Pénzt kérnek kölcsön, becsapják őket, mert hiszékenyek, túl sokat isznak (!), veszélyesek, ha volánhoz ülnek… Nem a serdülőkről van szó, hanem a mi hetven-nyolcvan éves szüleinkről. Mit tehetünk?
Nem vetted észre a piros jelzést?
Edit édesapja hetvenöt éves. Kijelentette, hogy többé már nem fog autót vezetni. A kocsit azonban nem adta el, hogy ne legyen olyan végleges a dolog, hanem elvitte a vidéki rokonokhoz. Hátha még szükség lesz rá egyszer. A család megkönnyebbült. Igaz, hogy a papa annak idején hivatásos sofőr volt, de a mai förgeteges forgalom már nem neki való. Reflexei lelassultak, és egyre rosszabbul lát. (A szomszéd bácsit, aki rosszul hallott, a körforgalomban biciklizve ütötte el egy autó. Többé nem épült fel a combnyaktörésből.) A papa számára nehéz volt a döntés. A pszichológusok tudják, hogy öregtől elvenni a jogosítványt annyit jelent, mintha azt mondanánk: te már semmire sem vagy jó! Néha jó megoldás, ha segítségül hívjuk a kezelőorvost. Edit apja egy útkereszteződésben nem vette észre a pirosat. A mama, aki az anyósülésen ült, elment az orvoshoz, elmondta az esetet. Az orvosnő a következő kontrollnál szóba hozta a vezetést. Megígértette a papával – jó taktikával –, hogy csak akkor ül kocsiba, ha feltétlenül muszáj. A papa belenyugodott, és azt mondta, nem éri meg végigidegeskedni az utat.
Apa, te iszol!
A legtöbb idős ember olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, vannak azonban olyanok is, akik elhanyagolják magukat; a házuk kész csatatér, és a foszló inggallért, lyukas zoknit észre sem veszik. Lehet, hogy mindez azért van, mert fogytán az erejük, de lehet, hogy a feledékenység, a térbeli tájékozódás zavara, a napi szokások megbontása a demencia, az időskori elbutulás tünete. Ha a gyerek úgy látja, hogy a bajok hátterében betegség áll, akkor beszélni kell az idős ember kezelőorvosával. Az Alzheimer-kór, ha nem is gyógyítható, de legalább lassítható. Rosszabb eset az, amikor az ivás is megjelenik. Dávid mesélte, hogy mikor vasárnap ebédre hazamentek a szülői házba, úgy látták, hogy az édesapja ivott. Amikor megkérdezte tőle, a papa letagadta. Pedig egyik üveg sört a másik után bontotta fel. „Lehet, hogy a magány miatt iszik. Barátai nemigen vannak, mi pedig a városban lakunk” – mondja a fia. Úgy tervezi, hogy a papát áttelepíti a közelbe, és megkéri, hogy segítsen nekik a házuk átépítésében. Hiszen a papa mindig ügyes mesterember volt, s most, hogy szükség lesz rá, hogy ismét hasznosnak érezheti magát, talán megembereli magát.
Anya, miért nem segítesz?
Lenke néni hatvanöt éves, pár évvel ezelőtt ment nyugdíjba. Néha még könyvel az ismerősöknek, ezért aztán megengedheti magának, hogy utazgasson, beüljön a barátnőivel egy kávéra, moziba, színházba járjon, vagy elmenjen vacsorázni Pisti bácsival, akivel nemrég ismerkedett meg. „A lányom arra számított, hogy majd én fogok vigyázni az unokámra. Amikor megmondtam neki, hogy nyáron elutazom Erdélybe, úgy nézett rám, mintha nem lennék komplett. Kerek perec meg kellett mondanom neki, hogy szívesen magamhoz veszem a hétvégére Juditkát, amikor nincs programom, de arra ne számítson, hogy mindennap vele leszek” – mondja Lenke néni, kis kérdéssel a hangjában, hogy nem tartjuk-e szívtelennek. Egyáltalán nem. Éppen a fürgeség, a kíváncsiság, a barátságok és a sokirányú érdeklődés védi meg az idős embereket a feleslegesség érzésétől.
„Valaki ellopta a pénzemet…”
Az ember nem dicsekszik vele, ha kisiskolás fia hazudik. Megszidja ugyan, de közben azt gondolja: egyszer majd csak megtanulja a gyerek, hogyan kell bánni a pénzzel. Más a helyzet akkor, ha a hetvenéves apa vagy mama szórja a pénzt, és adósságot adósságra halmoz.
„Tegnap felhívott a bátyám – meséli Klára –, hogy anyának megint gondja van a pénzzel. Tőlem már nem mer kérni.” A mama hetvenkét éves, és egy nem túl hihető történetet adott elő: kivett a bankból száz eurót az új ablakra, de útközben hazafelé valaki kivette a pénzt a táskájából. Kölcsönkért a szomszédasszonytól, és most nincs miből visszaadni a pénzt… A pszichológus azt tanácsolja: Ne kritizáljuk a szülőt! Inkább próbáljuk beleélni magunkat a helyzetébe. Az időskori pénzzavarnak sokféle oka lehet. Például rábeszélik a nyugdíjast egy méregdrága edénykészlet megvásárlására. Vagy a nagyszülő túlzásba viszi az ajándékvásárlást az unokáknak. Nyugdíjaskorban a prioritások átrendeződnek – más dolgok fontosak számukra, mint számunkra. Közbe kell lépni viszont olyan esetekben, amikor hónapról hónapra nem jönnek ki a nyugdíjukból, és idegen emberektől kérnek kölcsön. Hogyan tehetjük ezt meg? Nyílt beszélgetéssel, törődéssel, végső esetben azzal, hogy ellenőrizzük a kiadásaikat.
Ha a mama elvárja, hogy gyereke kisegítse, a gyereknek jogában áll tudnia, hová lett a pénz, a mami mire költötte. Persze nem szabad szigorúan számon kérni! A szülő öregen is szülő! A szerepek felcserélődnek – és a gyereknek legyen több esze. Klára elképedt, amikor szülei egy „nagyon spórolós” edénygarnitúrát vettek, és minden erejét bevetette, hogy lebeszélje őket az „egyedül egészséges” birkagyapjú ágyneműről. Nem sikerült: megvették a takarókat, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak az egészségüknek. Aztán Klárának eszébe jutott egy jó érv: szülei mindig megfontoltan bántak a pénzzel, s most erre emlékeztette őket. Keresett ugyanilyen takarókat más boltban (jóval olcsóbban), beszerezte hozzájuk a minőségi tanúsítványokat, és bebizonyította nekik, hogy az ügynök milyen sok pénzzel becsapta őket. Az öregek nagyon szégyellték magukat, aztán igazat adtak Klárának, és azóta nem járnak el a termékbemutatókra. Klára elmondta nekik: nem ők a hibásak, az ügynökök éppen az idős emberek hiszékenységével élnek vissza.
Varga Klára
