Egy nemrégiben készült felmérés szerint életünkből nagyjából egy évet töltünk a vécén ülve, kisebb-nagyobb dolgaink intézésével. Olyan téma ez, melyről nem igazán illik beszélni, mégis nagyon fontos helyet foglal el a mindennapjainkban. Paradox módon a régészek többek közt épp az alapján állapítják meg egy ősi kultúra fejlettségét, hogy tagjai milyen körülmények között végezték napi szükségleteiket.
Hiszik vagy sem, eleink már Kr. e. 3000 évvel ismerték az illemhelyet. Kezdetben persze csak egyszerűen lyukat ástak ott, ahol éppen rájuk tört a természet hívó szava. Ugyanakkor olyan fontos dolognak számított főként a székelés, hogy még a Biblia is foglalkozik vele: „Tarts fenn a táboron kívül egy helyet, s oda menj ki a természet szükségeire. Viselj ásócskát az öveden, s ha leülsz, áss egy gödröt, aztán a kiásott földdel fedd be azt, amivel megkönnyebbedtél.“ (Második törvénykönyv, 23).
Amint azonban az ember letelepedett, már nem áshatott akárhol lyukat magának, így sikerült felfedeznie, hogy a víz is képes őt megszabadítani szagos termékeitől. Az egyik legrégebbi városban, Mohendzsodáróban a régészek saját fürdőszobával és illemhellyel ellátott házakat tártak fel. A vécék mindegyike saját, ferde lefolyóval rendelkezett, mely a fekáliát a városi kanálisba vezette. De találunk toaletteket az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is, bár itt víz híján csak homokkal takarták be a produktumot. Bármilyen hihetetlen, de az általunk csodált görögök nem törődtek ilyesmivel. Szükségüket gyakran az utcán végezték, vagy az ablakon keresztül egyszerűen csak kihajították. Ezért a városokban kifejezetten az ürülék begyűjtésére is alkalmaztak embereket. A rómaiak meg inkább a bilit kedvelték, Néróé például egyenesen aranyból készült.
Ugyanakkor az ókori Rómában nem ismerték a szappant, helyette a mosáshoz vizeletet használtak, mivel a benne található ammónia eltávolította a foltokat. Tudták ezt a kelmefestők és bőrművesek is, akik jó pénzt fizettek a pisiért. Itália utcáin ezért hordókat állítottak fel, melyekbe bárki belevizelhetett, és ezért még fizetséget is kapott. A rómaiak szerették a luxust meg a társasági életet, ezért még a ma már oly magányos ürítésből is kihozták a lehető legtöbbet.
A fürdők mellé 50-60 férőhelyes nyilvános vécéket építettek, melyekben azonban nem voltak kabinok. A potenciális ügyfelek egy padfélén ültek, mely alatt víz folydogált, a pad tetején pedig úgy 30 centinként nyílások voltak. A rómaiak tehát úgy ültek a vécén, mint manapság a fecskék a dróton, dolguk végzése közben pedig bájosan cseverésztek szomszédjaikkal.
A fényes kezdetek után azonban a kora középkorban súlyos visszaesésnek lehetünk tanúi. Az antik vécékultúra csak a kolostorokban élt tovább. Az egyszerű emberek jó időben a trágyadombon, télen pedig az istállóban végezték dolgukat. A középkori ember számára azonban a fekália kincs volt, hiszen a többség vidéken élt. A trágyázás jótékony hatásait pedig már ekkoriban is ismerték. Voltak azonban vidékek, ahol az ürüléket olyannyira becsülték, hogy a jobbágyoknak egy vödör galambürüléket kellett adó gyanánt beszolgáltatniuk. A városi házakban pedig, ha volt is vécé (általában a konyhában, közvetlenül a tűzhely mellett kapott helyet), azt úgy szerkesztették meg, hogy tartalma a ház mellé, esetleg egyenesen az utcára folyjék. Esős időben aztán a kövezetlen utcák bűzös mocsárrá változtak, és ezért hordtak a középkorban emelt talpú cipőket. Gyakran megesett, hogy a fekáliát olyan kanálisokba vezették, ahonnan egyébként az ivóvizet nyerték. Szerencsére a középkor emberének volt annyi esze, hogy tiszta vizet soha nem ivott, inkább a gyönge sört vagy bort választotta.
Apropó, ha már a bűzös dolgoknál tartunk: tudták, hogy az ürülék életet is menthet? A harmincéves háborút kiváltó prágai defenesztráció során az ablakból kihajított császáriak csak annak köszönhették életüket, hogy a vár alatti, vízzel teli árokba, illetve a szomszédos trágyadombra estek.
Persze a történelem ellenpéldát is följegyzett. Barbarossa Frigyes 1183-ban Erfurt várába birodalmi gyűlést hívott össze. A tanácsterem éppen a fekália tárolására szolgáló helyiségek felett helyezkedett el. A sok jelenlévő súlya alatt pedig beszakadt a padló. A császár életét csak egy jól irányzott ugrás mentette meg, de kénytelen volt végignézni, ahogy 3 választófejedelem, 5 gróf és számtalan lovag lelte halálát a bűzös masszában.
De hagyjuk is magunk mögött a sötét középkort, és ugorjunk át az újkorba. Hogy mi változott? Szinte semmi. Ahhoz, hogy Európa nagy részén az emberek kulturált módon végezhessék szükségleteiket, még sok szennyvíznek kellett lefolynia kontinensünk folyóin. XIV. Lajosról, a Napkirályról hallott már mindegyikünk, azt azonban kevesen tudják, hogy a nagy francia uralkodó bizony egyáltalán nem volt szégyenlős. Családtagjait gyakran fogadta trónolás közben: igazi trónus helyett azonban a bilijén üldögélt. Az ebédlőasztalnál gyakran volt téma a király végbelén található fisztula, melynek eltávolításáról egész Európa hírt kapott. Lajost – megöregedvén – gyakran székrekedés kínozta, ezért nem volt ritka, hogy beöntései alkalmával tartott királyi audienciát. Az arisztokraták és nemesek egymással versengtek olyan pozíciók betöltésére, mint a királyi széklet vizsgálója vagy a fenséges fenék tisztogatója.
A Napkirályról mindenki tudja, hogy Versailles-ban csodálatos palotát építtetett. A pazar falak közt azonban bűzlött valami. Az óriási épületben mindig rengeteg ember tolongott, hosszú órákat várva arra, hogy a királyt láthassa. A palota építtetői azonban nem terveztek számukra toalettet, ezért kénytelenek voltak beérni a szolgák által kínált kevéske bilivel.
Ebből kifolyólag nem számított ritkaságnak, ha a hölgyek hosszú szoknyájuk takarásában, állva könnyítettek magukon (ne feledjük, ekkoriban még nem hordtak bugyit, csak hosszú inget), az urakat pedig egyenesen csábították a különféle beugrók, gyönyörű függönyök, oszlopok és a gazdagon díszített gobelinek.
Angliában ekkor már régen ismerték a vízöblítéses vécét, mely éppen angol elnevezéséről (water closet) kapta világszerte ismert nevét. Franciaországban az első ilyet csak 1774-ben, XVI. Lajos koronázása alkalmából helyezték üzembe. Nem kell azonban szörnyülködni: a 18. századi Hamburgban még mindennapi látványnak számítottak a bő köpenyben, két nagy vödörrel a vállukon sétáló férfiak. Őket tekinthetjük a mai mobilvécék elődeinek. Az érdeklődők köpönyegük takarásában könnyíthettek magukon.
Római kori ,,mellékhelyiség"
Annak, hogy a vízöblítéses vécék csak nagyon lassan terjedtek, több oka is van. A legfőbb a vezetékes víz hiánya. A városokban hordárok kínálták borsos összegekért a vizet. Idővel mind több nyilvános vécé nyílt a nagyvárosokban, melyekben igyekeztek a lehető legnagyobb komfortot biztosítani. A vízöblítéses vécék elterjedésével azonban új problémák merültek fel. A nem létező csatornahálózatnak köszönhetően az európai metropoliszok folyói bűzlő mocsárrá változtak, melyekből a forró nyári napokon gázbuborékok szálltak fel. Az elviselhetetlen bűz, ezrek életét követelő járványok (mint a pestis, tífusz vagy a kolera) a 19. század második felében rákényszerítették a városatyákat a csatornahálózat kiépítésére.
A vízöblítéses vécék először a városokban terjedtek el. Az ipari forradalmat követően mind több vidéki keresett munkát a városokban. S ők bizony furán néztek az új találmányra. Mivel otthon a trágyadombon álló helyzetben könnyítettek magukon, megpróbáltak felállni a csészére, és így végezni dolgukat. Emiatt Angliában a vécék fölé nagyjából 80 cm magasba egy deszkát szereltek. Azonban alighogy hozzászoktatták az embereket az ülő helyzethez, máris az volt a gond, hogy hogyan szedjék rá őket a felkelésre. Az egyszeri munkás ugyanis elpihengetett magának, ezzel rövidítve le a munkaidejét. Ezt kivédendő, az ülőkéket kényelmetlen, szúrós anyagból készítették, vagy pedig rendszeresen szellőztették a toaletteket. Egy gőzgép segítségével időnként forró levegőt fújtak alulról a csészébe.
A friss széklet aromaanyaga C9 H9 N szkatol néven, erősen hígított formában a parfümgyártás egyik alapanyaga. Úgysem találnák ki, hogy milyen néven. Nos, eláruljuk: a jázmin illata!
A népi gyógyászat jótékony hatást tulajdonított az emberi és állati ürüléknek egyaránt. Az emberi vizeletet hajmosásra, diftéria esetén pedig gargalizálásra használták. A szoptatós anyáknak javallott volt emberi ürülékkel kenegetni mellüket, nehogy begyulladjon, de a fekália ajánlott volt fekélyek, égési sérülések és daganatok kezelésére is. A cukrozott egérkaki pedig megszünteti a gyermekkori székrekedést. A gyógyászaton kívül azonban még számtalan helyen alkalmazták a fekáliát. Az Amerikából behozott dohányt vécékben függesztették ki, hogy az ott lévő kipárolgások megtisztítsák a növényt. Havannában pedig a legjobb szivarokat női vizelettel ragasztották össze. Sőt, voltak helyek, ahol a vizeletet a sajtgyártásban használták.
Végezetül szóljunk pár szót arról, hogyan tisztogatták meg eleink székelés után a hátsójukat. Nos, a görögök lapos köveket és cserépdarabokat hordtak maguknál e célra. A rómaiak ennél sokkal kifinomultabb módszert, vizes szivacsot használtak. A középkor embere szénával, szalmával, esetleg mohával tisztogatott, míg XIV. Lajos felesége, madame Maintenon csak csipkés szélű zsebkendőt alkalmazott. A papír Kínából indult hódító útjára, ahol egy 1393-as összeírás szerint 70 000 60x90 cm-es és 15 000 90x90 cm-es illatosított papírdarab állt a császári család rendelkezésére.
