréziának is. Kíváncsiak voltuk: vajon mivel magyarázza a szakember a hétköznapi ember által megfigyelt jelenségeket?
Dr. Stredl Terézia a mai szülők nevelési stílusáról
Legelőször is arra szeretnék reagálni, hogy a mai szülők miért így nevelik gyermekeiket. Ahhoz, hogy meg tudjuk magyarázni viselkedésüket, vissza kell tekintenünk a múltba, egészen a mai nagyszülők gyermekkorába. Kopp Mária magatartáskutató elmélete alapján a mi generációnk – tehát a hatvan-hetven évesek – háborús vagy háború utáni gyermekek. Szüleink pénztelenek, eszközhiányosak voltak. Gyermekkorunkban azt tanultuk, mindennel spórolni kell, és ebből kifolyólag a mi számunkra nagyon fontosak az anyagiak. (Nézzük meg a mai nagyszülőket, mennyire vigyáznak a pénzükre: spórolnak a gázzal, a villannyal, az étellel, a kirándulással.) Mi mindent szerettünk volna bebiztosítani a gyermekeinknek, amit nem kaphattunk meg: elsősorban az anyagi jólétet.
De hogyan tudtuk mindezt megteremteni? A nők is dolgozni kezdtek, és kevesebb gyermeket szültek, mint anyáik. A nagycsaládból – 5-10 gyermek – egy generáció alatt nukleáris család lett, két-három gyermekkel. Ezért a mai szülők jólétben nőttek fel, de magányosan. Ezt a magányt igyekeztek valahogy enyhíteni: a társas kapcsolatokat barátokkal pótolták. Ezért van az, hogy a mai szülők baráti társasága egészen az alapiskolai, középiskolai vagy egyetemi kapcsolatokig nyúlik vissza. A mai napig összejárnak, együtt ünnepelnek, együtt járnak kirándulni. Közben családot alapítottak, gyermekeik születtek – egy vagy kettő. A mai gyermekeknek tehát a szülők kapcsolatai által lettek barátaik.
Nézzük meg most már, milyenek is a mai gyermekek. Anyagi jólétben élnek, kapcsolatokban is bővelkednek, viszont érzelemhiányosak. Méghozzá hatványozottan! Mert mi jellemző ma a világra? Az, hogy reggeltől estig bebiztosítsuk a jólétet, és a gyermekre nem marad idő. Ha megkérdezzük, mit szeretnének karácsonyra, nem játékra vágynak, hanem arra, hogy együtt legyen a család. Ilyesmiket kérnek: menjünk el kirándulni, beszélgessünk, játsszunk társasjátékot.
(Kép forrása: behance.net/artificial tears)
A nemi szerepek felborulásáról
A nemi szerep, azaz a gender megváltozott az utolsó ötven évben. (A gender szó jelentése: társadalmi nem, azaz mindazon tulajdonságok, viselkedésformák és szerepek összessége, amit a társadalom az egyéntől biológiai neme folytán elvár.) Erről a folyamatról nagyon szépen ír Ranschburg Jenő a Meghitt erőszak című könyvében, ahol azt boncolgatja, vajon miért egyre több a hisztis (nőies) fiú és az erőszakos (férfias) lány. A jelenség a legegyszerűbben három fő motívummal írható körbe. Az egyik szintén a háborúban indult: amíg a férfiak harcoltak, valakinek dolgozni is kellett. A nők kénytelenek voltak a gépek mellé állni. A nők elférfiasodását nagyban felgyorsította az iparosodás.
A másik ok, hogy a mai családok kétkeresős modellre épülnek: mind a férfi, mind a nő kénytelen munkába állni, hogy el tudják tartani a családot. A nő aktív tagja a munkaerőpiacnak, akárcsak a férfi. Ezzel azonban hatalmas hiátus keletkezik: nem marad elég energiájuk a gyermekükre, a háztartásra. A klasszikus családmodell felbomlott. Mindennek tetejébe ott a harmadik motívum is: rengeteg a válás. A legutolsó statisztikák szerint a válások száma a felvidéki magyarság körében még nagyobb, mint az országos átlag! Az anyák egyedül nevelik a gyermekeiket, miközben dolgoznak.
Kérdés: ilyen körülmények között hogyan ne vegyék át a férfiszerepeket? És vajon a gyermekeik milyen modellt látnak maguk előtt? A lányok eltanulnak anyjuktól egy erős, férfias viselkedésmintát, a fiúk viszont igazi férfiak nélkül nőnek fel. Sem otthon, sem az iskolában nem látnak maguk előtt megfogható modellt. Csoda, hogy a fiúk hisztissé, a lányok pedig erőszakosakká válnak?!
A nagyszülők hiányáról
Nemrégiben nagyon érdekes felmérés akadt a kezembe. Azt kérdezték az egyetemistáktól, kinek a közelében nem szeretnének élni. A válaszokból az derült ki, hogy egy hetvenéves idős néni már zavarná őket... Ez nagyon meglepett: Vajon miért éreznék magukat kellemetlenül a közelében? Azt hiszem, a nemleges válasz csak annak a mutatója, milyen a fiatal kapcsolata a saját nagyszüleivel. Ha szereti a nagyszüleit, és sok kellemes élmény fűződik hozzájuk, akkor elfogadja azt a hetvenéves nénit is a szomszédságában, de ha nincs semmilyen, vagy rossz a kapcsolata velük, akkor elutasító. Pedig a többgenerációs együttélésnek sok pozitív hozadéka van mindkét fél számára.
Hogy mást ne mondjak: az érettebbje bölcsességet, tapasztalatot tud átadni a fiataloknak, a fiatalok pedig a modern kor virtuális ismereteivel tudnak segíteni az idősebbeknek. A generációknak szükségük lenne egymásra, ám a 21. században a kapcsolatok bonyolultak lettek. Rohanunk, szaladunk a pénzünk után, és a sürgős dolgok mellékvágányra terelik a fontos dolgokat.
