Talán nincs is olyan Woody Allen film, amiben ne lennének Freudra és követőire történő utalások. Nem meglepő, hiszen a híres színész-rendező negyven (!) évig járt pszichoanalízisbe. Nem kell azonban kétségbe esni. Szendi Gábor pszichológus Párbajok nélkül – Okok helyett megoldások című könyvében bemutatja, hogy tudunk megváltozni. S hogyan tudjuk megváltoztatni az életünket egy sokkal korszerűbb módszer segítségével, a viselkedésterápiával.

– Ha röviden akarnám összefoglalni azt is mondhatnám, hogy a viselkedésterápia megoldásokat nyújt, míg a pszichoanalízis okokat keres – magyarázza Szendi Gábor. – Még a múlt század közepén volt egy híres elemzés, amiben kimutatták, hogy a pszichoanalízisben a gyógyulási arány független a kezeléstől. Azok a betegek, akik nem jártak pszichoanalízisbe, ugyanolyan arányban gyógyultak meg, mint azok, akik öt évet töltöttek analízisben. Ez azért elég árulkodó.

okok-nelkul-kezdo.jpg

– Mire is épít a pszichoanalízis? Arra a hipotézisre, hogy a múltban minket ért hatások később a lelki problémákat okoznak. A megoldást az „okok” feltárása jelenti! Ez szépen hangzik, de tudományosan igazolhatatlan hogy valóban az a múltbeli esemény okozta-e a mai problémát... Mindennapos tapasztalat, hogy az állítólagos okok megértése nem old meg semmit. A múltbeli események nyilván alakítanak minket, de egyrészt nem az egyszeri, hanem az ismétlődő hatásoknak van inkább szerepük. Másrészt – mivel személyiségünk 50%-ban genetikai gyökerű –, sosem tudhatjuk, mely tulajdonságainkat örököltük, s melyek alakultak ki a környezeti hatásokra. Például a félénkség genetikailag örökletes temperamentumvonás. Ha viszont valaki abban hisz, hogy múltbeli események hatására vált a páciense félénkké, biztos fog találni a múltjában valamit, amire rá lehet fogni, hogy az okozta a félénkséget. A félénkség azonban attól nem javul, ha hipotetikus okokra fogjuk a kialakulását.

A félénkség itt és most probléma! Ezért itt és most kell rá viselkedéses megoldásokat találnunk. Ez az oka annak, hogy a pszichoanalízis és a rá hajazó, „dinamikus” szemléletű terápiák a legsikertelenebbek. Nem a múltat kell boncolgatni, hanem a jelenben kell megoldást nyújtani. 

– Tegyük fel, hogy valaki otthon azt látta gyerekkorában, hogy a szülei a konfliktusokat hangosan, amolyan olaszosan oldották meg egymás közt. Viselkedésterápiával meg lehet szabadulni a belénk ivódott szülői mintáktól? 

– Meg. Az magában nem lenne elég, ha felhívjuk a páciens figyelmét, hogy ő azért ordítozik, mert otthon is ezt látta. A jelenlegi problémáját ugyanis nem a múlt okozza, hanem a benne itt és most lejátszódó belső folyamatok – és a kontroll hiánya. Igazából az a kérdés, hogy tudná felszámolni ezt a viselkedését? Vagy hogyan tegye jóvá, és végül mit tudna tanulni a helyzetből? Ezen a ponton belefutunk egy másik problémába, a szabad akarat kérdésébe. Mostanra ugyanis tudományosan bebizonyosodott, hogy cselekedeteinket nem akaratlagosan indítjuk el. Vagyis a dolgok menete nem úgy néz ki, hogy: kigondolom-akarom-végrehajtom. Hanem: agyunk elkezd valamit végrehajtani, ez egy idő után tudatosul bennünk, és egy késői ponton megjelenik az akaratélmény. 

– Ezért esünk bele mindig ugyanabba a hibába. Ön a könyvében rengeteg gyakorlati tanácsot ad. Ezeket bárki kipróbálhatja? 

– A könyvben szereplő tanácsok viszonylag gyakori párkapcsolati, egyéni konfliktusokra vonatkoznak. Így azokat bárki kipróbálhatja. De ezek nem receptek, hanem gondolatébresztő modellek. Mert az igazi megoldások mindig személyre szabottak! Az emberi problémák az emberi agy sajátos működéséből fakadnak, amiről a hagyományos terápiák nem vesznek tudomást. Ezért alacsony a hatásfokuk! A hagyományos terápiában elv, hogy nem adunk tanácsot, majd a páciens rájön a megoldásra. Ha ötven éve nem jön rá, most miért sikerülne neki? A hatékony terápiában a terapeuta átadja azt az új tudást, ami hiányzik a páciensnek. Közösen dolgozzák ki a megoldási terveket, majd az illető hazamegy, s kipróbálja, hogy működik-e. Ha nem válik be, akkor keresnek egy másik megoldást. 

szendi-gabor.jpg
Szendi Gábor (© tenyek-tevhitek.hu)

– Minden kapcsolati konfliktusra lehet megoldást találni? 

– Vannak alapkonfliktusok, melyeket nem lehet megszüntetni – csak megtanulni velük együtt élni. Ha evolúciós szempontból elemezzük ezeket, akkor azt látjuk, vannak bizonyos evolúciósan beépített ütközési pontok, kezdve a férfi-nő különbséggel. Itt nemcsak az eltérő szerepek, de az eltérő gondolkodás és érzelmi élet is örök ellentéteket szülhet. A következő aknamező a gyerekhez való viszony. A férfi is és a nő is másképpen viszonyul a gyerekhez. Ráadásul a gyerekek evolúciósan arra vannak kódolva, hogy piócaként szívják a szülők vérét, a szülők meg arra, hogy próbálják őket „levakarni”. Ez a természetes szülői magatartás sok mai szülőben bűntudatot kel. Ezért oly mértékben lemondóak a gyerek érdekében, hogy az már nem is szolgálja a gyerek érdekét! Közben evolúciós nézőpontból a testvérek halálos ellenfelei egymásnak – és a szülőknek mégis szerető testvérpárt kellene gyúrni belőlük. A család eleve egy darázsfészek. 

– Ilyenkor az emberek úgy látják, a szomszéd kertje mindig zöldebb, a többi kapcsolat, házasság boldogabb.

– Pedig konfliktusmentes kapcsolat nincs. Éppen a múltkor írta egy hölgy, hogy tíz éve él a férjével, aki egy kezes bárány volt. Míg aztán egy nap elkezdett ordítani, hogy „Elegem van abból, hogy minden úgy van ahogy te akarod”. Ő pedig teljesen megdöbbent, hiszen a férje eddig mindig bólogatott. A férj egyszerűen csak stratégiaként saját érdekeinek háttérbe szorítását választott – még akkor is, ha esetleg más volt a véleménye. S egyszer csak betelt nála a pohár.

Persze, a hölgynek észre kellett volna vennie, hogy a férjnek alárendelt a szerepe, amit a férfiak egyébként is nehezen tűrnek. Itt is, mint általában, a konfliktusokért mindkét fél felelős

– Lehetne jobb is, ha a férfiak nem fognák menekülőre, amint elhangzik a „bűvös mondat”: ezt meg kellene beszélnünk. Miért nem nyitottak a férfiak a kapcsolati problémák megbeszélésére, az érzelmi életre?

– Az idomításnak is vannak korlátai. A pácienseimnek is azt szoktam mondani, hogy az „üljünk le és beszéljük meg” kitétel csupán egy illúzió. Azt hisszük, ha valakivel le tudunk ülni, és az mindent megígér, akkor már el is boronáltuk a dolgokat. Aztán meglepődve látjuk, hogy egy idő után ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat. A megbeszélés ritkán alkalmas arra, hogy valódi változást hozzunk vele létre. Ha valaki kicsit se fogékony, még inkább érvényes, hogy a másik embert csak a saját viselkedésünkkel tudjuk megváltoztatni Az úgynevezett elsőrendű változások valójában fenntartják a problémát. A másodrendű változások azok, amelyek a problémát létrehozó rendszert változtatják meg. Klasszikus példa erre a gordiuszi csomó, amit mindenki kibogozni akart, Nagy Sándor pedig egy suhintással átvágta.

– Igen, de az emberben gyarló módon felmerül, miért megint én változzak...

– Az emberek többnyire azt gondolják, hogy az alkalmazkodás valamiféle terhes feladat. Ezért mindig a másiktól várják el. Én viszont úgy gondolom, hogy a saját boldogságunk érdekében kell alkalmazkodnunk – nem a másik kedvéért. Az én életemet teszem jobbá, ha furfangosan úgy tudom alakítani, hogy mostantól ne legyen veszekedés. Valójában az is alkalmazkodás, ha folyamatosan tűrünk – csak éppen rossz módja az alkalmazkodásnak. Az én javaslatom, hogy hatékonyan alkalmazkodjunk! Egyébként a másik legalább annyit alkalmazkodik hozzánk, amennyit mi őhozzá. Csak az ő idomulását természetesnek vesszük hozzánk – a mienket hozzá meg terhes feladatnak! 

elofizetes_uj_no.png

– Tapasztalatom szerint a másikat bosszantó rossz szokásoktól – még ha akarjuk –, sem tudunk egykönnyen megszabadulni. 

– A szokások valójában olyan automatikus viselkedések, melyeket akarattal meggátolni igen nehéz. A legtöbbször az emberben csak utólagosan tudatosul, hogy például már megint rágyújtott, ismét nassol. Mindenki megtapasztalhatja, hogy ha egy nem kívánt cselekvést akar végrehajtani, akkor elindul egy alkudozás a lelkében: és előbb-utóbb azt veszi észre, hogy már teszi is... A legegyszerűbb, ha elkerüljük a kísértést. Nem akarunk több süteményt enni? Akkor el kell tenni a szemünk elől. Nagyon sok módon be lehet avatkozni abba, hogy a kondicionált automatikus viselkedés ne tudjon végrehajtódni. Például olyan elhárító viselkedést kell végrehajtani, ami kizárja a nem kívánt viselkedést. Egyszerű szokás hatvan ismétlés után kialakul. Tehát ha mondjuk valaki állandóan elfelejti kizuhanyozni maga után a kádat, mire a kádmosásra emlékeztető felirat elhalványul, vagy leesik a csempéről, addigra a kádmosás automatizmussá válik. Vagy ha a férj vagy a gyerekek nem szedik össze maguk után a piszkos ruhákat, akkor ezentúl nem kell helyettük összeszedni. Hamarosan elfogynak a tiszta ruhák: és saját kárukon tanulják meg, hogy a szennyest a szennyesládába kell dobni, nem a szoba közepére... Rengeteg módszert ki lehet találni erre, csak a találékonyságon múlik. Persze nem szabad túlfeszíteni a húrt, fel kell mérni a másik tűrőképességét.

– Az ember szokásai a viselkedéséhez tartoznak, melyek viszont részben meghatározzák a személyiségét is. Ezek szerint a személyiségünkön is tudunk változtatni?

– Igen. A temperamentumbeli sajátosságok maradandóbbak, de ezeken is lehet csiszolni. Személyiségünk alakulása nagyban függ a környezetünktől. Valahogy azonban az emberek jobban szeretik a környezetüket alakítani saját magukhoz. Az meg általában konzerválja – vagy még ront is az illető személyiségén. Viszont ha mi mostantól eldöntjük, hogy milyen hatások érjenek minket, illetve ezentúl hogy kezeljük ezeket a hatásokat (munkahely, baráti hatás) akkor mostantól kezünkbe vettük személyiségünk fejlesztését. Végül kitűzhetünk célokat is. Az ember kitűzi maga elé, hogy ő milyenné szeretne válni, és onnantól kezdve olyan kihívásokat keres, fogad el, melyek őt abba az irányba fogják fejleszteni. 

– Ezek szerint ez úgy működik, mint egy önbeteljesítő jóslat? Olyanokká válunk, amilyenek mindig lenni szerettünk volna? 

– Ha betartjuk az alapelvet, hogy „Viselkedj úgy amilyen lenni szeretnél!” Olyanná soha nem fogunk tudni válni, amit még elképzelni sem tudunk. Csak olyanná, amit el tudunk „játszani”.

Ha nincs meg a fejünkben az a kép, ideál, amit el szeretnénk érni, akkor a program nem fog működni. Ami bennünk van, csak nem gyakoroltuk be – csak azt el tudjuk érni.

– Úgy is érhet el valaki sikereket, ha nem igazán hisz benne?

– Sokféle hit van. Hihet valaki a tudományban, az orvosban, a gyógyszerben. Elhihetem, hogy a viselkedésváltozás előbb-utóbb személyiségváltozáshoz fog vezetni. De a távoli célok, hogy majd egyszer sikeres, bátor, könnyed ember leszek, nem tudnak eléggé motiválni. A távoli célokat le kell tudni bontani közvetlen célokra. Azaz: meg kell alkotunk azt az algoritmust, ami elvezet minket a távoli célhoz. Egy idő után, látva a sikereket, még az önmagunkba vetett hitünk is megjöhet. 

– Nem él ilyenkor külön életet a mi valós belsőnk – és az eljátszott személyiségünk?

– Ha elkezdünk úgy viselkedni, ahogy megterveztük, először lehet, hogy viselkedésünket idegen buroknak érezzük. Viszont ahogy a környezet állandóan visszajelzi és megerősíti, hogy hát igen, szeretünk téged, akkor egy idő után integrálódik az énünkbe az, amit kezdetben szerepnek véltünk. 

– Vegyünk egy frusztrált, magányos nőt, aki társat szeretne. Nemhogy a hőn vágyott herceg nem jön, hanem még a békakirályfi is nagy ívben elkerüli. Egy nap aztán elkezd szexi ruhákban járni, tűsarkú cipőkben lejten. És már talál is társat?

– Ha valaki magányos, először rá kell jönnie, hogy melyek az automatikus viselkedések, melyek miatt senki sem akar megismerkedni vele. Egy terapeuta azért jó, mert segít, hogy kívülről is lássuk magunkat. Általában megfigyelhető, hogy akik magányosak, már a flörtnél elakadnak. Nem tudnak úgy viselkedni, hogy azt sugározzák: kész vagyok az ismerkedésre. A ruházat, hajviselet, smink, gesztusok: valójában mind egy nyelvet alkotnak. S ezt a nyelvet a legtöbb ember öntudatlanul úgy tudja olvasni, mint egy szöveget. Csak rápillantunk valakire, és tudjuk, hogy ez egy gátlásos, visszahúzódó, valószínűleg házas ember. S már ki is esett a rostán. A nők ruházata még több mindent elárul. Lehet valaki érdekes nő, de ha nem tudja eladni magát, magányos marad. Egy jó pszichológusnak kicsit stylistnak is kell lennie, aki meglátja, hogy az illetőből mit lehet kihozni. Az átalakító műsorok sikere is erre épül. A gond ezekkel csupán az, hogy az illető személyiségét nem alakítják hozzá az új külsejéhez. Így nagy az esélye, hogy ő egy-két hét után visszatér a „jól bevált” szürke külsejéhöz. 

okok-nelkul-belso.jpg

– Az önmenedzseléshez egy adag önbizalom is kell.

– Nem. Itt pont az a lényeg, hogy ha elkezdünk úgy viselkedni, amilyenné válni szeretnénk, a siker hatására kialakul az önbizalom is. Ez úgy nem működik, hogy előbb majd otthon titokban magabiztossá válunk, és majd új tudásunkkal lépünk ki az emberek elé. Ha nincs megmérettetés, akkor magunktól sose jutunk oda. A feleségem például ötvenkét éves koráig azt gondolta, hogy ő nem tud rajzolni. Aztán úgy alakult az élete, hogy több lett a szabadideje, és beiratkozott egy rajziskolába. Mostanra nagyon jó festmények kerülnek ki a keze alól. A lelki tulajdonságainkkal ugyanígy vagyunk. Lehet, hogy tudnánk bátrak, magabiztosak, asszertívak lenni, csak még sose próbáltuk. 

– Ha ilyen egyszerűen változtathatunk az életünkön, akkor sok ember krízishelyzetben miért inkább az önsorsrontást vállalja, és merül el az alkoholban, a depresszióban? 

– A pszichoterápia egyik alaptétele, hogy legyen szenvedésnyomás. Ez azt jelenti, hogy az illetőnek már olyan nagy a problémája, hogy ő azt megoldani nem tudja, viszont szenved tőle. Ez a szenvedés ad neki erőt ahhoz, hogy változtatni tudjon az életén. Ez persze nem jelenti azt, hogy akik inkább az alkoholhoz nyúlnak, depresszióba menekülnek – nem szenvednek eléggé. Csak az ő készletükben ezek a megoldások szerepelnek elsőként. Még akkor is, ha ezek nem jók. Viszont: soha nincs késő! Az ember bármit is csinált eddig, az nem akadályozhatja meg abban, hogy holnaptól minden más legyen! 

Janković Nóra
Cookies