A világnak és az embereknek szükségük van nővérekre. Ez a mai helyzet legnagyobb bizonyossága. Nélkülük, az ő áldozatvállalásuk és munkájuk nélkül nem tudnánk életben maradni. Sok hívságos szakma van, ami az utóbbi időben a kirakatba került. A válságos helyzetek mindig igazságot szolgáltatnak.
Milyenek a nővér mindennapjai járvány idején? Milyen megpróbáltatásokkal kell szembesülnie? Hogyan tudja megvédeni szeretteit? Sokan megtehetjük, hogy otthon maradunk a biztonságos négy fal között. Van viszont olyan, akinek menni kell… Nélküle leállna a kerék, amelyik most a világot forgatja.
Soóky Kati (33, Somorja) a belgyógyászati osztályon dolgozik az Egyetemi Kórházban. Autóbusszal ingázik Pozsonyba – a mostani napok kicsit mások, mint ahogy azt évek alatt megszokta. Szereti a kórházat, a fertőtlenítő szagát, a kissé rideg-hideg környezetet, aminek olyannyira ellentéte az az emberi melegség, ami egy jó nővérből árad. Bent az osztályon rend van és hierarchia, s abban jó dolgozni: Kati legalábbis szereti a kiszámíthatóságot.
– A kórház bejárata előtt most katonák állnak – kezdi. – Ügyelnek arra, hogy csak azok kerüljenek beljebb, akiknek ellátásra van szükségük, plusz a személyzet. Szigorú protokollt vezettek be számunkra is, belépés előtt be kell jelentkezni, kezet fertőtleníteni, majd megmérik a lázunkat és megkérdezik, jól érezzük-e magunkat, egészségesek vagyunk-e. Ezek fontos kérdések, de mindnyájan tisztában vagyunk vele, attól még, hogy rendben vagyunk, még lehetünk vírushordozók.
– Kitől kapják a maszkot, s van belőlük elég?
– Az egész napra egy darab egyhasználatos maszkot kapunk. Az aláírásommal kell igazolnom, hogy átvettem. Normális körülmények között a maszkot kétóránként cseréljük. De most spórolunk, mert nincs elég felszerelés.
– A betegeknek jut védelem?
– Miután kihirdették a szükségállapotot, mi csak a sürgősségi ellátást biztosítjuk, ezáltal kevesebb a fekvőbeteg. Kizárólag életmentő műtéteket hajtunk végre, nincsen elég vér. Aki kórházi ellátásra szorul, a felvételnél mindig kap egyhasználatos maszkot. Utána már csak a kivizsgálások során kap újat. A többi napon kénytelen beérni a régivel, illetve az otthonról hozott textilmaszkokkal. Sajnos, a beteg itt nem tudja kimosni a maszkját, s mivel látogatót nem fogadhat, nemigen tud újat kérni a hozzátartozóktól.
Épp tegnap kért az egyik beteg szájmaszkot tőlem, miután három napig ugyanazt viselte. Nem tudtam neki adni, felvilágosítottam, hogy nekünk is csak egy darab jár. Kegyetlen, rideg válasz, de nem tudunk mit tenni.
– Ki tájékoztatja önöket az új intézkedésekről?
– Kevés az információ, senki nem mond semmit. A főnővér csak azt tanácsolja, hogy kövessük figyelemmel a híreket. Az új utasítások a kórház honlapján jelennek meg. A szükségállapot kihirdetése óta készenlétben állunk, a szabadságokat törölték. Ha szól a telefon, és hív a főnővér, akkor csapot-papot hagyni kell, azonnal munkába kell sietni. Ha pedig máshol van ránk szükség, akkor áthelyezhetnek. A rendkívül állapot ilyen kihívásokkal szembesíti az egészségügyben dolgozókat. Mindenesetre én bekészítettem egy vészhelyzeti csomagot a munkahelyi öltözőszekrényembe.
– Milyen ez a vészhelyzeti csomag? Mit tartalmaz?
– Ha az osztályunk vesztegzár alá kerül, akkor fontos, hogy legyen nálam több napra való váltóruha, alsónemű, hálóing, plusz tisztálkodási eszközök, törülköző. Ezek csak a legszükségesebbek, de nekem megnyugvást adnak. Sosem tudhatjuk, hogy a műszak után nem kell-e még tovább maradni, mehetünk-e haza.
– Mi várható a közeljövőben?
– Tudjuk, hogy az egészségügyben rengeteg a pályaelhagyó, vagy a nővérek és orvosok kimentek külföldre dolgozni. Ezért számos pozsonyi kórházban üresen maradtak az osztályok. Most újra kinyitják ezeket, és előkészítik az ágyakat a tömeges betegfogadásra. Kialakítják a vörös zónákat, bár igazából most minden kórháznak van vörös zónás sarka. Ha a betegfelvétel során gyanús esettel találkozik a személyzet, azonnal tesztet készít. Ha a beteg kórházi ellátásra szorul, a vörös zónában ápolják, míg meg nem érkezik a teszteredmény. Ha az eredmény negatív, akkor a beteget átviszik az osztályra, a fertőzötteket pedig a kramárei kórházba szállítják. Tudni kell még, hogy a fertőzöttek ellátására minden régióban van egy kijelölt járványkórház. A vörös zónában a kórház egészségügyi dolgozói teljesítenek szolgálatot. Szóval mindnyájan be vagyunk osztva. Már megkaptuk a védőfelszerelések listáját. Egy 12 órás műszakban egy főre két védőoverall jár, továbbá védőmaszk, szemüveg, cipővédő lábzsák, kesztyűk. Ez azt jelenti, hogy műszak elején felvesszük a védőöltözetet, amit csak hat óra múlva, az ebédszünetben vethetünk le. A pihenő után pedig a másik védőruhát öltjük magunkra. Őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy a 12 órás műszakot hogy fogjuk lehúzni, mert míg az overall rajtunk van, még az orrunkat se törölhetjük meg, sőt a mosdóba se mehetünk ki! A kolléganőimmel már tanakodtunk ezen, ők régi motorosok, de tanácstalanok, hogy a többiek ezt hogyan csinálják, hogyan bírják... Persze láttuk mi is a fényképeket, úgyhogy tudjuk, mi vár ránk.
– Milyen a hangulat a nővérek között?
– A helyzetet úgy tudjuk elviselni, hogy egyszerűen nem beszélünk róla. Nem szabad pánikba esni! Minden megy a megszokott kerékvágásban, de azért persze csak a koronaszörny a fő téma, vagy hogy kik álltak rá otthon a maszkvarrásra.
Mivel sokan otthonról dolgoznak, jóval kevesebb az utas. Mostanáig mindenki igyekezett egyedül ülni. Csak a kollégák huppannak le egymás mellé. Sajnos, most, hogy több üzletet és szolgáltatást megnyitottak, az utasszám is megnőtt, így magasabb a fertőzésveszély. Mi inkább a rosszabb forgatókönyvre számítunk, s akkor majd ajándék lesz az enyhülés.
– Hogy folyik a nővérek otthoni élete? A mindennapi feladataikat nem befolyásolja a stresszhelyzet?
– Nekem idős édesanyámról kell gondoskodnom. Mindenütt azt halljuk, hogy idős családtagjainknak most azzal segítünk, ha izoláljuk őket. Viszont a feledékeny édesanyámat nem tudom anélkül ellátni, hogy ne találkozzam vele, csak lerakjam az ajtaja elé a főtt ételt és a bevásárlást. Édesanyámra eddig is én főztem, takarítottam. Külön lakásban él, panelban, nem messze tőlünk. Nem tehetem meg, hogy ajtót se nyitok rá. Míg másnak természetes, hogy hajat most, levágja a körmét, neki már segíteni kell a heti rutinjában. Ilyenkor felteszem arcomra a szájmaszkot, a kezemet lefertőtlenítem, és egy erre a célra rendszeresített overallban elmegyek hozzá. Naponta beszélünk telefonon, mindig elmagyarázom neki, hogy ne menjen le a térre, az most igen veszélyes! Mivel sokat nézi a televíziót, már ő is tudja, hogy nagy a baj odakint! A kolléganőm édesanyja – akivel egy lépcsőházban laknak – jobb helyzetben van, ő önellátó: megfőz és kimos magára. A bevásárlást a lánya intézi el, jó időben az udvaron szájmaszkban beszélgetnek, s nem mennek közel egymáshoz. Rossz időben pedig marad a telefon. Mi, nővérek így próbáljuk védeni idős szeretteinket – akik pedig idős szüleikkel egy háztartásban élnek, azoknak még bonyolultabb.
– Hogy látja a közeljövőt, mire számítanak?
– Halljuk, látjuk, mi van a szomszédos országokban, sajnos, az országhatár nem gátolja meg a vírus terjedését. Ha tömeges megbetegedések lesznek, semmi jóra nem számíthatunk. Minden attól függ, hogy mennyire sikerül lelassítani a járvány terjedését. Ezért fontos, hogy az emberek betartsák a szabályokat, maradjanak otthon, és ügyeljenek a higiéniára. A fiataloknak is meg kéne érteni, hogy vigyázni kell egymásra! Pont most vizsgázik az egész nemzet toleranciából. Az autóbusz ablakából nemegyszer látom, hogy a fiatalok összeverődnek az út mellett. Ha tudnák, hogy a neheze még csak most következik! Olyan ez most, mint a vihar előtti csend…
