A gyerekünk kiborít bennünket, gyilkolni tudnánk. Kavarog bennünk a düh, ám erről az érzésről mégsem beszélünk, nehogy gonosz szülőnek tartsanak bennünket. Mi is az, amiről hallgatunk?
„Idegeimre megy az anyasági”
A mai nőknél szerencsésebb helyzetben volt Erzsébet császárné, a mindenki által szeretett Sisi, akinek gyermekeit hivatásos nevelők nevelték. Naponta csak néhány percet töltött a kicsikkel, azután visszatért a lakosztályába.
Nálunk viszont az anyák fenékig „kiélvezhetik” gyermekeik társaságát. Olyannyira, hogy néha bizony kevésbé kellemes érzések is felhorgadnak bennük. A szülési szabadságon levő nők baráti kapcsolatai felfüggesztődnek, mindennap ugyanaz a mókuskerék várja őket, saját pénzük nincsen, teljesen a férjtől függnek (aki, meglehet, éppen görbe utakon jár, mert nem bírja elviselni, hogy többé nem ő a középpont). Sok kismama ezért meghízik, elhagyja magát, és nagy elhagyatottságában és elhanyagoltságában sokszor bizony nincs éppen derűs hangulatban. Mindjárt az első év tulajdonképpen hatalmas érzelmi megpróbáltatás. Szüléskor tele vagyunk lelkesedéssel, az első hetekben túlteng bennünk az öröm, de később az anyuka magányosnak, szomorkásnak, tehetetlennek érzi magát, pánik fogja el. Érzelmei összezavarodnak. Néha még az is megfordul a fejében, mi lenne, ha a gyerekét letenné egy idegen ház küszöbére, és elszaladna.
Ezek az érzések teljesen normálisak, és arra szolgálnak, hogy csökkentsék az anyában felgyülemlett feszültséget. Minél előbb engedi, hogy végigfussanak agyán a negatív gondolatok, annál előbb kilábal belőlük. Legalábbis ezt állítják a pszichológusok. Ha a rossz gondolatok elsuhannak, mint a felrebbenő madárraj, az nem baj, az természetes dolog – csak azt ne engedjük, hogy fészket rakjanak az ereszünk alatt.
A fenyítésben van valami
Sok nő, amíg nincsen gyermeke, az erőszakmentes nevelés híve. Majd én mindent megbeszélek a gyermekemmel, mondja, hiszen Comenius is elvetette a gyermekek fenyítését. Az okos anyukák csak mosolyognak: „Majd ha neked is lesz gyereked, meglátod, hogy a gyerek füle a fenekén van.” S mikor az elméleti anyából gyakorló anya lesz, rájön, hogy a barátnő anyáknak bizony igazuk volt. Kétéves kora körül minden gyereknél megjelenik a dackorszak. Ilyenkor az anyuka szép szóval nem sokra megy. Sokkal hatásosabb a legyintés.
Az anyuka először természetesen türelmes, és elkezd prédikálni. De amikor a kisgyermek az ötödik figyelmeztetés után is a gáztűzhely gombját csavargatja, vagy kiáll az út közepére, mert onnan jobban lát, akkor nem marad más hátra, mint a hátbalegyintés. Szörnyű ezt kimondani, vagy ilyesmire áldást adni, de az eredményesség szavatolt.
Ha körkérdést intéznénk az édesanyákhoz, kiderülne, hogy a fenyítés a 21. században is tovább virágzik. És a felmérések azt mutatják, hogy egyáltalán nincs negatív hatása a gyerekek lelkületére. Hatéves korig nem hagy nyomot a gyerek lelkén, ha néha-néha ráütünk a kezére vagy fenekére. Sőt már az is bebizonyosodott, hogy az így fegyelmezett gyermekek sikeresebbek későbbi életükben, mint a liberális elveket valló szülők csemetéi. A rendreutasított gyerekek gyakrabban tanulnak egyetemen, gyakrabban vesznek részt jótékonysági munkákban. Ezt egy michigani tudósasszony, Marjorie Gunnoe mutatta ki.
„Nincs kedvem játszani a gyerekkel”
Az anya hazajön a munkából. Nehéz napja volt: délelőtt fárasztó értekezlet, délután pedig tárgyalás egy problémás ügyféllel. Otthon se lazíthat, mert Katinka reklamál: „Anyu, te egyáltalán nem figyelsz! Öt Barbie-val játszunk, és te a harmadiknál már elfelejted megváltoztatni a hangodat!” Szegény anya! Semmire se vágyik jobban, mint egy üres szobára, ahol békén hagyják, és nyugodtan bámulhatja a falat.
Gyakran előfordul azonban, hogy akkor sincs kedvünk játszani, amikor pihentek és jó erőben vagyunk. Egy felmérés kimutatta, hogy a nők, bár nem szeretnek takarítani, ha választhatnának a takarítás és a játék között, a takarítást választanák. Igazság szerint nincs értelme erőltetni, amihez nincs kedvünk… A pszichológusok azt ajánlják, inkább próbáljuk meg a gyermeket is bevonni a munkába. Közben beszélgethetünk olyan témákról, amelyek érdeklik a gyermeket, például a nyári csillagos égről, a csillagképekről, a Hold mozgásáról stb. Az ilyen foglalkozások a gyermekeket kifejezetten érdeklik. S ha ez nem megy, ott van az apa vagy esetleg a nagyszülők – ők is játszhatnak a gyerekkel.
„Féltékeny vagyok rá”
Irigyeljük a gyermekeink sikereit? De hiszen ez természetellenes! Sajnos nem az. A barátainkra és a testvéreinkre is szoktunk irigykedni, ezért nem csoda, ha néha a gyerekeinkre is sor kerül. Az első keserű pirulát akkor kell lenyelnünk, amikor a gyerek nélkül megyünk látogatóba. „Hát Gyöngyikét hol hagytad? Miért nem hoztad el?” – kérdezik a rokonok megnyúlt arccal. „Miért, a gyerek nélkül már nem is vagyok érdekes?!”, dohogunk magunkban.
Azt sem viseljük könnyen, ha a gyerekünk olyasmiben sikeres, amiben mi magunk nem voltunk azok. Azon kapjuk magunkat, hogy olyasmit mondogatunk, hogy bezzeg a mai gyerekeknek könnyű… Aztán meg mardos bennünket a lelkiismeret, hogy egyáltalán eszünkbe jutott féltékenykedni a saját gyerekünkre.
A pszichológusok tudják, hogy ilyesmi is megeshet. Senki sem tökéletes.
„Előfordul, hogy ki nem állhatom”
Elsötétül szemünk előtt a világ, ha a gyerek kiveri a huppot a vendéglő kellős közepén, vagy hozzánk vágja a babáját. Anyai szeretetünk heve fagypont alá süllyed, s olyanokat mondunk, hogy „ez a gyerek nem az én vérem”, meg hogy „ezt nem tőlem örökölte, az biztos”. Gaby Gschwend terapeuta az anyai tabukról írt könyvet, amelyben azt állítja, hogy túl sokat stresszelünk a bevett szokások miatt. Ilyen fölösleges hiedelem az is, hogy az anyának mindig türelmesnek, szeretetteljesnek és játékosnak kell lennie. Gaby Gschwend szerint a negatív érzések természetesek. Az a véleménye, hogy fölöslegesen ne szenvedjünk miattuk. A szülő–gyermek viszonyban természetesen vannak jelen a pozitív és a negatív érzelmek.
„Nem vagyok képes nevelni a gyerekemet”
Sok szülőnek eszébe jut, hogy talán nem neveli helyesen a gyerekeit. Azután vannak pillanatok, amikor úgy érzik, hogy teljességgel rosszul tesznek mindent.
A „nevelés” szót teljesen törölni kellene a szülők szótárából, mondják a pszichológusok, mert olyasmi, hogy „nevelés”, nem nagyon létezik. A kutyát be lehet tanítani, a gyereket nem. A pici gyerek nem érti, mit mondunk, a nagy gyerek pedig nem akarja érteni. A szülő egyetlen reménye az lehet, hogy amikor a kicsi gyermekből nagyobb lesz, a gyerek hajlandó lesz figyelni rá. Azt is csak nagyon rövid ideig. „Jó hír, hogy a gyermekek gyorsan nőnek, közben változnak, tehát a problémás időszakok sem tartanak sokáig. De van egy rossz hírünk is: sajnos, a problémamentes időszakok sem tartanak soká.” Röviden szólva: bármit teszünk, úgysem tart ki sokáig, ezért nem érdemes rágódni rajta.
„Azt akarom, hogy sose hagyjanak el”
Életünk folyamán mást se teszünk, mint búcsúzunk valamitől. Először akkor, amikor abbahagyjuk a szoptatást, azután amikor a gyerek iskolába megy, amikor szerelmes lesz, amikor albérletbe költözik… És valahogy keservesen érezzük magunkat, amikor eljön a búcsú pillanata. A pszichológusok megoldás gyanánt azt ajánlják, hogy ilyenkor foglaljuk el magunkat. Vállaljunk több munkát, vagy iratkozzunk be piláteszre vagy jógára. És vegyünk egy kutyust. A kutya ugyanis – a gyerekkel ellentétben – soha nem hagy el bennünket...
Varga Klára
