Elveszítjük a munkánkat, megbetegszünk, elhagy a férjünk, nem találunk jó munkát – ezer trauma éri a mai nőt. Hogyan mászhatunk ki a gödörből? Azt mondják, mindig az tud jó tanácsot adni, aki maga már átment hasonló megpróbáltatásokon. Mint riportalanyunk, Ági, aki mosolyog, mint a napocska, és azt állítja: van kiút.

– Idén leszek 58 éves – mondja Ági mosolyogva, s én rögtön rávágom, hogy az lehetetlen! – Sokat kell dolgozni, az konzervál! Meg olyat kell csinálni, amit szeret az ember! – válaszolja. Pedig Ági túl van egy komoly betegségen, pályát váltott, és mégis úgy fest, mint aki a fénykorát éli! Saját céget vezet Bécsben, óraadó az egyetemen, egy könyvet is volt ideje írni. És boldog nagymama. Szóval, igazán van miről beszélgetni.

nokrol-noknek-kezdo.jpg
Danis Ágota Pozsonyban látta meg a napvilágot, Galántán nőtt fel, oda járt iskolába, de a gyökerei csallóköziek. Gyerekkorában a nyarakat a nagyszüleinél, Nagymegyeren töltötte. Ági az érettségi után biokémiát tanult a prágai Károly Egyetemen, majd a természettudományok doktoraként először Pozsonyba, majd ’89 után Ausztriába került. Jelenleg is Bécsben él, csak már nem biokémikus, kényszerből szakmát váltott. Ám nem lenne Ági, ha ebből a történetből nem a legjobbat hozná ki.

– Vágjunk mindjárt a közepébe! Miért történt ez a drasztikus váltás? Hogyan lesz egy sikeres biokémikusból coach?

– Akkor már családostul Ausztriában éltünk, mert a férjem itt kapott állást. Én is találtam munkát egy laboratóriumban. És igen, több mint lelkesen dolgoztam évekig! Egy idő után laborvezető lettem, és egy nagyon szép nemzetközi projektet vezettem. A megbízónk az Európai Komisszió vezérigazgatósága volt. Ivó- és talajvizeket elemeztünk, amelyeket Olaszországból, Belgiumból és Spanyolországból küldtek. Ezt kellett felügyelni és koordinálni. Külföldi voltam és nő: kell ennél szebb karrier?! Ez volt a csúcs! Egészen 40 éves koromig csináltam. Majd a vállalatot eladták, minket pedig elbocsátottak. 

Hirtelen a magasból a mélybe. Mi következett ezután?

– Kilenc hónapig állást kerestem. Találtam is laboráns munkákat, de nem akartam lejjebb lépni a ranglétrán. Végül döntöttem: váltok. Elmentem egy továbbképzésre, és azóta tanácsadóként dolgozom. 2001-től 2005-ig alkalmazottként dolgoztam egy cégnél, ahová azért vettek fel, mert nyelveket beszélek. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert a nyelvtudás hatalmas kincs. És ez a kincs mindenki tarsolyában ott van, aki kisebbségiként itt él. Nagy dolog az, hogy valaki ért magyar, szlovák, cseh nyelven, és minden szláv nyelvből egy kicsit.

Fel kellett adnod azt, amit egész odáig csináltál és szerettél. Hogy élted meg?

– Most őszintén válaszoljak? Vagy úgy, hogy publikus is legyen? Nagy törés volt. Egyszerű a képlet. Megannyi visszautasító levelet kaptam, miszerint nem kellek, meg hogy túlképzett vagyok. Aztán elkövetkezett az idő, amikorra már kimerültek a tartalékok. Nem volt mese, pénzt kellett keresni. A képlet amúgy minden álláskeresőnél hasonló. Mindegy, mit, de valamit csinálni kell! A lehetőségek közül kiválasztani a legmegfelelőbbet, vagy azt, ami éppen annak látszik. Nyomás alatt vagy – és ez jó! Még akkor is, ha úgy érezzük abban a pillanatban, hogy ez az egész borzasztóan rossz! Mégis jó, mert arra kényszerít, hogy lépjünk! Amióta coachként dolgozom, tapasztalom, hogy vannak olyan nők, akik pazar anyagi jólétben élnek, egy aranykalitkában. Ám nekik ezerszer nehezebb váltani, mert nincs anyagi nyomás rajtuk. Szóval, mindenki legyen hálás, ha néha-néha meglökdösik hátulról. Én a munkám elvesztését traumaként éltem meg. Veszteségnek fogtam fel, pedig nem kellett volna. Nem szabad drámázni olyanon, ami nem dráma. Talán ezért vagyok jó coach, mert megértem az ilyen kritikus helyzeteket.

Megértem, milyen az, mikor úgy érzed, hogy kihúzták a szőnyeget a lábad alól, és nincs kapaszkodó. Én is átéltem ezt. A következő nagy változás az én életemben pár évvel később a válásom volt. 

Azt mondják, a baj sokszor csőstül jön...

– Pontosan. Közben még volt egy operációm is, 2013-ban. Kivették az epehólyagomat. Azt hittem, kövem vagy homokom van. Utána két héttel derült ki, hogy az epehólyag falában egy csomó van. Rák. A ráknak négy fokozata van, a harmadik-negyedik már nem gyógyítható, én az első kettőben voltam. Egy évig tartott ez a cirkusz, hogy állandóan orvosokhoz jártam. Azt nézték, van-e még valahol metasztázis, azaz áttét, de nálam szerencsére sikerült kivenni az egészet. Ezután írtam meg a könyvemet, Mein innerer Wolf: Mit Achtsamkeit aus dem Gefühlschaos (Az én belső farkasom: tudatossággal az érzelmi káosz ellen) címmel. Németül jelent meg, remélhetőleg nemsokára magyar fordítása is lesz. 

Mesélj nekem kicsit bővebben a te „belső farkasodról”!

– A könyvben tíz coaching történetet írtam meg. Az első az enyém, az én betegségem, a többi a klienseimé, aztán szerelmi háromszögek és munkahelyi problémák. Nálam, ugye, az volt a legégetőbb: mit kezdjek azzal, hogy a betegségem alatt állandóan az járt a fejemben, mi lesz velem? Mi lesz a gyerekeimmel? Ha elkezdek haldokolni, a gyerekeimnek ezt végig kell nézni, s ez hatalmas fájdalom. A környezetemet nem tudom megkímélni. Meg egyáltalán: miért én? Hiszen én jó ember vagyok! Miért velem történik mindez? Drámáztam egy ideig, aztán azt mondtam, hogy elég! 

Hogy sikerült lecsitítani a gondolataidat?

– Ez pont akkor történt, amikor egyedül maradtam, és a gyerekeim is kirepültek. Ekkor kezdtem írni, és az írás mentett meg. Ki akartam lépni az önsajnálatból. Először csak a fióknak írtam a történeteket, majd a végén elküldtem egy kiadónak. Szépen lassan kezdett minden kitisztulni. Főleg azért, mert rendbe akartam rakni az életemet, mint egy lakást a tavaszi nagytakarításnál. Az embernek nem szabad elvesznie a saját drámájában. Egyszerűen váltani kell. Viszont ahhoz, hogy az életedet megváltoztasd, a gondolkodásodat is meg kell változtatnod. 

Ez elég nehéz dolog, hiszen állandóan rávetítjük a múltat a jelenre! Hogy tudunk elindulni a változás felé?

– Tudatosan kell élni! Ha például jó passzban vagyok, kiegyensúlyozott és jókedvű vagyok, nem drámázok, mikor reggel kiderül, hogy defektet kapott az autóm. Beülök egy taxiba, és megyek az utamra. Viszont hogy néz ki mindez, mikor mélyponton vagyok, mert összevesztünk otthon, vagy kibicsaklott a bokám? Összeomlok. Miért? Miért éppen velem történik mindez? – kérdezgetjük. Mert sosem a defektes autóval van gond, hanem a lelkiállapotunkkal! Van olyan nap, hogy esik az eső, és fúj a szél. Ezt nem tudjuk befolyásolni. Az viszont, hogy a rossz időt hogyan éljük meg: csakis tőlünk függ. Tehát tudatosan kiegyensúlyozott lelkiállapotra kell törekedni.

elofizetes_uj_no.png

Coachként milyen ügyekkel foglalkozol?

– 2006-ban önállósultam, a fő témám pedig az interkulturális kompetencia. Munkaügyi problémákkal foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy főleg olyan vállalatokkal dolgozom, ahol különféle kultúrákból érkezett emberek dolgoznak, akik között nagy a mentalitásbeli különbség. Szóval, össze kell őket „hangolni”. Másképp kommunikál egy német, mint egy brazil. Ebben segítek én, hogy megértsék egymást, és azontúl minden olajozottan menjen. A vezetőknek pedig életszerű tanácsokat adok, hogyan lehet az alkalmazottakat motiválni, hogyan jó kommunikálni és együttműködni. 

Egyéneket is coacholsz?

– Igen. Ha bekopogtat hozzám valaki, akinek nagy problémája van (én ezt „szürke ködnek” nevezem), mondjuk, épp elveszítette az állását, vagy rengeteg kölcsöne van, akkor leülünk, és elbeszélgetünk. A legcsodásabb az, mikor a kliens pár ülés után ragyogó szemmel távozik tőlem.

Ha már a munkaügyeknél tartunk: saját példádon tapasztaltad, hogy egyre többen kényszerülnek szakmát váltani. Jó ez?

– Ez a jövő. Az lesz a normális, hogy az életben háromszor vagy négyszer váltani kell. Nekem ahhoz, hogy tovább tudjam képezni magam, egy sereg kritériumnak kellett megfelelnem: diploma, kultúra, nyelv. A lényeg, hogy nem szabad feladni, csinálni kell! Ha kilátástalan a helyzet, vagy ha nagy az a bizonyos „szürke köd”, akkor még inkább! Persze, egy nagy problémát nem lehet azonnal megoldani. Szépen lassan, kis szakaszokra bontva kell ügyködni.

Mit gondolsz, miért van manapság ekkora igény a coachokra?

– Régen voltak a bölcsek, a gyóntató papok, a családfők. Ezeket a szerepeket tölti be ma a coach. Képzeld el, hogy egy faluban, a hegyek közt élsz, és ha kinyitod az ablakot, mindig ugyanazt látod. Neked az: „A hegy”! Nem látod, mi van mögötte, nem tudod, van-e egyáltalán mögötte valami. A saját életünket is így látjuk. A coach kérdez tőlünk, és az olyan, mintha ugyanazt a hegyet 360 fokból körbefotóznánk. Segít más perspektívából látni a dolgainkat. Másrészt, a mai problémák komplexebbek. Régen az idősebb ember volt a bölcs. Most már van olyan, amit az öregek nem tudnak, a fiatalabbak meg igen. Ezért van szükség a coachra.

,,A szüleim mondták, hogy menjek Prágába, az klassz hely. Úgy gondoltam, az is elég messze van. Prága jó döntésnek bizonyult, életem legszebb éveit töltöttem ott. Mindig is orvos akartam lenni. Vagy legalább Marie Curie!" 

Beszéljünk a nőkről! Te hogy látod a mai nőket, a női mintát, a példamutatást?

– A mai nőknek nincs mintájuk, amelyet követhetnének. Az én nagymamám még hat gyereket szült, 12:00-kor odatette a férje elé az ebédet, anyagilag és sok minden másban is függött „az urától”. Az én anyukám már tanulhatott, tanítónő volt, mégis mind a mai napig apám elé teszi az ebédet 12:00-kor. Az én gyerekeim a negyedik generáció a sorban: nálunk már a két fiam is főz. A házimunka el van osztva. A generációk között tehát óriási váltások vannak. Én már más életet élek, mint az én anyám, ezért sok területen nem tudok az ő mintájából meríteni. A gyerekek próbálnak lépést tartani a korral, és besegítenek egymásnak a házimunkában. Ahol nem így van, ott konfliktus képződik. Ez persze majd le fog tisztulni, a nők is megtalálják a helyüket, az anyák újra példát tudnak majd mutatni, csak ehhez kell még pár generációváltás. 

Apropó! Jelenleg rengeteg a vita a karrier és az anyaság körül. Miért megy vissza a nő olyan hamar dolgozni? Vagy pont ellenkezőleg, miért marad otthon 3 évig?

– Ezt a nőnek kell eldöntenie. Ha szeretne olyan munkát, ami örömet okoz neki, akkor dolgozzon, és ne legyen lelkiismeret-furdalása. Szerintem egy gyereknek nem arra van szüksége, hogy az anyja 24 órán keresztül fogja a kezét (régen se fogta). Az a fontos, hogy egy anya megadja azt az érzést a gyerekének, hogy bármikor számíthat rá. Nálam az első helyen mindig a gyerekek voltak, ám ha a gyerekek jól voltak, akkor mentem dolgozni. Azt csináltam mindig, ami örömet szerzett. Ha a nő kiegyensúlyozott, akkor ebből a család is profitál. Hiszen a családnak az a jó, ha az anyuka boldog. S ha a nőnek a család szerez örömet, akkor maradjon évekig otthon. Ha a munkahelyi életet éli meg örömmel, akkor menjen vissza dolgozni! Ne a sablon vagy a szokás szabja meg, hogy mit tegyünk. 

Ehhez először azt kéne tudnunk, mi az, amit igazán szeretünk.

– Az nagyon fontos. Hiszen ha megtalálod azt, amit szívesen csinálsz, akkor soha többé nem kell dolgoznod. De ehhez tudni kell, mi a célod, és minek van értelme. Akkor vagyok boldog ember, ha úgy keresem meg a betevő falatot, hogy szeretem a munkámat. Énekelhetek én, de ha nincs jó hangom, az éneklés a színpadon sem fog menni, és a közönség sem fog tapsolni.

Neked is egyszerre több mindenben kellett helytállnod. Külföldi élet, új munka, új környezet, gyereknevelés. Hogy bírtad?

– Magam sem tudom. Ausztriában akkor nem volt napközi, és én mindennap főztem. Amikor laborvezető voltam, estére hullafáradtan kerültem ágyba. Hogy tudtam mégis végigcsinálni? Szeretettel. Amúgy is egy tyúkanyó vagyok. Ha éhesek a gyerekek, megfőzök, és nem filózok rajta.

hirlevel_web_banner_1.jpg

Szlovákiában is coacholsz?

– Igen, konkrétan most Pozsonyban voltam egy cégnél. Privát kliensem itt még kevés van, de Megyeren a termálfürdőben is dolgoztam és a pozsonyi magyar gimnáziumban. 

Van különbség az itt élő és a külföldi emberek coacholásában?

– Mondok egy példát. Jön valaki, hogy segítsek munkát találni, de nincs egészséges önképe. Az emberek két szélsőség mezsgyéjén mozognak. Vagy keveset gondolnak magukról – vagy átbillennek, és ellenkezőleg, túl sokat képzelnek magukról. Egyik sem jó. Jó, ha az ember tudja, hogy mire képes, és mi az értéke a munkaerőpiacon. Azáltal, hogy mi itt kisebbségben élünk, stresszrezisztensek vagyunk, és a frusztrációtoleranciánk magasabb. Akkor is megyünk és csináljuk, ha mások már rég feladták. Szóval, stressztűrőbbek vagyunk. Nekünk meg sem kottyan, ami másnak már régen rossz. Ám ne azt keressük, hogy mit nem tudunk – mert ebben világbajnokok vagyunk. Hanem arra összpontosítsunk, amit tudunk!

Te otthon érzed magad Bécsben?

– Igen, abszolút. Prágában is otthon éreztem magam. Ez mind a két- vagy többnyelvűséggel van összefüggésben. Ha nézek egy filmet, vagy olvasok egy könyvet, azt se tudom, milyen nyelven volt, mert van egy pont, amin túl ez már nem lényeges. A gyökereim persze a Csallóközhöz kötnek.

Mivel töltöd a szabadidődet, és mik a jövőbeli terveid?

– Nagyon szeretnék utazni. Nem voltam még Afrikában és Ázsiában. Vonz a meditáció, a jóga. Most Amerikába megyek az unokámhoz, a nagymamaszerepet nagyon intenzíven és örömmel ki akarom élni és élvezni. Továbbképzésekre akarok járni, hiszen jó pap holtig tanul. A betegségem óta pedig nem drámázom, nem pazarlom az energiámat feleslegesen. Hülyeségeken nem agyalok. Laza vagyok. Meg elhatároztam, hogy boldog leszek! (mosolyog)

Derzsi Bernadett
Cookies