Kiskamaszként éjszakákon át ábrándozunk egy nyurga srácról, aki átnéz rajtunk, a barátnőnkkel kavar, de hiába, nekünk mégis ő – a minden. Évekkel később kikosarazzuk a környék legrendesebb pasiját, miközben percenként lessük a telefonunkat, hátha végre jelentkezik a megbízhatatlan, széltoló NAGY Ő, mert mellette megváltozik a világ, napsütésessé válik a borús égbolt, és még azt sem bánjuk, ha nem ír. Álomba sírjuk magunkat, és holnap IS várjuk őt, csakis őt, s vele együtt a boldogság kékmadarát... Miért pont őt látva repdesnek a gyomrunkban kis szerelempillangók, miért pont ő KELL nekünk? – kérdezzük Dienes Angélától, a nagy sikerű, Csábításra születtünk című könyv szerzőjétől.

dienes_angela1.jpg

– Testünk kémiája nagyban befolyásolja – fog bele a magyarázatba Angéla –, hogy valakit miért tartunk már az első pillanatban szimpatikusnak vagy éppen ellenszenvesnek. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, agyunknak pár másodperc elég arra, hogy a másikat viselkedése, megjelenése és illata alapján elkezdje analizálni. Ez utóbbi talán a legfontosabb, hiszen a másik illatából tudjuk „kiszagolni”, milyen génkészlettel rendelkezik. Több kutatás rámutatott, hogy minél jobban különbözik az MHC génkészlete a miénktől, annál vonzóbbnak találjuk. A természet többek között így gondoskodott az egészséges utódok biztosításáról. Mellesleg a magyar nyelv ezt nagyon érzékletesen fejezi ki: „már a szagáról megismeri”, „megy az orra után”, „nem bírja a szagát”. A fenti kutatásokból az is kiderült, hogy a természetnek ezt az ősi rendjét borították fel a szintetikus fogamzásgátlók. Hatásukra a nők azokat a férfiakat találják vonzónak, akiknek MHC génkészlete hasonló az övékéhez. Ezekben a párkapcsolatokban gyakoribb a funkcionális meddőség is.

Még mielőtt a másik kezdeményezne, „kiolvashatjuk” viselkedéséből a szándékait?

– Amikor először találkozunk valakivel, a rólunk kialakult benyomás 55%-áért testbeszédünk, 38%-áért beszédstílusunk a felelős. Mindössze 7%-ban számítanak a kimondott szavak. Ezért aztán a testbeszéd dekódolása nélkül nehezen boldogulunk. Ha valaki tetszik nekünk, testünk ösztönösen elkezd vonzódni hozzá, ezért gyakran közelebb megyünk hozzá. Beszélgetés közben pedig megfigyelhető a tükörjelenség, vagyis a másik átveszi a mi testtartásunkat, és fordítva. A szimpátia elérésére nagyobb esélyünk van, ha mozgásunk szinkronban van. Hasonlít a kezek pozíciója, a felsőtest dőlésszöge, a lábtartás, vagy éppen hasonlóan billentjük a fejünket. Az érintéssel ajánlatos óvatosan bánni! A férfiak hajlamosak a női érintést szexuális felhívásként értelmezni. Az érintés azt üzeni, hogy közelebb akarunk kerülni a másikhoz.

Régen a nők a legyezőjükkel „üzentek” a férfiaknak. Ma melyek a csábítás leggyakoribb trükkjei?

– Randi előtt általában izgulunk. Órákig tollászkodunk a fürdőszobában, tipródunk a szekrényünk előtt. A feszültség többnyire utána is megmarad bennünk. Izgatottan simogatjuk le ruhánkat, babrálunk a kezünk ügyébe eső tárgyakkal (erőteljes üzenet, ha ezek fallikus jellegűek), félig kibújtatjuk a lábunkat a cipőnkből, végigfuttatjuk az ujjainkat a szánkon, beletúrunk a hajunkba. Ezekkel az apróságokkal azt ÜZENJÜK a férfinak: tetszeni akarunk! A legfontosabb pedig a szemkontaktus. Egy átlagos beszélgetés során a szemkontaktus átlagosan 3-10 másodperc. Ha ennél tovább tart, az emocionális izgalmi állapotot ébreszt. Egyébként a nők gyakran húzzák elő a flörtölés eszköztárából a mosollyal kísért futó pillantást (egy-egy pillanatra megszakítjuk tennivalónkat, és „félrepillantunk”a férfira). Ha a másikat vonzónak találjuk, pupilláink KITÁGULNAK, s ez akaratlanul elárul bennünket.

S lassan, ahogy fogy a kávénk, oldódik a feszültség bennünk, és egy idő után azt vesszük észre, hogy „más” nyelvet beszélünk, vagy éppen már órák óta megállás nélkül beszélünk. Mitől függ, hogy mennyire tudjuk megtalálni a másikkal a közös hangot?

– Egy beszélgetés sikere gyakran a jelentéktelen „és”, „bármi”, „lenni” kis szavakon múlik. Gyakran ejtjük ki a másik nevét akkor is, ha nincs különösebb funkciója. Így próbáljuk megerősíteni az alakuló KÉMIAI kötést. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy teljesen mindegy, mit mondunk. Nekünk, nőknek például rendkívül fontos, hogy a férfinak jó humora legyen, miközben evolúciós szempontból ennek legfeljebb annyi a haszna, mint a fecske hosszú farktollazatának. A legtöbb férfi pontosan tudja, hogy „jó dumával jó nőt” lehet szerezni. Talán ez az oka annak, hogy beszélgetés közben gyakran veszik át a szót, és többet beszélnek magukról, mint a nők. Ez persze nem azt jelenti, hogy a férfi kiönti nekünk a szívét. A férfiak szívesen beszélnek a hobbijukról, a munkájukról, a sportról, de nem lelkiznek. Az érzelemkifejezési képességük kevésbé kifinomult, ami a neveltetésükből is fakad.

– ...aztán hazamegyünk, és sem enni, sem aludni nem tudunk, csak egyfolytában Mr. Tökélyről ábrándozunk. Mi az oka a szerelmi megszállottságnak?

– Amikor valaki szerelemes, az agyában sokkal több dopamin termelődik. A dopamin többek közt jutalmazó rendszerünk ingerületátvivő anyaga, így a flörtölésben és a szerelmi eufóriában is kulcsszerepet kap. Louann Brizendine pszichiáter professzor szerint a szerelem kezdeti, lángoló időszaka arra hasonlít, mint mikor valaki kokaint vagy morfint fogyaszt. Lebeg. Kritikus gondolkodásunk beszűkül, és rózsaszínű ködben ábrándozunk a másikról. Még véletlenül sem vesszük észre a hibáit. Ami érdekes, hogy egy közös kaland, a kezdeti randit megidéző találkozás házon kívül vagy egy jó vacsora később is meg tudja emelni a dopaminszintet.

De a szerelem egy idő után szeretetté szelídül.

– A természet ezt is csodálatosan megoldotta, hiszen ilyenkor a KÖTŐDÉSÉRT felelős hormonokra még mindig lehet számítani! Az oxitocin szintje pedig már akár egy érintéstől is megemelkedhet. Már húsz másodperc a párunk karjaiban oxitocint szabadít fel a szervezetünkben, ami oldja a másik hiányából fakadó belső feszültséget. Ennek a termelődése pedig közös élményekkel fenntartható.

A természet törvényének kicsit ellentmond a válások magas száma. Hol a hiba a rendszerben?

– Az emberi párválasztás rendkívül bonyolult, mert a SAJÁT elképzeléseinket sokszor a tudattalanul továbbörökített génjeink felülírják. Erre az egyik leggyakoribb példa, hogy valaki, akinek az édesapja alkoholproblémákkal küszködött, hallani sem akar azokról a férfiakról, akik nem vetik meg az itókát. Idővel mégis egy olyan társ mellett köt ki, aki szintén szenvedélybeteg, vagy legalábbis hajlamos rá. Szondi Lipót pszichiáter, a sorsanalízis megalkotója az ösztöneinket vizsgálva arra jött rá, hogy bizonyos értelemben saját magunkhoz és a felmenőinkhez hasonló párt keresünk. Az ő szavaival fogalmazva: „valamennyi gén arra törekszik, hogy az új generáció létrehozza a korábbi generációk állapotát”. De mivel nem egy előre megírt sorssal születünk, a választási lehetőség a miénk. Az ember feloldhatja a gének által diktált kényszersors választását, és tudatos, szabad döntést hozva elindulhat az irányítható fatalizmus útján.

Sokszor azonban hiába a nagy szerelem, a szabad döntés, életünk megfeneklik – és a nagy beszélgetések helyébe a nagy veszekedések lépnek.

– Ha a kommunikáció elakad, akkor egy idő után már a kapcsolat sem tud működni. A párkapcsolatok elején mindenki igyekszik a legjobb, legtökéletesebb oldalát mutatni. Ha valami nem tetszik, vagy nem értünk vele egyet, elsiklunk felette. A lángoló szerelem elmúltával viszont lehull a RÓZSASZÍN FÁTYOL, s máshogy látjuk a másikat: mégsem olyan, mint elképzeltük!  Elvesztettük hozzá a kódot. Ami nem csoda, hiszen a legtöbb ember nem kategorizálható be egyetlen kommunikációs séma alapján. Keverékek vagyunk. Sokan hibát hibára halmoznak, ha stresszhelyzetbe kerülnek. Ilyenkor a külső szemlélő nem érti, hogy a másik miért „bénázik”, mi történt vele. Meg sem fordul a fejében, hogy azért, mert a másik egy harmóniára törekvő személyiség, aki szereti, ha minden összhangban mozog a világban. S ha a terv borul, akkor ő maga is szétesik. A stressz némelyeknél azt okozza, hogy elkezdik kritizálni a másikat. Ez, persze, nem esik jól. Pedig ha tudjuk, milyen egyszerű a kulcs, könnyebb dolgunk van (egyszerűen érdemes több figyelmet fordítani a másik véleményére).

Az internet, a közösségi portálok térhódítása direktebb kommunikációt tesz lehetővé. Elmondható, hogy a hagyományos értelemben vett flörtölés időszerűtlenné vált?

– Nem hiszem, hogy ezzel valami baj lenne, csak más, mint a klasszikus udvarlás. Ma már Európában a virtuális világ az ismerkedés harmadik leggyakoribb helye. Az internet térhódításával leszűkült az emberek közti SZEMÉLYES kommunikáció. Egyre kevesebb időt töltünk szomszédjainkkal, barátainkkal, rokonainkkal. Gyakran virtuális üzenetet küldünk egymásnak a másik szobából, a szomszéd asztaltól, csak mert így kényelmesebb. Az internet nem kiegészíti, hanem kiszorítja a hagyományos kommunikációt – és az intimitáshoz vezető hagyományos utat. Az érzelmeket kifejező kis ikonok (emotikumok) nagyban megkönnyítik a kommunikációt. Segítenek elkerülni a félreértéseket, segítenek árnyalni a mondandónkat. Néha idegeneknek vagy távoli ismerősöknek könnyebben megnyílunk, és leírunk olyan dolgokat is, amelyeket a barátainknak, rokonaiknak nem mondanánk el. Sőt, a (kevesebb) nonverbális visszacsatolásnak köszönhetően olyan érzésünk támad, hogy privát térben vagyunk. Idővel persze az így kialakult intimitás hasonlítani, SZIMULÁLNI KEZDI AZT AZ INTIMITÁSSZINTET, mint mikor két fél szemtől szemben találkozik.

Hoppá! Ha az interneten születik meg a szerelem, akkor HOL A KÉMIA? Eleve ki van zárva. Ez miképpen hat a kapcsolatok jövőjére?

– Érdekes, hogy egy társkereső oldalra feltett profilkép mennyire befolyásolja az emberek véleményét. A vonzó emberek esetében működik a holdudvarhatás, vagyis eleve kedvezőbb benyomást alakítunk ki róluk. Egy kísérlet során bebizonyították, hogy a nők azokról a férfiakról, akiket a fotójuk alapján vonzónak tartanak, sokkal több pozitív tulajdonságot feltételeznek. Ha valaki továbbra is abban a hitben akarja ringatni a másikat, hogy ő a „főnyeremény”, kénytelen lesz fenntartani online profilja idealizált énjét a valóságban is. A kérdés csupán az, hogy a személyes találkozás során illeszkednek-e a valós és az online én darabkái.

És ha sikerül, már ki is rakhatjuk a boldog szelfit a közösségi oldalunkra. Miért érzik az emberek szükségét annak, hogy életüket részletesen megosszák ismerőseikkel, feladják a privát szférájukat?

– Ezek üzenetek a világnak, ismerőseinknek, hogy a mi életünk is van annyira színes, izgalmas, érdekes, elismerésre méltó, mint másoké. A felgyorsult virtuális kommunikáció hátulütője, hogy tudatosan vagy tudattalanul, de állandóan HASONLÍTGATUNK. Ki él jobban, kinek van több, ki a boldogabb… Az emberek nagy része ahelyett, hogy megélné a boldog pillanatokat, vagy feloldódna egy-egy élmény örömében, azon stresszel, hogy megörökítse a pillanatot, és AZONNAL megossza ismerőseivel. PEDIG A KETTŐ EGYÜTT NEM MEGY. NEM LEHET ÉLVEZNI A SZÁNKÓZÁST, ÉS KÖZBEN PROFI FOTÓKAT KÉSZÍTENI RÓLA. A virtuális kommunikáció, persze, életünk részévé vált, ezt kár lenne tagadni vagy elítélni. Ha megkeressük benne az értéket, akkor még a javunkra is válhat. De jegyezzük meg: mikor személyes találkozásra kerül sor, mindig győz a kémia... A tudattalan és az agy csodálatos, döbbenetes gyors és pontos elemző munkája. És akkor következik az igazi IZGALOM…

Janković Nóra