Karanténhelyzet van, jönnek a lelki sokkok. Valahogy ki kell bírni. Szeretnénk segíteni – néha kicsiség is csodát tehet. Lélegezzünk!
De hogyan?! Számolásra, tanult ritmusra, hosszan kilélegezve. Ahogy a szakértő tanácsolta. Azt mondják az érintettek, ha a pánik jön, a rekeszizom nem mozdul. Se fel, se le. Nincs külvilág sem, hogyan tudnánk kimászni a fejünkből. Pedig ki kell, be kell fejezni a mantrát, hogy mindjárt meghalunk, hogy elájulunk, hogy elhányjuk magunkat, hogy menni fog a hasunk, hogy mit szólnak most mások…
Nem lesz vége!
Tudtommal az sem segít, ha valaki átfordítja a szöveget. Hiába mondogatjuk, hogy mindjárt vége, hogy ez csak egy múló állapot, akkor sem rövidül a folyamat. Ki kell jutni, körülnézni, milyen szép kalapja van a néninek, milyen folt van az autóbusz függönyén, hányféle körömlakk van a polcon, milyen szép lámpa, nekem is ilyen kellene a szobámba, milyen gyönyörű mosolya van ennek a lánynak… És így tovább.
A hozzáértők különbséget tesznek pánikroham és pánikbetegség közt. Jobb esetben tudjuk, mi váltja ki nálunk a vizsgadrukkszerű állapotot, tudjuk, mitől izzad a tenyerünk, mitől állnak készenlétben a sejtjeink.
Igyekezhetünk elkerülni az ilyen szituációkat, de nem lehet mindig. Néha igenis sorakozni kell, hivatalba, orvoshoz kell menni, néha meg kell szólalni idegenek előtt, néha autóbuszra kell szállni, zárt termekben tartózkodni, és néha elfoglalják a sorok szélén a székeket. Van, hogy messze kerülünk a kijárattól.
Mitévők lehetünk?
Azt hiszem, az első lépés elfogadni magunkat ilyennek. Ha nem tudunk kiszállni az ágyból, nem akarjuk felvenni a telefont, nem akarunk levelet feladni a postán – nézzük el magunknak. Ne ostorozzuk magunkat! És hát főként nézzünk szembe a kínos és kényelmetlen szituációkkal. Csak lassan, apránként.
És ha elájulunk? Csak lesz valaki, aki összeszed, nem? Talán a javasolt légzés is segít, ha nem várunk azonnali enyhülést. Vegyük észre körülöttünk a szépet és érdekeset! Halkítsuk le fejünkben a gondolatokat, panaszokat, főleg azokat, melyek azt diktálják, hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebbek a világon… Azt hiszem, a mai világban egyetlen szorongó ember sincs egyedül. A legjobb dolog, ha próbálkozunk: van, aki fákat ölelget. Talán segít.
