Bármerre is megyünk, utazhatunk keletnek vagy nyugatnak, északnak vagy délnek, galambokkal szinte mindenütt találkozunk. A teremtés napjától részesei az ember életének, művészetének, kultúrájának.
Komáromot a legtöbben csak a vizek városának hívják, pedig a repkedő galambok látványa jóval gyakoribb, hiszen már az Osztrák–Magyar Monarchia idejében itt voltak az ország legnagyobb presztízsű postagalamb-tenyésztői. Az I. és II. világháborúban kiemelkedő szerepet játszottak, sokszor gazdáikkal együtt lettek besorozva.
Bertalan Barbi modell, az Új Nő 2019-es márciusi címlapján
Akkoriban a város zegzugos utcái galambbúgástól voltak hangosak, mert annak, aki egy kicsit is érdeklődött, egy kicsit is vonzódott az állatok világához, volt az udvarán galambdúc. Csak akkoriban még az egyszínű (fehér, kék, ezüst, vörös), ill. fehér fejű és szárnyú, a nyakán lévő körfésűről és „szívhát rajzolatú”, tarka faroktollairól könnyen felismerhető, ma már a hungarikumok gyűjteményében nemzeti értékként jegyzett Komáromi bukó galamb volt a nagy kedvenc, mely a török megszállás idején terjedt el. A századforduló környékén veszítettek népszerűségükből, fellendült azonban a postagalambászat.
„Az 1891-ben Miskolcon megrendezett első magyarországi kiállításra a helyi galambászok már a Komáromi postagalambbal neveztek be. Ma már ugyan nem ez a hivatalos megnevezésük, mivel azonban a nemzetközi versenyeken a klub neve alatt szerepelnek, továbbra is viselik a város nevét” – meséli Saláth János, aki öt évet szentelt kutatásokra, adatgyűjtésre, hogy megírja A postagalambsport története Komáromban című kétkötetes könyvét, amely ez évben került a boltokba.
A postagalambok hűséges celebek
A postagalamb-tenyésztők komáromi területi társaságának gyönyörűen gondozott telephelye ma nem messze található a Vág-parttól, ahol tizenkét dúc nyújt biztonságot a madaraknak. A kapuban Óváry Antal, a helyi szövetség jelenlegi elnöke vár minket. Kedvesen invitál felfelé, hogy büszkeségeit közelebbről is megnézhessük. Aggodalmaskodásomra, hogy nem lesznek-e feszültek, idegesek a madarak, mosolyogva mondja, hogy „ezek az állatok jó idegrendszerrel rendelkeznek. Egy-egy galambdúcban ötven-hatvan lakó él egymás mellett. Békességben, nem hiába lettek a béke szimbólumai. Köztük nincsenek komoly súrlódások, vérre menő harcok. Mindegyiküknek megvan a maga kis lakosztálya, ahonnan kedvükre kijöhetnek, felszállhatnak az ablakba, vagy kirepülhetnek a teraszra. Nem kell őket félteni, nem mennek el.”
„Az ő világuk origója az otthonuk, ahová mindig hűségesen visszatérnek, s pontosan ennek a tulajdonságuknak köszönhetően lettek a történelem során a legjobb hírvivők.”
A galambok némi bizalmatlansággal fordulnak felénk, de ahogy meghallják „gazdájuk” hangját, a feszültség lehull róluk. „Felismerik a saját tenyésztőjüket. Tudják, hogy ő az, aki gondoskodik róluk, hiszen mindegy, milyen nap vagy milyen idő van, ki kell hozzájuk jönni. Várják az eleséget, a törődést. Nem mindegy, hogy mivel, hányszor etetjük őket, hiszen ettől függ az egészségük, a jóllétük és a kiállásuk. Legtöbbször bükkönyt, borsót, repcemagot, napraforgómagot kapnak, de ez évszakonként változó. Rendszeresen ellenőrzi őket állatorvos, és oltják is őket. Oltási igazolás nélkül nem is vehetnének rész a versenyeken” – magyarázza, miközben kézbe veszi az egyik legkülönlegesebb madarát, Shakirát.
Az alig 30 dkg-os madár nem tiltakozik, nyugodtan simul bele a sikeres galambász kezébe, aki közben elmeséli, hogy ezek az aprócska, de hihetetlenül szívós galambok többnyire monogámiában élnek, állandó társuk van. A tojó a költéskor két nap különbséggel rakja le a tojásokat. Kettőt, melyeken felváltva, tizennyolc napig ülnek a szülők. A galambok abban különböznek a többi madártól, hogy begyük termel egyfajta sűrű tejet, amellyel az első héten táplálják a fiókákat.
Nem olyan szépek, mint amilyen kitartók
„A postagalambok küllemének standardját 1927. januárjában a Párizsban megrendezett nemzetközi kiállításon jegyezték le először – árulja el Saláth János, akinek a madarai évekig a versenysport élvonalában voltak. – „A szépségversenyeken figyelembe veszik az összbenyomást, a hát, a farokrész és lábak állását; a testfelépítést, az izomzatot, a csontozatot, valamint a tollazat minőségét. Emellett pedig a belgáknak köszönhetően, akik elterjesztették a postagalambsportot, a madarak gyorsaságban is versenyeznek. Mindez 1938-ra vezethető vissza, amikor is Párizsban először megrendezték a Postagalamb Olimpiát, amely a legjelentősebb versenynek számít. A kétévente megszervezésre kerülő rangos megmérettetésre, melyet az 1948-as londoni megalakulása óta a Nemzetközi Postagalamb Szövetség szervez, az előző két évben elért eredmények és pontszámok alapján jutnak ki a tollas indulók.”
Hogy lesz egy madárból olimpikon?
Idővel a komáromi szervezethez a járás más településein élő tenyésztők is csatlakoztak, így az ő galambjaik lábán is ott vannak gyűrűk, melyek jelzik a klubot, a tenyésztő adatait, a madár sorszámát, valamint a chipjét. Ez utóbbi a versenyidő miatt fontos. A postagalambversenyek ugyanis úgy zajlanak, hogy a galambokat teherautóval, kamionnal (ahogy edzésnél is, csak ott a táv 100-200 km) elviszik a verseny helyszínére. A start pillanatában pedig több ezer galamb indul hazafelé, s általában 1000-1200 km távolságot is megtesznek.
Szerencsés hazaérkezéskor a galambdúcba csak az elektromos adatleolvasó rendszerrel ellátott bereptetési nyíláson tudnak bejutni, ami regisztrálja a chip számát és az érkezési időt, majd eljuttatja ezeket a központi rendszerbe. Amelyik madár a leggyorsabban teszi meg a távot, az a győztes. A komáromi sportszövetség harminc tagja közül jelenleg Kiszel Matej áll a ranglista élén, az ő postagalambjai négy olimpián öregbítették a komáromi klub nevét. Megalakulásuk óta pedig közel húsz versenyző galambjai indultak a rangos világversenyen.
A galambok nem tévednek el. Egyes feltételezések szerint a föld mágneses mezejét követve tájékozódnak, de számos egyéb veszély fenyegeti őket.
„Kevesen tudják, hogy a négyévente megrendezésre kerülő olimpiai játékokon a béke szimbólumaként felengedett galambok a postagalambmezőny legjobbjai. Nagy megtiszteltetés volt klubunknak, hogy az egyik legsikeresebb tagunk, a gútai Balogh Ferenc madarai a 2004-es athéni nyári olimpiai játékok helyszínén és a 2012-es londoni olimpián felengedett postagalambok versenyén is jeleskedtek” – árulja el Saláth úr, aki nyugdíjazásáig a Pozsonyi Gázművek vezérigazgatóságának osztályvezetője volt.
Ezer veszély leselkedik rájuk
Az izsai Majkúth Mihálynak, akit a szakma a világ egyik legjobb postagalamb-tenyésztői közt tartott számon, az egyik galambja 35 000 díjkilométert repült élete során. Mindig hazatalált. Később egy belga tenyésztő vásárolta meg tenyészmadárnak. (2020-ban rekord áron, 1,6 millió euróért kelt el egy hároméves belga postagalamb – a szerk. megj.) Reptetni már nem lehetett, mivel a galambokban a lakcímet nem lehet átkódolni. Utódja azonban, aki talán még nála is ígéretesebb tehetség volt, 1979-ben elveszett.
Óváry Antal a galambokkal
A postagalambokra a legnagyobb veszélyt a ragadozó madarak jelentik, valamint a váratlan viharok. A múlt évben Angliában veszítettek el több száz madarat, korábban pedig Spanyolországban és Portugáliában történt hasonló tragédia. Sajnos, a komáromi klub tagjai is sokszor várták már hiába haza valamelyik büszkeségüket.
A galambok mindig velünk lesznek
Még a modern időkben is használják őket áthatolhatatlan terepeknél, vagy olyan helyzetekben, amikor egy adatot vagy akár vérmintát gyorsan célba kell juttatni. Ez leginkább Svájcban jellemző, de egyéb körülmények közt is használják őket. Európában legtovább a svájciak és az osztrákok tartottak postagalambokat katonai célokra. Megtörtént, hogy az egyiket elfogták, és az eset komoly diplomáciai levélváltással oldódott meg. Az angol királynő galambdúcát azonban mind a mai napig nagy becsben tartják. Nagy figyelmet fordítanak ezekre a (bevetésre kész) nemes madarakra.
