Lesz itt a Felvidéken vagy a Csallóközben magyar ember ötven év múlva? Vagy páran itt maradunk folklórelemnek, hogy mutogassanak, mint a kurta szoknyát?
Sorozatunkban a beolvadás miértjeire keressük a választ. Elsőnek Ravasz Ábel szociológust kérdeztük.
(© DigtialStorm/Getty Images/iStockphoto)
– Mit jelent az asszimiláció?
– Asszimilációról akkor beszélünk, ha valaki elveszíti a korábbi identitását, és helyette egy másik identitást vesz fel. Különböző fajtái vannak. Szlovákiában nemzetiségi asszimilációról beszélünk, például mikor valaki a magyarból szlovákká válik. Fontos megkülönböztetni a kemény, illetve a puha asszimilációt. Kemény identitásváltásról akkor beszélünk, amikor valakit arra kényszerítenek, hogy asszimilálódjon. Gondolhatunk itt például az úgynevezett reszlovakizációra, mikor statisztikailag el akarták tüntetni a magyar kisebbséget. Puháról pedig akkor, amikor nem kényszer hatására váltunk identitást. Néha nehéz meghatározni a kettő között a távolságot. Úgy is mondhatnám: lejt a pálya. Sok apró mozzanat teheti vonzóvá az asszimilációt. Ha nincs vagy gyenge a magyar iskola. Ha szlovák a munkakörnyezet, kinéznek maguk közül, mert akcentusom van, az üzletekben nem szólnak hozzám az anyanyelvemen, s már csak otthon beszélhetek magyarul. Ha szlovák nyelven mennek a filmek a moziban, és így tovább. A végeredmény viszont egyértelmű: megváltozik az ember saját magáról alkotott képe, és az is, amit kifelé mutat. Makroszinten pedig megváltozik a nemzetiségi összetétele egy közösségnek és az országnak.
– 1921-ben az egykori Magyarország határai jócskán megváltoztak. Mennyire volt kemény az asszimiláció az akkori Csehszlovákiában?
– Ki kell mondani, hogy asszimiláció mindig is volt, mindig is lesz, amikor különböző nemzetiségek élnek egy államban. A trianoni döntés előtt a Magyar Királyságban élő kisebbségek asszimilálódtak a többséghez. Nemcsak a szlovákok, hanem a németek és a zsidóság is. Amikor megváltozott az állam jellege, és a cseh–szlovák vált domináns nemzetté, elindult az asszimiláció a magyarok részéről. Eleve nagyon más helyzet volt Csehszlovákiában, mint a többi határontúli magyar közösségben.
Erdély, a Kárpátalja, a Vajdaság – ezek olyan régiók, amelyeknek mindig is egységes identitásuk volt. Erdély sokáig különálló állam volt, de a Vajdaság és a Kárpátalja is rendekezett regionális identitással. Ezért ezekben a régiókban erős az összetartozás gondolata, amiből építkezni lehet, vannak közös hagyományok, közös a történelmük.
– A mai Felvidék viszont a történelem során soha nem alkotott egy egészet. Egy dunaszerdahelyinek kevés köze volt egy bodrogszerdahelyihez: soha nem éltek egységes régióban. Ma is elválasztja őket pár száz kilométer, mindig is más néprajzi egységhez sorolódtak. Innentől kezdve nehéz egységes regionális identitásról beszélni. Manapság pedig a kisebbségi közösségek nagy problémája, hogy a leszakadt régiókban beindult az „agyelszívás”, azaz a legtehetségesebbek nem maradnak otthon, hanem elmennek Magyarországra vagy külföldre. És minél kevesebb tehetség marad egy közösségben, az annál gyorsabban erodálódik. A csehszlovákiai magyarság létszáma eleinte majdnem elérte az egymillió főt. Sokakról tudunk, akik a csehszlovák állam első évtizedében még magyarnak vallották magukat, bár első generációs asszimilált szlovákok vagy németek voltak. Később aztán gyorsan visszaváltottak szlovákra, németre, hiszen az kifizetődőbb volt. Mikor mindez letisztult, akkor kiderült, körülbelül 600 ezer magyar élhet a mai Szlovákia területén. A második világháború után pedig beindult a deportáció és a jogfosztás, ami közvetlenül kb. 100 ezer embert érintett. És beindult az asszimilációs és az integrációs tendencia is.
– A kettő között nagy különbség van. Az integrációnál az egyén részt vesz a többségi nemzet életében – például magyarként Pozsonyban vállal munkát, szlovák közegben. Ha egy közösség dezintegrálódik a többségi társadalomtól, akkor magára marad. Ahogy egy kisebbségi nehezen boldogul, ha nem beszéli a helyi nyelvet (legyen az magyar vagy szlovák), egy kisebbség sem tud érvényesülni, ha nem épít ki kapcsolatokat a többséggel. Igazság szerint ezzel az itt élő magyarságnak nincs problémája – inkább az asszimilációval kell megküzdenie. Egy integrált személynek a gyerekei nyugodtan lehetnek magyarok. Ám az asszimilált személy gyerekei általában a többségi identitást viszik tovább.
– A rendszerváltás előtt vagy inkább azt követően volt jelen a kemény asszimiláció?
– A mečiari kormányt a ’90-es években erős asszimilációs törekvések jellemezték. A Csemadok Mečiar idejében vesztette el az állami támogatást. Majd a mečiari kormány bukása után (amikor az MKP két választási cikluson keresztül is kormányon volt), tehát 1998 és 2006 között sikerült a tendenciát megfordítani. Nincs ugyan jogegyenlőség a magyarok és a szlovákok között Szlovákiában, a magyar anyanyelvi használatára sokkal kevesebb mód van, mint a szlovákoknak, ennek ellenére már nem mondható, hogy kemény asszimilációban élünk.
Ravasz Ábel (© Foto N – Vladimír Šimíček)
– Az emberek miért érzik úgy, hogy identitást kell váltaniuk?
– Több dolgot kiemelnék. Az egyik, hogy a magyar és a szlovák nemzet között kicsi a távolság. Szociológusként szoktuk mérni az úgynevezett társadalmi távolságot. A Kárpát-medencében élő magyarokat és a magyar kisebbségeket megkérdezték, milyen távol érzik magukat attól a nemzettől, akikkel együtt élnek. A szlovákok és a magyarok közelinek jelölték meg magukat – kulturálisan olyan közel állnak, mint a csehek a szlovákokkal. A magyarok és a románok vagy épp a szerbek között sokkal nagyobb a távolság. A szlovák nemzet a Magyar Királyságban formálódott. Amikor azt kérdezzük az itteni magyaroktól, hogy miben érzik a magyarságuk kitüntető jellegét, miben másak, mint a szlovákok, egyetlen dolgot tudnak mondani – az ezeréves történelmi múlton kívül – ez pedig a nyelv. Sokak számára a nyelv egyenlő az identitással!
– De például Romániában a csángó magyarok többsége ma már nem beszéli a csángó dialektust, de katolikus, miközben a körülöttük élő románok ortodoxok. A nyelven kívül a vallás vagy a bőrszín is lehet elválasztó tényező. A szlovákiai magyarok esetében egyedül a nyelv az. Innentől kezdve a szlovák nyelvet elég jobban megtanulni, többet használni, mint az anyanyelvemet – és már átlendültem a ló másik oldalára. Nyelvet váltok, s nemsokára identitást is váltok. Akik többet használják a többségi nyelvet, kiteszik magukat az asszimiláció veszélyének. Két tipikus példa: az egyik a vegyes házasságoké. Szinte minden magyar beszél szlovákul valamilyen szinten, de kevés szlovák beszél magyarul. Így a házastársak közös nyelve a szlovák. Mivel a nyelven kívül nem nagyon van más, amivel megélné a magyarságát a magyar házastárs, a gyerekek asszimilálódnak.
– A másik tényező az iskola. Sok szülő érzi úgy, hogy szlovák iskolába kell adni a gyerekét azért, hogy jól megtanuljon szlovákul, mert majd akkor érvényesül. Tudjuk jól, hogy ez nem igaz, de ezt a tévhitet nehéz felülírni. Azok a magyar gyerekek, akik szlovák iskolába járnak, már jobban fejezik ki magukat szlovákul, a magyar konyhanyelvet beszélik, a barátaikkal inkább szlovákul beszélnek, s nagy eséllyel szlovák munkahelyet is választanak. Annyira sekély az árok, ami elválaszt, és olyan sok a palló fölötte, hogy nagyon könnyű átsétálni a szlovák oldalra. Az asszimiláció: egy rövidke séta csupán, és nem egy nagy ugrás. Az asszimilált egyre közelebbinek érzi a szlovákságát, és egyre kevésbé érzi a magyarságát. S nem meghatározható a nap, hogy mikor fordul át. A népszámlálásnál egyszer csak szlováknak fogja vallani magát. Nem azért, mert hozott egy radikális döntést – dehogy. Az átállás lassan ment végbe, s egyszer csak átfordult.
A felvidéki magyarság tömegesen asszimilálódik, méghozzá önkéntesen! Erre is van válaszom: az, hogy mit tesz a tömeg, az egyáltalán nem számít. A népek sorsát mindig az dönti el, hogy vannak-e olyan személyiségei, akiknek okossága bátorsággal párosul. Az egyéni kezdeményezés a fontos! Ahogy azt Margaret Mead mondta: „Sose kételkedjünk benne, hogy egy gondolkodó, elkötelezett emberekből álló kis csoport meg tudja változtatni a világot. Valójában csak ők tudják megváltoztatni.”
– Aki identitást vált, az nem gondol bele, hogy milyen nyelvet használt gyerekkorában, és az ő gyereke már nem tud kommunikálni a nagyszülővel?
– A vegyes házasságban született gyerekek vagy akár a magyar szülők gyerekei, akik kénytelenek a szülői döntés miatt szlovák óvodába járni, majd szlovák alapiskolába, nem biztos, hogy már magyar identitással rendelkeznek. Kevés eset van, ahol a szülő szándékosan kinevelné a magyarságot gyerekéből. Inkább csak egyszerűen nincs ideje belénevelni. Sokszor úgy gondolkodunk, mintha ma az identitás lenne a legfontosabb az emberek számára. Ám amikor szociológiai felméréseket végzünk, és megkérdezzük az emberektől, hogy mi a legfontosabb, akkor számukra a boldogulás a legfontosabb. A jó munkahely, a jó anyagi helyzet állnak az első helyen, és csak utána jönnek a nyelvi jogok. A legtöbb szlovákiai magyar számára fontosabb a boldogulás kérdése, mint az identitás. Ezek után az a szülő, aki meg van győződve arról, hogy a boldogulás kulcsa a szlovák iskola, bevállalja az identitásvesztés kockázatát. Fő, hogy boldoguljon a gyerek.
– Érdemes azt is kimondani, ami tabudöngető állítás: közösségi szinten problémát jelent az asszimiláció, ám az egyén szintjén kevésbé probléma. Annak az embernek, aki asszimilált, nem rosszabb. Az kicsit rossz lehet, hogy nem tud a nagymamával beszélgetni, vagy más hasonló meghasonulások, de egy asszimilált ember élete nem rosszabb, mint egy nem asszimilálté. Közösségi szinten jelentkeznek a problémák, hiszen vészesen fogyunk. A kisebbségi identitást akkor lehet igazán megélni, ha közösségben vagyunk. Hiába vagyok az egyetlen magyar egy szlovák településen, ha nem tudok vele mit kezdeni. Nincs kivel beszélnem, nincsenek nyelvi jogaim, hiányoznak a magyar kulturális rendezvények. A kisebb falvakban a döntések közösségi tendenciákká fonódnak össze. Ha a fogyás beindul, akkor az gyorsul. Minél kevesebben vagyunk, annál gyorsabban fogyunk. A 90%-ban magyar településeken sokkal lassabban fogyunk, mint a 40%-ban magyar településeken. Ezt leginkább azokon a városokon látjuk, amelyek az etnikai határon vannak: Szenc, Galánta, Vágsellye, Léva, Rimaszombat... Ezek a városok a nyelvhatáron fekszenek. Azért alakultak egykor várossá, mert az alföldi magyar és a felföldi szlovák itt találkozott. Mivel komoly szlovák beáramlás jellemzi ezeket a helyszíneket, ezért ezek a települések voltak az elsők, amelyek elindultak az elszlovákosodás útján. Vannak partizánharcosok, mint a Fábry Zoltán Alapiskola Rozsnyón, ahol megpróbálták összerántani a magyar oktatást az óvodától a felépítményiig, és ezáltal megállítani a fogyást. Ahol nincsenek ilyen kezdeményezések, ott gyorsan fogy a magyar.
– Említette, hogy másak a felvidéki magyarok, mint az erdélyiek. Az utóbbiak jobban egységben vannak. Nem ez lehet a gyengeség, ami az asszimilációt katalizálja? A Partiumban is erősebb az asszimiláció, mert elsősorban nagyvárosi magyarok élnek ott. Nem tudnak összefüggő közösséget alkotni.
– A partiumi magyarság hasonló az itteni magyarsághoz. Miközben a székelyföldiek összefüggő falvakban élnek, így az asszimiláció is lassúbb náluk. Azon, hogy nincs szoros összetartás a kassai magyar és a pozsonyi magyar között, az ung-vidéki és a lévai között, nem lehet segíteni: ez adottság. Egy gömöri magyar mindig gömöri lesz, egy csallóközi mindig csallóközi. Hiába vannak közös rendezvények, soha nem leszünk olyan szoros egységben, mint a székelyek. Ennek nem kell örülni, de érdemes megszokni a gondolatot. Úgy gondolom, alattomos dolog az egyént a döntése miatt pellengérre állítani. Közösségi szinten kell dolgoznunk azért, hogy a döntéshelyzetek a magyarság felé húzzák a magyarokat. Ne gondolják azt, hogy szlovák iskolába kell adni a gyereküket azért, hogy az érvényesüljön. És hogy egy vegyes házasságban nincs értelme a gyerekeket megtanítani magyarul.
– Miként látja, hogyan alakul a helyzetünk a jövőben?
– Mi, szociológusok mindig modellekben gondolkodunk. Az első modell, hogy nem történik semmi, folyamatos csökkenés lesz. A második forgatókönyv szerint stabilizálódás megy végbe. Vannak olyan közösségek Európában, amelyek alacsony létszámban, de tartósan fennmaradnak. Ez azt jelenti, hogy néhány tízezer vagy százezer magyar megmarad. A harmadik változat a dél-tiroli forgatókönyvre épít. A tiroliak fogyatkozó német közösség volt, majd elnyerték az autonómiát, s mára a számuk stabilizálódott. Annyit még hozzátennék, hogy Dél-Tirol kompaktabb régió, inkább hasonlít a Vajdaságra, mint a Felvidékre. Mivel én optimista vagyok, ezért van egy optimista forgatókönyv is. A magyar közösség újra feltalálja magát szlovákiai magyarként – és újra sikk lesz magyarnak lenni.
– A legnagyobb problémának azt látom, hogy nem igazán tudunk érvelni amellett, hogy a gyerekeink miért válasszák a magyar iskolát. Az anyanyelv és a kultúra jó érvek, de nem elég erősek. És van egy pesszimista forgatókönyv is. Magyarországon ma a németeket nagyítóval kell keresni. A svábokat részben kitelepítették, részben asszimilálódtak. Hozzá kell tenni: ezek nem megváltoztathatatlan folyamatok. 1913-ban kevés szlovák gondolta volna, hogy majd a magyarok asszimilálódnak hozzájuk. 2016-ban nem tudjuk megmondani, mi lesz száz év múlva. Előre csak néhány évtizedre látunk. Mindig azt szoktam mondani a magyar közösségről: tudom, hogy a tagja vagyok, de még soha nem jött velem szemben az utcán. A legtöbb ember, mikor közösségről gondolkodik, a saját városát, faluját képzeli maga elé. Ha itt az utcán nem lát magyar feliratot, ha nincs magyar iskola, és olyan helyre megy dolgozni, ahol csak szlovákok vannak, akkor nem sok jó várható. Ha Dél-Szlovákiában lesznek jó magyar iskolák, lesz munkahely, ahol magyarul is lehet beszélni, lesz kétnyelvű felirat, lesznek egyetemek, főiskolák, akkor lassulhat a fogyás.
